A közelmúltban egy rendőrtiszt könyvet írt arról, hogy József Attila nem öngyilkos lett, hanem baleset érte. Ön közelről ismerte a költőt, mit gondol erről?
Nincs az egésznek semmi értelme. Egy közeli ismerősöm ugyanebben a betegségben szenvedett, így tudom, hogy milyen. A paranoid skizofrénia tünetei közé tartozik, hogy az ember az életet olyan tűrhetetlennek tartja, hogy öngyilkos akar lenni. Az ismerősöm háromszor próbálta meg, nem sikerült neki. Következésképpen semmi okunk nincs kételkedni benne, hogy így történt. Annak idején is ezt mondta mindenki. Mi a másik lehetőség? Hogy véletlenül átment a vasúti sínen tolató vonat előtt. Ugyan kérem! Szerencsétlen ember volt egy baja miatt, amiről nem beszélünk. Impotens volt, és szerelmes lett minden nőbe, akit csak megismert. Egyik a másik mellett. Szerencsétlen volt, kétségbeesett és sikertelen. Minden kétséget kizáró orvosi megállapítás volt, hogy paranoid skizofréniában szenvedett, a halotti bizonyítványában is ez állt. 1937 nyarán meglátogattuk a Siesta szanatóriumban. Se a húgát, se Ignotust, se engem nem ismert meg. Nem volt magánál, de időnként magához tért, és megismert mindenkit. Ami csodálatos, hogy teljes őrülten is olyan verseket tudott írni, mint amikor normális volt még. Ez nagyszerű, ez nem volt senkinél, még Hölderlinnél sem.
Petőfiről is „derültek ki” érdekességek a rendszerváltás után…
Ez is egy marhaság. Volt ez már a múlt század nyolcvanas éveiben is, illetve a múlt század előtti században, mert már a XXI.-ben vagyunk. Kiderült, hogy nem vittek ki magyarokat az oroszok. Kezdjük ezzel. Tábornokokat se, akik szerették volna, mert az oroszok élni hagytak minden foglyot. Miért pont Petőfit vitték volna ki, akiről ők nem is tudták, hogy kicsoda? Elmebaj az egész. Ha mégis kivitték volna, miért nem jött haza, ha nem tudott, miért nem írt? Olyan nincs, hogy egy magyar költőt elvisznek, évekig ott él, és oroszul ír. Ez egy elmebaj, nem érdemes az időt vesztegetni rá.
Weöres Sándorral milyen kapcsolatban állt, találkozott-e még vele 89-es hazaköltözése után?
Nem, nem láttam már. Ismertük egymást, és soha egy pillanatig sem volt rossz véleményünk egymásról, de nem voltunk barátságban. Annak idején együtt dolgoztunk a Független szemle című lapnál úgy, hogy ő vidékről küldte a verseit, én pedig a párizsi, bécsi egyetemről. Nagyon szerettem a verseit. Vele nem lehetett érintkezni, mert például 56-ban, amikor két hétig együtt voltunk Visegrádon, már reggel is tök részeg volt. És így is tudott írni, nem zavarodott össze, és nem rövidítette meg az életét az ivás, mint például szegény Petriét. Nem is tudom, hogy Petri miért ivott, hogy mi volt a bánata, de valami baja lehetett. Sajnálom őt. Nem voltam ott a temetésén, a temetőben valami le volt zárva, és én nem tudok pár száz méternél többet gyalogolni. Mulatságos módon egy nő most írt nekem, hogy Petri azt ajánlotta, ha bármi bajom van, forduljak hozzá. Az ő verseit is szerettem, de most, amikor újra olvastam, gyengébbeknek tűntek, mint régen, nem tudom, miért. Ahogy Weöreséi például jobbnak tűnnek, Pilinszkynél meg az van, hogy az élete első felének a versei sokkal jobbak, mint az utolsóé, ahol furcsa módon nem nagyon érdekes már. Pedig igazán nagyon szerettem őt, ő is engem. Amikor Torontóban volt, két napon át ültünk együtt, és beszélgettünk. Azt hittem, hogy küldött nekem egy verset, amikor az Irodalmi Újság szerkesztője voltam. Nem közöltem, mert féltem, ha erre más is rájön, baja lesz belőle otthon. Megkérdeztem, és azt mondta, hogy nem ő volt, de az is lehet, hogy elfelejtette. Nem tudom, a vers, azt hiszem, elveszett.
