Araszolok befelé Csobánkáról Budapestre, át Óbudán, a Szentendrei úton. A két sávot egy darabon árkádsor választja el, azt mindig megbámulom. Aquincum romjai mellett haladok, pontosabban szólva a régi romok helyén felépített ún. „műtárgyak” mellett.
Itt futott egykor az Aquaduct, Pannonia provincia legfontosabb vízvezetéke. Ötven méteres árkádsor idézi az emlékét. Az oszlopok tövét elvadult aljnövényzet, dudva, muhar altatja és fedi be. Gázoltunk benne a barátaimmal, közöttük e lap csodálatos fotográfusával, pár évvel ezelőtt, párhuzamosan a gépesített forgalommal. Úgy éreztem magam, mint aki egy másik valóságban gázol.
Az egyik árkádszelvényben matracot találtunk, az árkádsor tetején futó vízvezeték pereme valamennyire megvédte az esőtől, mellette talán egy szék, üres akasztó egy szögön, törött borotválkozó tükör. Komplett szoba-összkomfort, ami azonos a saját teraszával. Aki itt lakik, tökéletes helyen van, hazaérkezett, kívül téren és időn. Jelenleg nem tartózkodik az otthonában. Szeretném azt hinni, hogy halhatatlan. Ha ezt kibírta, ezt a szén-monoxid-koncentrációt, nem járhatok messze az igazságtól. Legyen egy tetszőleges nemzetiségű rabszolga, aki mindent túlél.
Ókori-migráns–számkive-tetthaj-léktala-nember.
Amikor úgynevezett nemzetiségekről beszélünk, a fogalom csak az uralkodó konszenzushoz képest értelmezhető, tulajdonképpen egyfajta hatalmi diskurzus része, mely szerint itt a Kárpát-medencében mi vagyunk itthon, mindenki másnak coki, vagy másik nyelvjátékban: maradjanak szépen a nemzetiségi seggükön, és élvezzék a hagyományos magyar vendégszeretetet. Szivecskék, szmájlikák, ölelmények. Bármi legyen is a népszámláláskor alkalmazott definíciója, Magyarországon nem szoktunk beszélni magyar nemzetiségűekről. Minek is beszélnénk. Nemzetisége végső elemzésben csak egy gyüttmentnek lehet. Nem beszélünk arról, hogy egykor, a régi szép és/vagy ronda időkben mi is gyüttünk-mentünk. Nem beszélünk arról, ki volt itt előbb. Az avarok? A kelták? Tegyük a szívünkre a kezünket. Ha egy párhuzamos univerzumban a Kárpát-medencét uraló többségi kelták megszámlálnák a Kelta Köztársaság alattvalóit, magyarnak vallanánk magunkat? Vagy éppen ellenkezőleg, kikérnénk magunknak, ha lemagyaroznának? De kik ennek a „mi” szócskával jelölt halmaznak az elemei? (Ami például engem illet, anyám egész konkrétan „kún” volt, és többek között kazahok, lengyelek, szlovákok, németek, horvátok vére kavarog az ereimben, ehhez képest magamat titkos zsidónak képzelve lamentáltam végig a teljes gyerekkorom. Erre varrjál gombot.) Persze, ha úgy vesszük, maguk a kelták is migránsok voltak, mondjuk Vértesszöllőssy Samuhoz képest, akit meg talán az ufók előztek meg, de az emberszabásúak mindenképpen. Isten tudja. Bár feltételezni lehet, hogy nem kifejezetten evolucionista. Hacsak nem ő teremtette az evolúciót is.
Anyánk csodálatos nyelve szerint, amikor az ember megszületik, világra jön. Nem Magyarországra, Izlandra vagy Kongóra. Megszületik, aztán jönnek mindenféle kedvező vagy kedvezőtlen események, létezhetetlen a seggén maradnia, elkezd ide-oda mászkálni a Földön. Könnyen volna állítható, hogy demagóg vagyok, esetleg, hogy nem tudok rendesen magyarul, hogy a világ szó ebben az esetben a fényt jelenti, nem pedig a Föld nevű bolygót, és az összes cugehőrt, ami körülveszi. Csak, fájdalom, az a helyzet, hogy idekint mindannyian továbbra is láthatóan a sötétben tapogatózunk.
