Miért éppen a Kobuci lett a 30Y budapesti helyszíne 2024-ben?

Amikor elindult egy rossz üzenetű mozgalom már a Covidot megelőző időszakban, és a kocsmároslogika erőteljesen nyomta rá a bélyegét a kultúrafogyasztásra, az engem veszettül bosszantott. Leginkább azért, mert azt láttam, hogy azok elől a produkciók, alkotók, megszólalók, színpadra állók elől, akik nem a profitszerzést szolgálják, egyre jobban záródnak el a terek. Tehát az a tér, ahonnan mi indultunk, az a fajta organikus út, a „játszani három embernek, aztán ötnek, aztán tizenkettőnek”, majd a színpadon együtt megtanulni a színpadi létezés sokféleségét, míg odaérünk, hogy van saját nyelvünk, saját világunk, saját dalaink, az gyakorlatilag elzáródik a fiatalok elől.

Kialakult egy különös pop verseny a Budapest Parktól a Sportarénáig, aminek a lényege, hogy hogyan lehet egy adott pillanatban nézőszámot maximálni, és sokadlagos kérdéssé vált, hogy hogyan lehet zenei-művészeti produktumot koncentráltan létrehozni egy színpadon. 

A koncert mint zenei esemény helyébe a színpadi show került. Nem akarnám magunkat elhelyezni ebben a nagyon elmozgó magyar popzenei térben, de valahogy az a meggyőződésem a 30Y identitására vonatkozóan, hogy bár nem csinál popkulturális forradalmat, de alapvetően mindig olyan saját úton jár, amit merek ellenkulturálisnak nevezni. A 30Y-t én nem a mainstream undergroundjának látom, hanem az underground mainstreamjének. Mi klubokban nőttünk fel, abban az élményben, amiben a színpad és a nézőtér közötti különbség szimplán funkcionális, nem pedig hierarchikus: egyszerűen csak annyi van, hogy mivel véletlenszerűen pont mi játszunk, ezért nekünk kell hangosabbnak lennünk, és ezért kell egy kicsit jobban látszanunk. De ennyi. 

Ezért én nagyon nem akartam azt az utat járni, hogy a 30Y létező és elképzelt nagysága úgy próbáljon explicitté válni, hogy ebben a kocsmároslogikában mutatja meg magát. A tavaly megjelent X lemeznek egyébként is a társadalmi szolidaritás, az egymás iránti elkötelezettség, az empátia a kulcselemei, szóval azzal, amit közlünk a dalainkkal meg a létezésünkkel, szöges ellentétben áll az a létezési forma, amely csak a mennyiségi mutatókat preferálja. És azt képzeltem el, hogy a közönségünkkel való találkozásnak jó megoldása lehet, hogy a klubokra és koncertterekre úgy tekintünk, mint partnereinkre.

Nem szolgáltatói viszony jön létre, hanem a beköltözés, vagy még inkább az összeköltözés jó érzése.

A Kobucira azért esett a választás Budapesten, mert a nyitott terek közül a legjobban értelmezhető klubtérként, azzal az 1000-1200 nézővel, egyébként pedig nem egy hely, ahol éppenséggel koncertezünk, hanem egy hely, aminek saját meggyőződése, ideológiája, üzenete, akarata van, és azt képzeljük, hogy mi közel ugyanazt gondoljuk a világról. Mindegyikünk tétre játszik, és azok a tétek jól érthetőek és közösek. Úgyhogy leültünk, mint partner a partnerrel, hogy együtt találjuk ki, hogy mi és hogyan történjen. És ha nagyon messziről nézek az egész rock and rollra, akkor a közös történetek maradnak végül, például, hogy egy zenekar és egy hely így összefonódik. 

ZajZajZaj, Pilleszék Titkos Társaság, 30Y (és közönsége) – bármibe fogsz, mindenhol a közösség tűnik az elsődleges szervezőelemnek. Tényleg ez jelenti az origót az életedben?