Hány vers veszhetett el?
Amiről tudom, hogy elveszett, például az a néhány vers, amit New Yorkban írtam és a Harc című újság utolsó számának harmadik oldalán jelent meg. Hét szonett Károlyi Mihály, Kéri Pál, Vámbéry Rusztem, Fényes László, Bölöni György, Jászi Oszkár, Kunfi Zsigmond emlékére. Meg kell, hogy legyen a könyvtárban. Bölöniről az van, hogy ő a bolsevik alispán. „Eszméje mellett néma-tisztán / strázsál a baljós ég alatt”. Ő volt a legfurcsább, mert Jászi és Vámbéry bevették azon nyolc ember közé, akiknek az Egyesült Államokba történő meghívását kérték Roosevelt elnöktől, s aki meg is hívott bennünket. Kéri Palit, Fényes Lászlót, Bölöni Györgyöt, engem és még Havas Bandit is, aki inkább nem ment, mert az USA egy kapitalista ország. Bölöni is megkapta a meghívót, s tudja mit felelt? Egy országból, ahová a kommunisták szövetségesei, a németek jönnek, nincs okom elmenekülni. Ez manapság teljesen érthetetlen, akkoriban általános kommunista viselkedés volt. Rengeteg magyar kommunista maradt azért Franciaországban, mert azt hitték, hogy a németek ezt komolyan veszik. Forgács Antal nem nagyon jó, de nem is rossz költő volt, aki Párizsban élt, mert Sallai vagy Fürst az ő útlevelével jött haza. Fiatal volt, egy előkelő párizsi szállodában lakott, nem olyan nyomorult helyen, mint mi, hiszen Moszkva fizette őt a tettéért. Fölmentem hozzá, amikor a németek elől menekültünk, mondtam, hogy jöjjön velünk. Azt mondta, meneküljek, ő marad, mert a szövetségeseik jönnek. Ott lőtték agyon a németek a szálloda udvarán. Őrültek voltak, hittek egy ideológiában, aminek soha semmi köze nem volt a valóhoz. Amit Sztálin írt az 52-ben megjelent könyvében például, hogy a világ nyelvei lassanként integrálódnak, és mindenki oroszul fog beszélni. A svéd varégok, akik Kijevet alapították, szerinte szlávok voltak. Szkíták nem léteztek, szittyák nem voltak, és az őket a II. században Bulgária felé kergető nép is szláv volt, mondja a grúz származású, orosz nacionalista, aki kommunista. Se füle, se farka az egésznek!
A Pokolbeli víg napjaimban aquincumi emlékekről is szó esik.
Nagyon rég, gyermekkoromban jártam először Aquincumban. A főút mellett állt az amfiteátrum. Később aztán télen jártam arra egy nővel, akit sajnos feleségül vettem. Ott feküdtünk a hóban, úgy, hogy lassan besüllyedtünk, mert akkoriban még nem számított különlegességnek, ha méter magas hó borította a várost. Ma elképzelhetetlen. Régen már novemberben leesett az első hó, most jó, ha január végén. Teljesen megváltozott a klíma. Úgy hallottam, nemcsak Keszthelyen vagy Tihanyban, hanem már Budapesten is lehet fügefát ültetni, ami korábban elképzelhetetlen volt.
A magyar költészetben minden bizonnyal elsőként irányította rá a figyelmet a környezetszennyezés okozta végveszélyre…
Miközben az emberek az újságokból, de mindenekelőtt a rádióból és a televízióból sokkal többet megtudnak ma a világról, mint régen, a centrális jelentőségű dolgokat, a vészt, ami súlyos árnyat vető felhőként kúszik a fejünk fölé, nem veszik tudomásul. Ebbe még az államelnököket és miniszterelnököket is belefoglalnám Kínától Ausztráliáig, akik azért nem tesznek semmit, mert nem tudnak ellenszert. Mit csináljon egy magyar miniszterelnök, aki látja, hogy a Duna és a folyók vize egyre mocskosabb, s hogy ennek katasztrofális következménye lesz a mezőgazdaságra? S ha a mezőgazdaság tönkremegy, mi lesz az országgal? De ha valamit próbálna tenni, akkor is sikertelen volna. Tehát inkább nem beszél róla. És ez valamennyi ország vezetőjére érvényes. Olyan helyzet előtt állunk, amilyen előtt még sose állt a világ, tudniillik, ha így megy tovább, akkor tönkremegyünk, és minél gazdagabbak leszünk, annál közelebb a pusztulás. Ez a katasztrofális helyzet, amit az emberek többsége nem tud, de aki érzi, igyekszik elnyomni magában, és nem vesz róla tudomást, hogy az unokáira valószínűleg kínhalál vár.
