Feltűnt, hogy milyen szép rend van itt a műteremben. Fontos neked ez a fajta rend ahhoz, hogy dolgozni tudj?
Nagyon fontos, éppen azért, mert eredendően rendetlen vagyok. A napirendem is rendetlen, a cuccaimat is széthagyom, elhagyom, elfelejtek dolgokat, és mindenhonnan elkések. Ezért elengedhetetlen, hogy itt rend legyen. Mindig szorítanak a határidők, a költségkeretek, az erőforrások korlátozott hozzáférései, párhuzamosan dolgozom több feladaton, de ahhoz, hogy a műveim a lehető legjobban sikerüljenek, bármekkora erőfeszítésembe is kerül, muszáj rendet tartanom. Nem lehet úgy elkezdeni egy festményt, hogy körülöttem óriási kupleráj van. Százhúsz tubus drága festékem van, ha nincsenek szépen sorba rakva, akkor koszolódnak, tönkremennek, elvész a kupakjuk, beszáradnak.
Vigyázni kell a dolgokra. De a képeiden is rend van, kompozíciós rend. Ez tudatosnak, átgondoltnak tűnik – így is értem a rendet.
Nagyon tudatos az összes munkám. Szerintem téved az, aki azt gondolja, hogy az ösztönösség és a tudatosság egymással szembeállítható. Ezek egymásra merőlegesek. Olyan, mint egy ember személyisége, melyik számít inkább: a vele született adottságok vagy a szocializáció? Olyan, mintha megkérdeznéd, hogy egy focipályának melyik a fontosabb tulajdonsága: a szélessége vagy a hosszúsága?
Nem is gondoltam, hogy szemben állnak, de szembeötlő a tudatosság és fegyelmezettség, ami körülvesz. Ezek a legújabb képeid, amiket a falon látok?
Igen. Ez egy teljesen új sorozat, szeptemberben önálló kiállításom nyílik belőle az acb Galériában.
Mesélj egy kicsit erről a sorozatról!
Ez az új, figurális sorozat az elmúlt két év gondolkodásának, kísérletezésének az eredménye. Az utóbbi időben leginkább a konceptuális munkáimat állítottam ki, emellett vittem egy absztrakt festészeti, illetve egy dadaista projektet is. Mindeközben a műterem zárt ajtói mögött kísérleteztem ezzel a portrésorozattal. Az a vágyam, hogy megfessem a barátaimat, szeretteimet és a környezetemben élő embereket, a budapesti értelmiségi miliő művészeit, közéleti személyiségeket és bárkit, aki fontos nekem valamiért. Az elmúlt két évben többféleképpen nekifutottam a portréknak, számos festmény megmaradt kísérleti fázisban, talán soha nem fognak napvilágot látni, mert nem elég érettek. Most léptem erre az útra, keresem, hogyan fessem meg ezeket az embereket.
Egyelőre egy narratív környezetbe, egy történetbe helyeztem őket, és itt kezdődik a koncepció része, ami egyébként összefüggésben áll az összes többi témával, amivel mostanában foglalkozom. Ezek figurális, mondhatnám realista hagyományokra épülő festmények. Realista az emberábrázolás, visszafogott a színhasználat, a kompozícióban is a hagyományos elvek fedezhetők fel.
Ez a független színház hatása: régóta tagja vagyok a Balogh Rodrigó és Illés Márton vezette színházi közösségnek. Szakmai vezetőink a karaktereket játszó színészek testére szabva alkotnak történeteket, a jelenetekben felfedezhető a játszók életének egy-egy aspektusa. Ily módon szeretném én is megfesteni az ismerőseimet. Itt van például a Horváth Ernőt ábrázoló képem. Ő egy nyíregyházi srác, aki Debrecenben, az orvosi egyetemen fog diplomázni, én viszont robotszerelőként, sci-fi környezetben ábrázoltam, ettől lett egy pop art éle is a képnek.
Ezek a festmények ironizálnak, mégis komoly témákról szólnak – technológiai szorongás, elmagányosodás –, és kellemes kelet-európai pesszimizmussal vannak megfestve.
Egy szomorú humorral a mélyén…
Igen, van egyrészt ez a kelet-európaiság, másrészt az, ahogyan a sci-fi és a szocio keveredik. A sci-fi utópiákat, disztópiákat mutat be, de mindenképpen grandiózusan, az én sci-fim viszont lehúzza a témát a hétköznapok szintjére, azt látjuk, hogy se rosszabb, se jobb nem lesz az életünk. Lehet, hogy ötven év múlva humanoid robotokat kell majd szerelnie az orvos barátomnak, de Budapest nagy részén az épületek ugyanolyan lerobbantak lesznek.
A képeimen szereplő emberek kommunikálnak a nézővel, a szemünkbe néznek, ezzel is jelezve, hogy nem jelentéktelen figurák, hanem valakik. Korábban is festettem már figurálisat – a diplomamunkám is egy három részből álló önarcképsorozat, majd következett egy apámékat ábrázoló sorozat –, de úgy érzem, most jobban megy, mint valaha.