Közösségi alkotóterekben mozogni azt jelenti, hogy amit csinálsz, azt folytonosan nyitva hagyhatod, és az abban a folyamatban, amikor csinálod, már dialóguskész. Az alkotás számomra nem az, hogy mit csinálok én, hanem az, hogy mit csinálunk mi. És a „mit csinálunk miben” az alkotás folyamata is izgat, az a dinamika, ami köztünk van. A viszonyok, amelyek kialakulnak közöttünk, az értés/nem értés szövevénye. Az, hogy mit lehet érteni abból, amit megmutatok, és arra hogyan kapcsolódnak rá mások, és azt én meddig tudom a magaménak látni, és hogy hol van a „magamság”, meg a „miség” élményhatára? Például, amikor írok egy dalt, már tudom, hogy az 30Y-dal. Mert a 30Y nem Beck Zoli és kísérőzenekara, szóval nem a Beck Zoli és a 30Y, hanem a 30Y. Következésképp az én állításom csak akkor állítás, ha az a 30Y állítása tud lenni. Van olyan helyzet, van olyan dal, van olyan zenei szerkezet, van olyan gondolat, amelyről tudom, hogy nem a 30Y terében van benne. És akkor én azt nem kezdem el oda belegyömöszölni csak azért, mert az valami miatt nekem fontos, hanem megpróbálom megérteni, hogy mi az, ami mi együtt vagyunk.

Volt olyan, amikor nem működött a gesztusrendszered? És ha igen, akkor tudtál rajta faragni, vagy inkább hagytad az egészet, mert tőled idegen működést kívánt volna?

Triviális példát tudok erre hozni. A 2016-os lemezen található az Elsőre című dal. Amikor levittem, egy dobozgitáron eljátszottam a többieknek, és tök lelkesek voltunk: „oké, értjük, hogy ez mi akar lenni!”. Elkezdtük formálni, strukturálni, mozgattunk el harmóniákat, mászkáltunk a melódiában, szóval elkezdtünk benne lakni, míg kialakult a teljes dal. Miután felvettük, ültem otthon, és éreztem, hogy valami bajom van a kész produktummal. És rájöttem egy nagyon egyszerű dologra: amikor eljátszottam a dalt, a fiúk a dal részének hallottak olyat, ami nem volt a dal része. Az, ahogy gitáron kísértem, a gitárpengetésnek a tábortüzes cingi-cingije számukra adekvát része volt a groove-nak, nekem meg csak egy funkcionális elem volt, hogy megszólaljon a hangszer. És ezt a groove-ot a zenekari játék elkezdte hangsúlyozni. Azazhogy valami, amit én észre se vettem, a többiek számára szervező erővé vált, és ez végül egy másik dalt hozott létre. Úgyhogy felhívtam a többieket, hogy „Gyerekek, töröljük az egészet, jövő héten ugorjunk megint neki!”. Leültem és megcsináltam otthon a dalt úgy, hogy átírtam zongorára, és zongorakísérettel játszottam el a fiúknak újra. „Nézzétek, ez a dal szerintem.” Mire azt mondták, „Ja, így már értjük, mit akarsz.” És abból lett aztán az Elsőre című dal.

Annyit még a közösségi alkotás egészéhez, hogy egyáltalán nem vagyok kivételes képességű vagy adottságú énekes. És korántsem vagyok kivételes képességű, adottságú és technikájú gitáros.

Viszonylag konzervatív dalszerző vagyok abban a tekintetben, hogy számomra az dal, ami egy hangszerrel kísérve is megáll.

És nem mondanám magam különösen jó zenésznek, talán még zenésznek sem általában. Viszont az az elemi szerencsém, hogy van mellettem három kivételes tehetségű és kivételes érzékenységű zenész, akik a 30Y másik három tagja, és megtanultam az évek során, hogy mi az, ameddig meg kell írnom valamit, ahol ez számukra nem a korlátját jelenti az alkotásnak, hanem a lehetőségét. Úgyhogy ezzel szoktam a legtöbbet játszani, hogy meddig lehet elgurítani valamit.

Ez a hozzáállás tükröződik abban is, hogy amikor beszélsz, nem kinyilatkoztatásokat teszel, hanem a mondandódban mindig ott vannak a kérdőjelek, a lehetőségek?