Ez azért talán még ma is a legpesszimistább forgatókönyv…
Nincs olyasmi, amiben reménykedni tudjak. Leírtam egyszer egy újságban, hogy ha valaki rájönne arra, hogy hogyan kell a világon segíteni, és valami olyat mondana, ami nyilvánvalóan elfogadható, akkor én szaladnék oda. Sajnos nincs, és ma még nem is képzelhető el ilyen, de persze nem kizárt, hogy idővel mégis lesz megoldás. A világ soha nem volt ilyen helyzetben. Olyan veszély fenyeget, ami ellen senki nem tud tenni. Ha valami baj volt, esetleg kipusztítottak egy nemzetet, mondjuk a pogány poroszok nem akartak megtérni, tehát kipusztították őket. Az, hogy az egész emberiséget a végveszély fenyegeti, a természet pusztulása, ez még sohasem volt. A Szaharában folyók voltak, kiszáradtak, az emberek máshová költöztek. De az elől, ami jön, nincs már hová elmenni. Az, hogy más bolygóra költözünk, egy őrület. A naprendszerben nincs hely, a Merkúron túl meleg van, a Vénuszon még melegebb, a Marson mínusz 100 fok, a többi köd. A legközelebbi nap, a Proxima centauri, szóval a Kentaur egyik csillaga 4,5 fényévre van, ami azt jelenti, hogy 4-szer 1013 km-re. Ha olyan gyorsan tudnánk repülni, mint a fény, akkor is 4,5 év kellene hozzá, hogy odaérjünk. De 300.000 kilométert egy másodperc alatt az anyag nem bír ki, mert szétizzik, elég. Lehetséges, hogy majd csinálnak sugárból összetett hajót, tegyük fel, hogy az elmegy, és kilenc év alatt odamegy és visszajön. El kellene majd szállítani addigra 15 milliárd embert. Hogyan? És a levegőt, vizet? Lehet, hogy van egy bolygó, ami olyan meleg, mint a miénk, de nincs levegője. Teljes őrület az egész, amit csinálnak. Ahogy az is, hogy a Marson van-e víz, vagy sem. Na és ha van? Azt mi nem fogjuk használni. Nem oldható meg a dolog sajnos, ez a nagy baj, ezért vagyok pesszimista, de különben azért jókedvem van. Én magam nem szomorkodom, és nem bánkódom, mert tudom, hogy mindennek vége van valamikor. Jön majd egy nagy pusztulás. Egy acélhidat százezer év alatt elvisz a szél, por lesz belőle. A márvány ötezer évet kibírt valahogyan, talán kibírna még ötezret. De százezret, kétszázezret nem. Szóval minden elpusztul, sivatag lesz, a Himalájából dombok lesznek, és pár millió év múlva megjelenik az első moszat, aztán jönnek növények, állatok, egyfajta emberiség is talán, amelyik olyan lesz, mint mi, vagy egész más. Semmit se tudni. Talán megint lesz egyféle kultúra, mert az embereknek korán eszükbe jut, hogy érdemes valamit csinálni. Barlangrajzokat láttam Franciaországban, azt mondják, ötvenezer évesek. Nem tudom, mert az időszámítás a radiokarbon módszerrel is nagyon bizonytalan. Szóval egy bikát láttam lerajzolva két vonallal, és remek volt. Az emberekben benne van az az ösztön, hogy próbáljanak valami szépet, rendkívülit alkotni. Talán benne lesz a következőkben is, és csinálják majd, amíg föl nem találják az atombombát, vagy egy 200 kilométeres kőszikla neki nem repül a Földnek, és tönkre nem teszi az atmoszférát úgy, hogy nem nőnek növények 15 évig, és mindenki éhen hal. Valami baj jön megint csak, és aztán újra kezdődik abban a pár milliárd évben, ami még hátra van. A baj az, hogy sok szép fog elpusztulni, ez elszomorít engem, de így megy ez itt a Földön. Nem vették tudomásul, örök életről beszélnek. Az örök élet hogy örök? A hathetes csecsemő, aki hathetes korában halt meg, feltámad mint hathetes csecsemő? Azon kívül mi van az étkezéssel? Ha a testünk föltámad, a test nem élhet meg másként, mint hogyha eszik. A mennyország egy óriási vendéglő, ahol sok milliárd embert szolgálnak ki? Hogy a fenébe? És a pokol örök tüze? Sajnos nem lehet elfogadni, pedig boldogan fogadnám el, hogy ha valahogyan az ember nem tudná, hogy ez csak egy nagyon szép legenda, semmi több.