Szerbek és svábok. Horvátok, románok, ruszinok. Örmények, görögök és lengyelek. Ukránok, cigányok. „Sokan vannak, mint Óbudán a zsidógyerek.” Ez állítólag közismert fordulat volt egykoron, elkoptatott hasonlat. Ezen a ponton talán érdemes emlékeztetni magunkat az óbudai Téglagyárra. Nem tudok róluk semmit. Szavakba kapaszkodom. Nekem a világra szavakon át vezet az út.
Avagy vedd példának a kicsiny fűszálat. Mondjuk azt a szót, hogy „bolgárkertész”.
Pár éve kisebb ünnepséget rendeztek a felismerhetetlenre újított békásmegyeri piacon. Emlékművet avattak, a vegyesboltjának közvetlen közelében. Az ünnepséget lekéstük, illetve a végére értünk oda, kislányok táncoltak bolgár népviseletben. A bolgárkertészek emlékműve valójában ivókút – egyébként. Még nem láttam belőle senkit inni. Ki venné magának a bátorságot.
„A magyarországi bolgár közösség őrzi és ápolja hagyományait, emlékezik gyökereire, nagyon jóleső érzés ezt látni, megtapasztalni – mondta Christo Polendakov, a Bolgár Köztársaság budapesti nagykövete ünnepi beszédében. – Mi, bolgárok úgy tartjuk, amikor lehajolunk a kúthoz, hogy vizet igyunk, nemcsak a szomjunkat oltjuk, hanem fejet is hajtunk, képletesen is. Itt, ennél az ivókútnál a bolgárkertészek emléke előtt tiszteleghetünk.”
De kik azok a bolgárkertészek?
Tizennyolc éves koromig nem találkoztam eleven bolgárral, csak a „bolgár” szóval, illetve többnyire a Bulgária szóból derivált, iszonyatos „bulgár” alakváltozattal. A rendíthetetlen, jóhiszemű, gyanútlan és bumfordi tahóság, amivel a magyar lakosság túlnyomó része ejtette ki ezt a szót, elrémített. Bármennyire is harcoltam ellene, ezt a tévesztést szándékosnak véltem, vagy engedékeny pillanataimban is minimum a kollektív tudatalatti elszólásának, mintha büntetnénk vele a bolgárokat, akiknek, ezek szerint, nyilván lehet valami felejthetetlenre sikeredett ősbűnük. A kollektív bűn fogalmától viszont ösztönösen undorodtam, mit tehetne arról egy bolgár, hogy éppen bolgárnak született, ráadásul éppen Magyarországra. Ezért a magam részéről elhatárolódtam, és hisztérikus pedánssággal ügyelve a nyelvhelyességre, túlságig kerekített „o”-val mondtam ki a szót. Mégis, a „bulgár” szó zsigerig hatolt, ellenállhatatlanul, mint az idegméreg, bárhogy igyekeztem, idegenkednem kellett a bolgároktól, ahogy titkos zsidóként gyakorlatilag mindenkitől, nem mintha ez mentségemül szolgálhatna bármire.
Az idegen szép, irkálták fel pár éve naiv humanisták Budapest-szerte, mindenféle falakra. Vagy ronda, teszi hozzá a kevésbé naiv én. Esetleg semmilyen. Nem ilyen egyszerűre van kitalálva ugyanis az élet.
Az első eleven bolgár, akivel találkozhattam, történetesen tényleg szép volt. 1975 nyarán találkoztam vele, egész pontosan július 12-én, a Budai Ifjúsági Parkban, a Silesian Blues Band koncertjén. Sweet little sixteen, csodálatos nevetés, kissé szabálytalan fogsor, a lengyel jazzrockra hullámzó teste menyétre, vagy inkább hermelinre emlékeztetett. Volt nála egy fél üveg bor, úgy nyújtotta oda, mintha egyenesen nekem hozta volna a forró és titokzatos Zuglóból. Még nem tudtam, hogy bolgár, pontosabban nem „egészen az”, de a bemutatkozáskor egy közismert és nagyon gyakori, történelmi súllyal nehezített bolgár vezetéknevet használt. Azt sem tudtam még, hogy balettiskolába jár, bele abba a káprázatos, lélekölő fegyelembe, amelyet csak egy valószínűtlenül mocskos ablakon át figyelhettem meg a Kazinczy utcában, pár nappal a megismerkedésünk után, bolyongó árnyakat láttam az üveg mögött, meg kellett elégednem a puszta gondolattal, hogy egy táncosnő a csajom. Pluszba rá még „népitáncos” is! Ahogy Rejtő Jenő mondaná, csak a kákán is csomót keresők akadhatnának fenn azon, hogy a bolgár lány magyarul „népitáncolt” a KISZ Központi Művészegyüttesének Stúdió nevű csoportjában.