Inkább úgy mondanám, nincs meg bennem a kizárólagosság akarata. Nyilván vannak erős véleményeim, és néha nehéz velem vitatkozni, de összességében, ha egy állítás kizárólagossá válik, akkor az számomra kezd elhamisodni. Hirtelen azt érzem, hogy ha ilyen erődemonstráció van egy állítás mögött, akkor az állítás biztosan megáll-e. Kizárólagosságból nem lesz valami, ahogyan azt sem gondolom, hogy kompromisszumból lesz valami. Azt hiszem, inkább a konszenzuális együttlét az, ami az alkotói értelemben lényeg, és annak a kiindulópontja az, hogy bármi, amit csinálunk, az nem olyan, hogy „akkor te is írjál négy sort, akkor én is írok, ha ezt az akkordot te belerakod, akkor én is belerakok egy olyat. Ha te énekled azt, akkor én éneklem ezt”, mert ez a kompromisszum-logika. De szerintem a kompromisszum-logika nem a dalért van, hanem az egókért. Csak úgy tudok valakivel együtt dolgozni, ha nem az egóélmény találkozik a dalszerzésben, a próbákon – most a színpadról nem is beszélek – hanem inkább, hogy a dologért csinálunk valamit. A 30Y-ban is ez a logikám: hogy ha van egy dal, akkor mi azért hajtunk, hogy azt a dalt megértsük, hogy abban megcsináljuk a megfelelő dolgainkat, és azt csináljuk benne, ami annak a dalnak kell, és nem azt figyeljük, hogy ki, mikor, hogyan türemkedik ki, mekkora fényt kap az adott dalban.

Alapvetően másképp viselkedsz, mint az ötvenes, befutott emberek. Ez valami lázadó attitűd?

Mindig szerettem hangoskodni, de nem vagyok, pláne nem lettem forradalmi alkat. Abban az értelemben biztosan nem, hogy belső akaratból szaladjak zászlót ragadni, és azzal elöl menni. Úgy is mondhatnám, hogy ha szükséges, és látom, hogy nincs más, aki vigye a zászlót, akkor képes vagyok vinni, tehát nem lépek el tőle, és nem is látom magam ilyen értelemben gyávának vagy megilletődöttnek, de úgy képzelem, hogy tudni kell, hogy egy adott ügyeket mi szolgál a leginkább. Mondok egyszerű példákat. Amikor elkezdődött a határkerítés építése, gyakorlatilag szinte egyetlen nagy zenekarként a 30Y pakolta ki az ezzel való egyet nem értését. Hangosan és protest módon. De azt nem gondoltam, hogy még egy programdalt írni is feladatom volna. 

Amikor elindultak a diákok által megfogalmazott, tű pontos mozgalmi akaratok, amely dolog nekem önmagában nagyon szimpatikus, és társadalmi értelemben is egy jól értelmezhető út, akkor többen jelezték, hogy örülnének, ha beszédet mondanék, vagy állnék itt, vagy állnék ott, és tenném ezt, vagy tenném azt. De azt mondtam, hogy nem az én dolgom beszélni vagy zászlót tartani. Az én dolgom az, amiként azt tettük is, hogy megfogjam a csajom kezét, meg egy másik ember kezét, és az élőláncba beálljak a harmadik és ötödik kilométer között, valahol Pécsett.

A dolgom, hogy tudják, hogy ott állok, de nem az én dolgom vezetni ezt, akár lokálisan, akár szélesebb körben.

És nem azért gondolom így, mert ne akarnám csinálni, hanem azért, mert nem én vagyok ennek az ügynek a leghasznosabb tagja. Inkább a diákokkal csináltunk szabadság-kurzusokat: az osztálytermekben 20-25 fiatallal beszélgettünk arról, mit jelent autonómnak lenni, online előadást tartottam arról, mit jelent a szabadság egy közösség vagy az egyén számára. Azt képzelem, hogy ez lehet az én dolgom. Ez a „Zoli bácsiság” dolga. És mint annyian, akik egyszer csak megbácsisodunk, még ha a magunk szempontjából legetikusabb, legerkölcsösebb, vagy legkevésbé kompromittáló életet élünk is, mégiscsak összeszarozódunk, mert benne gyalogolunk egy világban. Már nem ugyanaz a szemünk csillogása, nem tudunk úgy rácsodálkozni valamire, bizonyos értelemben nem tudunk olyan hittel megfogalmazni valamit, ahogyan arra szükség volna. Mint Arany írja, a „Félreálltam, letöröltem” élménye: az, hogy lehet nekem tiszta a szívem és tiszta a ruhám, de alapvetően az akkor is már ki van mosva. Azért tiszta. Nem azért, mert tiszta, hanem azért, mert összemocskolódott, és kimostam. És a kimosott tiszta ruha, meg a tiszta között van ez a lényegi különbség, ezért szerintem bizonyos ügyeket egyszerűen nem lehet hitelesen képviselni már. Hitelesen valami mellé lehet állni, de az ügynek szószólójává válni szerintem nem szabad, mert magát az ügyet rombolom ez által.