Bő egy évet töltöttél Máltán, az ott festett portréid mintha arra szolgáltak volna, hogy jobban megértsd, hol vagy. Aztán visszajöttél, és most megfested a kelet-európai portrékat. Ez is egyfajta értelmezése a közegnek, amiben vagy. Mit gondolsz erről?
Abszolút így van. Kimentem Máltára 2022 januárjában, akkoriban fejeztem be a VIII. kerület épületeit, tereit ábrázoló sorozatomat, amivel egy hatéves időszakot zártam le.
Máltán leginkább absztrakt képeket festettem, de a főbérlőimről, egy kedves idős házaspárról készítettem egy páros portrét. Majd lefestettem azt a három magyar embert, akik sokat támogattak engem a pályám elején, és azt gondoltam, hogy ezen a ponton a tiszteletemet nyilvánítom ki ezzel. Ezeket a portrékat nekik ajándékoztam, és ha a gondviselés úgy akarja, akkor sok évtized múlva remélhetőleg többet érnek, jó gyűjteménybe kerülnek, és megőrződik az emlékezetük, mint művészetpártoló mecénásoké.
Mit adott neked Málta? Mire ébresztett rá, milyen felismeréseket hozott?
Arra volt jó, hogy eltávolodjak egy picit Magyarországtól. Málta nem az a hely, ahol eltölteném az egész életemet, de érdekes mediterrán világ, kicsit Nyugat-Európa Balkánja. Elképesztő történelemmel, elképesztő hangulattal bíró hely, gyönyörű, de megtalálható a „kellemes proliság” is. Szeretem az ilyen helyeket, ahogy a VIII. kerületet és Észak-Magyarországot is, nekem nincs sok keresnivalóm egy szofisztikált helyen. Bár ott is lenne dolog, csak ott nem az épületeket, hanem a szellemi leromlottságot kellene helyreállítani.
A Képzőművészeti Egyetemen hamar rátaláltál az utadra?
Egyáltalán nem volt magától értetődő, merre megyek, milyen művészettel fogok foglalkozni. Mostanában számos olyan dolgot csináltam, amit az egyetemi éveimben kifejezetten elutasítottam.
Radák Eszter nagyon jó mesterem volt, nem evidenciákat tanított, hanem arra ösztönzött, ismerjem fel a lehetőségeket. Nem arról beszélgettünk, hogy merre menjek, hanem arról, hogy milyen utakat lehet bejárni.
Tudnék mondani sok negatívumot az egyetemről, de én ezt a szabad és mégis támogató viszonyrendszert viszem tovább magammal. Azt hiszem, az járt a legjobban, aki lebontotta magában a gátlásokat.
A művészpályát nem nehézségek, hanem kalandok mentén élem meg. Már a legelejétől világosan látszott, milyen nehéz lesz. 110 százalékkal kell pörögni, meg kell tanulni elviselni a kudarcokat, meg kell tanulni megbarátkozni a gondolattal, hogy egy csomó minden nem fog sikerülni. Ehhez nem elég a szorgalom, ehhez megszállottság kell.
A motivációd nyilván sok elemből áll össze. Van benne roma értelmiségi attitűd is?
Nem csinálnék roma emlékművet, ha nem lenne, de nem a népemért dolgozom. Senki sem hatalmazott fel, hogy a népemért dolgozzak.
Az értelmiségben – legyen az magyar vagy roma – érzékelhető generációs különbségek sok mindenre megadják a választ. Hangsúlyozom: nem szembenállásról beszélek, hanem különbségekről.
Harminc évvel ezelőtt polgárjogi harcosokról beszéltünk, nemzetközi szinten Martin Luther Kingek és Mahatma Gandhik szavára figyeltek, hazai szinten pedig Zsigó Jenő, Horváth Aladár, Daróczi Ágnes harcolt polgárjogokért. Manapság aktivisták vannak.
Harminc évvel ezelőtt, ha egy közösség akart valamit, akkor elöl mentek a vezetők, vitték a zászlót, irányelveket adtak, a közösség tagjai pedig felnéztek rájuk, és követték őket. Ahogy én látom, ma ezek a közösségek inkább mellérendelő kapcsolatokra építenek. Ha valaki vezet is egy projektet, akkor sem vezetőként tekintünk rá, hanem ő az, aki többet dolgozik, jobban rálát az összefüggésekre, ezért hozza ő a döntéseket. Mentalitásról beszélek, nem konkrét működési módokról.