A bolgárkertészek, hát, az már egy másik eset. Elsőre ugyanis bogárkertésznek értettem a szót, mert ebben a frazeológiai kötöttségben a magyar lakosság érthetetlen okból a helyesen ejtett változatot alkalmazta, nem „bulgárkertészeknek” nevezte őket, ahogy logikus volna. Zdenek Miler nyomán cuki, pufók szarvasbogárkának képzeltem a borgárkertészt, egyfolytában a mezőn sürgölődik, nyilván maga is kertésznadrágban, mint a Kisvakond. Bolgárkertészek, te barom. Ellel. Idehozták, magyaroknak, a földi paradicsomot, száz évvel ezelőtt. Tiszteld őket, az emléküket, hajts fejet, ahogyan azt fentebb Christo Poledankov javasolta, ha mégis, minden nehézséggel dacolva, a török, esetleg arab férfi által kormányzott vegyesbolt előtt az emlékkút vizéből iszol a békásmegyeri piacon.
Két évvel később utaztam először és eddig utoljára Bulgáriába. Amikor megérkeztünk Várnába, az első dolgom az volt, hogy egy zöldségest keressek, megajándékozzam magam végre az autentikus bolgárkertészet valamelyik büszkeségével. De egyet sem találtam. Várnában se zöldséget, se gyümölcsöt nem lehetett kapni, egyáltalán. A bolgár közértben három dologtalan hentes támasztotta makulátlan fehér köpenyében a makulátlan fehér csempét, felettük csak úgy ragyogtak a falból kiálló, nyilvánvalóan szűz húskampók. A boltban egyetlen ún. árucikk volt kapható, igaz, abból körülbelül negyven köbméternyi, dísztelen egyendobozokba csomagolva, konkrétan a lokum nevű, tébolyítóan rossz ízű édesség, Kábé mintha háromszor háromszor három centis kockákba préselnél százezer mézcukorba mártott lepkét. Később kiderült, ezért a borzalomért nem a bolgárok felelősek, valójában török származású. Hazafelé aztán pár órát késett miattam a vonat, lerugdostak ugyanis róla a román határőrök Ruszénél, de ez már egy másik nemzetiségi történet, és egyébként is többször elmeséltem.
A lányom és a fiam a pomázi német nemzetiségi iskolába járt, és mindketten táncoltak az Opanke nevű szerb hagyományőrző tánccsoportban. (Pomáz, hát az már majdnem Óbuda, nem?) Van is egy felvétel a lányomról, aki szerb kendőbe kötött tetejétől opankéba burkolt talpáig virtigli nemzetiséginek maszkírozva nyilatkozik a Magyar Televíziónak. Vele esett meg az a fantasztikus dolog, hogy egy csodálatosan fényes napon, amikor a pomáziak a nemzetiségeiket ünnepelték, délelőtt népi németként egy német nyelvű gyermekszínház üdvöskéje volt, majd este már szerbként a csoport névadójául szolgáló bocskorban ropta a szerb táncot. Végül is Némethnek hívják, az egyik nagymamáját meg Dianovicsnak.
Állunk az egyik opankés táncoslány papájával, a pomázi szerb önkormányzat elnökével a német iskola udvarán. Eléggé bírom, csupaszív, nagydarab szerb, együtt isszuk a forró pálinkát, esszük a csevapot a szerb karácsonyt ünnepelve. Elröhögünk ezen-azon, ha a lányaink révén összefutunk a szerb táncházban. Vagy itt, a német iskolában. Történetesen 1997 október 30-a van, a Jugoszlávia–Magyarország meccs másnapja, a jugók gyakorlatilag kibeleztek minket és nyárson megsütöttek, konkrétan 7-1-re. Témának pazar lesz, már messziről kiabálom, ez azért tegnap nagyon durva volt. Hát igen, válaszolja fanyar mosollyal, nem győzhetünk mindig.