Egy pillanatra térjünk még vissza Aquincumba, hiszen a műveiben is többször fölbukkan. A Magyarország című verssorozatban a 23. számú az Aquincumi uszoda címet viseli. Érdekelne, mi ennek az eredete?
Aquincumban láthatók egy római kori fürdő romjai, innen a vers alapötlete, amit aztán javarészt a képzeletemmel keltettem életre. Az egész múltunk, úgy, ahogy van, megfejthetetlen, bizonytalan, senki sem fog rá fényt deríteni. Azt akartam elmondani, hogy a mieink a honfoglalást követően háromszáz-egynéhány évvel később elküldték Julianus barátot, hogy a magyarok őshazáját megkeresse, hírt hozzon felőle. Teljesen különbözünk a spanyoloktól, akiket egyáltalán nem érdekel, hogy a vizigótok és az alemannok honnan jöttek, mikor és hogyan. A németeket sem érdekli, hogy a germánok pontosabban honnét és mikor jöttek. Olaszország egy része egy ideig osztrogót állam volt úgy, hogy az olaszban furcsa módon egyetlen osztrogót szó nem maradt fenn. De hogy hogyan és mint olvadtak be, az az olaszokat nem érdekli. Mi vagyunk az egyetlen nemzet, amely Észak-Ázsiában akar tényeket konstatálni, ami lehetetlen, hiszen történelmi emlékek, írások nem maradtak fenn, mert nem is voltak. Ahelyett, hogy mondjuk megpróbálnánk kideríteni, mi is zajlott a XIX. vagy a XX. században, olyan ködképek után kapkodunk, amelyekkel kapcsolatban lehetetlen végső elhatározásra jutni. Ezt akartam megírni, egy kicsit azonban félresikerült, mert nem lehet a versből mindezt tisztán megtudni, csak annyit, hogy minden bizonytalan. Ahogy a germán törzsek között is vannak, amelyekről nem tudjuk, hogy germánok voltak-e, vagy sem. Állítólag az egyetlen kép, amelyen a magyarok le vannak festve, egy Velence melletti sziget templomában látható. Már nem emlékszem pontosan, hol, de láttam. A magyarok úgy néznek ki rajta, mint a kínaiak vagy a mongolok. Azok voltak? Nem tudom. A nyelv tekintetében ugyanez a baj. Az „egy” nemhogy nem finnugor, de még csak nem is urál-altaji szó. Kizárt, hogy finnugor eredetű legyen egy nép, amelynek az „egy” szava nem az. Otthon érzem magam a törökök közt, akik ugyanolyan szintaxissal beszélnek, mint mi, de teljesen más szavakat használnak. És ezen vitáznak a mi tudósaink leginkább, azon, amit nem létezik, hogy bárki meg tudjon valaha fejteni!
Óbudáról és legendás alkotókról beszélgetve nem feledkezhetünk meg Krúdy Gyuláról sem…
Tizenhat-tizenhét éves lehettem, amikor az egyik idősebb barátom azt mondta, hogy el tud vinni engem Krúdy Gyulához. Ott lakott a Bajcsy-Zsilinszky, akkor Vilmos császár úton, este hétkor fölkelt, elment a New York Kávéházba, ahol vacsorát rendelt magának, azaz gulyást vagy pörköltet kockatésztával. Kinn, a kávéház előtt várták a barátai és a konflis. Vagy felült a kocsira, ami nagyon ritkán volt, vagy elment a Tabánba, a Mélypincébe. Én is ott vártam velük, talán hatan, heten lehettünk. Akkoriban nem volt más a Tabánban, csak házak és sár, hiszen az utcák nem voltak még kikövezve. Ma elképzelhetetlen. A Mélypince elnevezés onnan van, hogy a pince alatt volt még egy helyiség. Bekísértük a kocsmároshoz, én is ott ültem nagy büszkén. Krúdy nem törődött azzal, hogy ki megy vele, csak azzal, hogy meg ne szólaljon. Nem szabadott beszélgetni se politikáról, se irodalomról, csak a nőkről. Ez volt a téma mindig. Nagy botrány volt otthon, hogy egész éjjel nem mentem haza.