És mi az, ami meg tud védeni a cinizmustól? Mert a körülöttünk lévő világra nagyon sokan ezt a választ tudják csak adni; belőled meg a dolgaidból pedig látványosan nem az jön vissza…

Szerintem a cinizmus nagy veszély, nagyon jól látod. Hasi (Vecsei H. Miklós – a szerk.) azt mondta egyszer, hogy rájött arra: mégiscsak egy 16 éves írja az összes szövegemet. Ami szerencsére nem feltétlenül igaz, és nem is gondolom dicséretnek, hogy jól értsd, sokkal inkább azért van így, mert létezik bennem naivitás, amiből valamit nem tudtam „elnőni”. Bennem maradt egy ilyen naivitás-repesz. És ennek örülök, még akkor is, hogy ha baráti, ismerősi körben vagy a kedvenc kávézómban, ahová járok az egyetem mellett (és nem helyett), kívülről rátekintve nem mondanám magamat nagyon erősnek.

Van egyfajta szeretetbeszédem, amelyikben inkább a másik nézőpontját akarnám megérteni, mintsem leuralni.

Eleve a társas pozíciókat sem tudom elképzelni úgy, mint uralmi pozíciókat. Szóval ekképpen maradtam naiv, és bizonyos értelemben sérülékeny is, bár nagyon sokat keményedtem. De sokkal inkább vagyok így, hogy megy ez a naivitás/bizalom-program a fejemben, és legfeljebb majd tízből kilencszer nem jön be, vagy sérülök, mint hogy pont fordítva csináljam, és azt az egyet, akit így megtalálhatok, elveszítsem. A cinizmussal az a legnagyobb bajom, hogy nem tudsz belőle építeni, mert alapvetően nagyon defenzív dolog, bár olykor szeretek cinikus embereket hallgatni, mert általában jó a humoruk. Aki a cinizmust rendszeresen alkalmazva cinikussá válik, az tulajdonképpen egy én-felmentő utat követ, bármely kimondott mondata mögül bármikor kiléphet, mert a cinizmus megengedi neki a mondatától való távolságot. Én meg állandóan egybe akarok esni a mondatommal. Soha nem akarok ellépni mögüle, hanem azzá akarok válni, jelen akarok lenni abban a mondatban. A jelenlétemet akarom hitelesítő erőként otthagyni. És ezért a cinikus logikát, vagy létezést egyszerűen nem tudom működtetni. Ehhez nem kapcsolódik nekem ítéletmozzanat, tehát nem ítélkezem valakik fölött, egyszerűen csak nem tudok úgy működni.

Az viszont tévedés, hogy a cinikus azt gondolja, hogy aki nem cinikus, az idealista, aki idealista, az pedig reflektálatlan, mint hogyha bolond lenne, aki nem tudja érzékelni a valóságot, vagy benne saját magát. Ahogy néhány kedves, de nálam talán keserűbb barátom szokta kérdezni, miután vidáman szólok a telefonba: „Minek örülsz te ennyire?” Én meg azt mondom, hogy „Annak, hogy felhívtál, hogy beszélünk.” Ettől még alapvetően – biztos a kontrollmániámnak köszönhetően – reflektált vagyok, és ez talán abban megmutatkozik alkotói értelemben, hogy a kétségeimmel foglalkozom a leginkább. Azt meg talán bátorságnak látom – hogy hízelegjek magamnak –, hogy nem elhallgatni akarom a bizonytalanságaimat, vagy a félelmeimet, vagy a szorongásaimat, hanem inkább fel akarom tárni, értelmezni azokat, hogy azt is mutassam, „nem félek, nem félek tőletek, nem félek attól, hogy ezt elmondom”, ahogyan nem félek magamtól sem.