A művészetben két alapvető motiváció van, az egyik a megszállottság: valaki szeret festeni, szeret ecsettel festéket kenni a vászonra, imádja, ahogy csurog, folyik, keveredik a sok szín. A másik motiváció a közléskényszer: gondolsz valamit a világról, vagy van egy jó történeted, egy jó vicced, amit el akarsz mondani. Harminc éve még simán kijelentette egy művész, hogy ő tanít a művészetével, ma már inkább azt mondja, részt veszek egy diskurzusban.
Mesélj egy kicsit az óbudai roma holokauszt emlékműről! Hogyan kezdtél el dolgozni, mit szeretnél vele kifejezni?
Mesélnék az előzményeiről, mert ez az emlékmű- projekt nem a levegőben lóg, hanem az elmúlt három év munkáihoz kapcsolódik, beleillik a konceptuális munkáim sorozatába.
Az OFF Biennálén 2021-ben bemutatott „Cigányművész szorongása”, 2023-ban, a Bura Galériában a „Darabok” című kiállításom, majd a Ludwig Múzeum csoportos kiállításán a „Művészet szorongásos rendszere” című sorozatom a közvetlen előzménye a Csíkszereda parkban megvalósuló Roma Holokauszt Emlékműnek.
Ezekben a munkákban az a közös, hogy valójában mindegyik egy felkérésre vagy pályázatra adott saját válaszom, és tulajdonképpen mindegyik beilleszthető egyfajta aktivizmusba. A 2021-es OFF Biennálé előtt nem foglalkoztam a roma identitásommal a képzőművészetben, az ő felkérésükre készült „Cigányművész szorongása” kezdetben csak egy szöveg volt, amiben leírtam, mi a probléma a helyzettel. Majd készítettem egy installációt, egy téglafalat feliratokkal a Tavaszmező utcában, a régi roma parlament helyén.
Éppen Máltán voltam, amikor megkerestek a „Háromezer számozott darab” című film forgalmazói – amely filmben egyébként nagyon jó barátaim játsszák a szerepeket –, hogy a filmbemutatóra szeretnék elkérni ezt a falat. Csakhogy azt a falat addigra lerombolták, elhordták a darabjait, ezért annak a parafrázisát csináltam meg húsz kisebb, téglafalat ábrázoló festményből, ugyanolyan feliratokkal a téglákon, mint az eredeti fal esetében.
Örülök, hogy megkaptam ezt a lehetőséget, mert a karrierem, vagy akár a gyarló művészegóm felől nézve egy köztéri emlékmű nagyon komoly névjegy egy fővárosban. Viszont ezzel egyenértékűnek érzem a felelősséget is, ezt nem szabad akárhogyan megcsinálni. Megfigyelve az elmúlt évek emlékmű-botrányait, tanulmányozva a körülöttük felcsapó ízlésbeli vitákat, az lebegett a szemem előtt, hogy ennek a feladatnak nem lehet nagyképűen nekifutni. Ráadásul a holokauszt – amely mára a sorstragédiák archetípusává vált – olyan érzékeny téma, amely fokozott felelősséggel jár.
Elfogadták az emlékmű-koncepciómat, két vezető motívummal. Az egyik egy három betontáblából álló absztrakt kompozíció, ami egymásnak dőlő dominókat szimbolizál. Ez a transzgenerációs traumákra, azok súlyára utal. Kicsit ki is lép az emlékmű a holokauszt kereteiből, olyan nagy közösségi traumákat idéz, amelyek mindenkit érintenek, és sokunkat súlyosan megnyomorítanak.
Ezen gondolatmenet mentén valóban mindenki súlyos terheket cipel, hiszen sem az elkövető, sem az áldozat leszármazottjának nem jó lenni.
Itt van egy fontos pont, lényeges eleme az emlékműnek: szemben állva az emlékművel, az álló dominón – ami a jelenleg élő generációt szimbolizálja – egy nagy tükör lesz.
A tükör sokféle jelentéssel bír. Egyfelől egy passzív gép, ami mindig működik, ha akarjuk, ha nem, másfelől aktivizál, mert az előtte lévő világ mozgását visszatükrözi – így kerül bele a passzív kő emlékműbe a mozgás. Ez az aktivitás a jelenbe hoz, illetve megfordítja az irányokat. Visszafelé, a múlt irányába nézünk, de a jövő felé megyünk.
A harmadik jelentésrétege a tükörnek a hitelesség kérdésköre: magunkba nézni, felelősséget vállalni, illetve szembenézni valamivel.
Az emlékmű másik motívuma egy téglafal részlete feliratokkal, ami utal a téglagyárra, és mint motívum visszaköszön a korábbi munkáimról. A feliratok kérdése a legnehezebb ügy a számomra: mik legyenek, és hogyan jelenjenek meg pontosan. A holokauszt-emlékműveknek zsidó részről az a hagyománya, hogy neveket írnak rájuk. Ám a cigányokat úgy pusztították el, hogy még a nevüket sem jegyezték fel. Nem tudjuk, hogy pontosan hány áldozat volt, ahogyan sokukról azt sem, kik voltak ők.