Egy ilyen egyéniségről, mint Krúdy, bizonyosan sok történet keringett akkoriban is. Esetleg a barátjától, aki tagja volt Krúdy asztaltársaságának, hallott-e ezekből?
Hogyne! Egyszer megtörtént, hogy lejöttek, és az Erzsébet hídnál álltak. Intett a kocsisnak, fölszállt. A kocsis hátrafordult: „Hova megyünk, Gyula úr?” Gyula úrnak kellett szólítani furcsa módon, mintha pincér lett volna. Azt felelte a kocsisnak, Székesfehérvárra. A kocsi megfordult, hogy a rakparton a Fehérvárra vezető Horthy Miklós, illetőleg Bartók Béla útra hajtson, és elvitte. Ez olyan volt, mintha ma beszállnék egy taxiba, és azt mondanám, Lisszabonba megyek. Roppantul érdekelt mindenkit, amikor négy vagy öt nap múlva visszajött, hogy hol volt, de őt nem lehetett megkérdezni, hogy hol tetszett lenni, Gyula úr? Nem lehetett személyes kérdést intézni hozzá, jóllehet rendszerint a legintimebb dolgokat is elmesélte. Végül azt mondta: „Ne törjétek a fejeteket, hol voltam, Szentkirályszabadján voltam! Szentkirályszabadján voltam, mert egy remek pörköltet ettem ott 1907-ben – ez valamikor a húszas-harmincas évek fordulóján lehetett –, azt mentem még egyszer megkóstolni.”
Óbudai lakóháza falán emléktábla hirdeti, hogy ez volt életének utolsó földi hajléka.
A ház nagy pincéjében magam is jártam. Le kellett menni, volt ott egy óriási alagút. Később, amikor hazajöttem, sokszor üldögéltünk ott jó barátokkal, akik mind meghaltak már azóta. Egész csomó fiatal és idősebb író volt ottan. Tábori, a fiatal újságíró, aki a kommunista ifjúsági napilap szerkesztője volt, maga is nagy kommunista, csak aztán rájött az igazságra. Nagyon rendes fiú volt, 1954-ben, fiatal házasként nálunk lakott az egyik szobában.
Íróként is kedvelte Krúdyt?
Krúdy remek volt a maga módján, az öregek nagyon szerették, én túlságosan romantikusnak tartottam az írásmódját, hozzám nem állt közel a publicisztikája sem. A maga korában a furcsaságok és a különcségek közismertek voltak Krúdyról; amit elmondtam, akkoriban mindenki tudta. Manapság mit tudunk Esterházyról vagy Konrádról? Semmit. Karinthyról mindenki tudta, hol lehet megkeresni, mit csinál, hogy viccelődik. Krúdy halálát megelőzően az Állatkerttel szemben álló, Kéményseprő nevű ivóba járt. A Szeretetkórház főorvosa kezelte, akit később amerikai emigrációban láttam viszont. A fiával nagyon jóban voltam, de már nem emlékszem rájuk igazán. Ingyen kezelte benn a kórházban, csak az volt a föltétel, hogy nem szabad kimennie. Éjjel azonban mindig kiszökött a Kéményseprőbe. Az orvos nem tudott erről, és egy reggel ott találta részegen a virágágyak között fekve, ami után nem volt hajlandó tovább kezelni. Pár nap múlva meghalt. Írt még egy gyönyörű cikket, a legutolsók egyikét. A Magyar utcában volt egy híres kupleráj, ahol a tulajdonosnő egy művelt prostituált volt, és akiről elmesélte, hogy milyen derekas módon tartott el egy írót. Azzal zárta a történetet, hogy eltartott egy magyar írót, úgy hívták, hogy, kettőspont, és utána a cikk szerzőjének aláírása ugyebár, Krúdy Gyula…
Beszélgetésünk végén egy kötet dedikálásakor, miután a nevemet leírta, rám nézett:
Tudja, a neve miatt kaptam az első és egyben az utolsó intőt életemben: egy t, két ll, írtam én…
