Otthon többnyire könnyen túlteszem magam egy kis késésen, nem is otthonos érzés, ha percre pontosan gördül be a vonat. De külföldön hirtelen megnőnek az elvárásaim, tőlünk nyugatra igenis tartsák magukat a menetrendhez! Most különösen ingerült vagyok, eleve sokkal hamarabb értem a pályaudvarra, ráadásul nehéz napom volt, fáradt vagyok, jó lenne hátradőlni a vagonban, és végre szunyókálni egy kicsit. De a vonat több mint fél órát késik, a helyi magyarok szívesen viccelődnek vele, hogy a Deutsche Bahn lassan utoléri a MÁV-ot. Kedves, történelmi hangulatú város Regensburg, de a pályaudvart nem kétórás várakozásra rendezték be, mindenütt háttérzaj, kényelmetlen székek, jövés-menés, ha ezt tudom, inkább beültem volna egy kávézóba.

Végül találok egy viszonylag nyugodt padot az egyik sarokban, mellette nagy ablak, ami ugyan a sínekre néz, mégis van hol pihentetnem a szemem a hófehér falakról visszaverődő, vakító fényben. Ha lenne nálam napszemüveg, most biztosan felvenném, de a ködös, nyirkos novemberi napon fel sem merült bennem, hogy magammal hozzam. Így is elég macera a bőrönd, kézipoggyász, ridikül hármast felügyelni. Olvasni próbálok, de a fehér papír még jobban felerősíti a fényeket, a fekete betűbogarak apró lába kaparja a retinám. 

A szemközti padon váltogatják egymást az emberek, először egy fiatal pár eszi nagy egyetértésben a gyorsétteremből kihozott ennivalót, közben úgy elmerülnek egymásban, hogy észre sem veszik, amikor a majonézes tégely maszatos fedele a padlón landol. Őket egy szövetnadrágos, fekete fiatalember követi, jó érzékkel huppan le a még meleg padra, cipője a majonézes fedél mellé kerül, de nem kenődik rá a halványsárga krém. Hamarosan két barátja is megérkezik, sötét arcukból kihívóan villan elő a szemük fehérje, de nyílt arcú, értelmes tekintetű férfiak, biztosan nem tőlük óvtak az ismerőseim, amikor arra figyelmeztettek, hogy nagy ívben kerüljem a Németországot elárasztó, veszélyes bevándorlókat. 

Képtelen vagyok a könyvre koncentrálni, az órát nézem, még mindig több mint másfél órát kell várnom. A szemközti pad megint üres, de már fel is bukkan két újabb fiatalember. Ők már kevésbé bizalomgerjesztőek, első látásra szíriai menekültnek nézem őket. A magasabb is éppen csak a vállamig érhet, fekete bajusza bánatosan konyul lefelé, jobb orcáján körömnyi fekete anyajegy. Szakadt farmert és sportcipőt visel, társán kitérdesedett, mocskos szövetnadrág. Beáll mellém az ablakba, a síneket bámulja, közben a telefonját nyomogatja. Hangüzeneteket hallgat le egymás után sorban, a készülékből szűnni nem akaró kántálás hallatszik. Egy öregasszony mondja a magáét megállás nélkül, mintha hosszú szitkot zúdítana hallgatójára. A férfi időnként felnevet, vállat von, de csak hallgatja tovább. 

Túl közel áll hozzám, kénytelen vagyok az öregasszony rekedt, szétdohányzott hangját figyelni, jobb híján azt találgatom, milyen nyelven beszélhet. Arabra vagy törökre tippelek, de egyetlen értelmes szót sem hallok ki az áradatból, hagyom, hogy a hanghullámok összecsapjanak fölöttem, majd megfulladok, viszont legalább már nem a fény bánt legjobban. Abban bízom, hogy a férfi ráun a monológra, zsebre vágja a telefonját és elmegy, de nem, még közelebb nyomul, most látom csak, hogy a padom egy konnektor mellett áll, úgy látszik tölteni akarja a telefonját. Odébb húzom a bőröndöm, hogy odaférjen, és picit én magam is arrébb csusszanok, de nem akarom, hogy mellém üljön, annyi helyet nem hagyok. Nem veszi zokon, elhelyezkedik az ablakban, és most ő kezdeményez hívást.

Olyan közel ül hozzám, hogy megcsapja orrom a mosdatlanság bűze, az a szag, amit csak a hontalanok mocsoktól kemény ruhája és a bőrre rakódott vastag koszréteg képes kibocsátani. Legszívesebben felállnék és átülnék máshová, de annyira bántónak érzem a gesztust, hogy inkább maradok. A férfi hol hallgat, hol magyaráz, vékonydongájú, műbőr kabátos társa közben ledobja magát velem szembe, miközben cipőtalpára ragad a majonéz. Hirtelen ismerős szó üti meg a fülem, mintha az arab férfi magyarul beszélne, de az mégsem valószínű, biztos csak képzelődöm. De nem, újra értelmes mondatfoszlány következik. Most már figyelek, képtelen vagyok elhinni, hogy magyarul beszélnek, pedig mégis, percek kellenek hozzá, hogy hozzászokjak a furcsa kiejtéshez, egyszer mégis érteni kezdem.

– Értsd már meg, kicsi bébi – hadarja a férfi –, hogy én asszonynak nem hiszek, ha ezer évig, ha kétezer évig él is. Ilyen vagyok, ilyennek születtem, nekem az asszony szava nem számít. Lánynak, asszonynak majd akkor hiszek bármit, miután lehugyoztam a sírját.

A szemben ülő fiú szája foghíjas vigyorra húzódik, elismeréssel hallgatja a társa replikáját. Közben a nő is magyaráz, de nincs kihangosítva, csak annyit hallok, hogy folyamatosan, felhevülve beszél. A férfi komoran hallgatja, tekintetében sértettség és harag váltja egymást, aztán mintha elhesegetné a kellemetlen érzést, az arca megmerevedik, hideg és elutasító lesz.

– Mondom, hogy nekem ne magyarázzál, mert én nem hiszem el, amit mondasz. Volt már előtted száz, kapok száz másikat is, engem nem érdekel, mit csinálsz. Menjél el a diszkóba, ha akarsz, de ne fogadkozzál. Menjél el, ha úgy tetszik, s érezd jól magad. 

Beszéd közben rutinos mozdulattal, egy szempillantás alatt összepréseli két ujjával az édes üdítő fémdobozát, de úgy, hogy miközben a fém kilapul, ő a csepp alakú nyílást szájához tartja, és szinte kifacsarja belőle az utolsó kortyot. 

A nőnek nem tetszett a válasz, megint rákezdi, de most már a férfit is elönti az indulat. 

– Nekem ebből elég. Hogy mindig csak a Gyurika. Amit a Gyurika mond, annak úgy kell lennie, a Gyurikának mindig igaza van, mert egyedül csak a Gyurika tudja, a Gyurika az egyetlen, aki ért hozzá, ne merészelj közbe vágni, ezt most végighallgatod, ha a Gyurika azt mondja, akkor az úgy van, csak a Gyurika mondhatja meg, hogy mit csinálj! 

Már ordít, a társa bocsánatkérőn sandít rám.

– Gyere már, Laci! – mondja, de a férfi elemében van, teljes beleéléssel kiabál. 

A szomszéd padról felemelkedik egy elegáns német úr, gyanítom, hogy ő is a dortmundi vonatot várja, fenyegetően rendre utasítja a hangoskodót. A férfi azonnal lehalkul, békítőleg int a német felé, társa közben még a nyakát is behúzza. 

– Menjünk már, Laci, együnk valamit! – próbálja kizökkenteni a barátját. 

– Nem megyek, míg öt százalékon van ez a szar, meg különben sincs pénzünk, miből akarsz enni?

Átkozom magam, hogy nem ültem át máshová korábban, beleszédülök, valahányszor Laci hullámokban érkező szaga megcsap, közben riadtan jut eszembe, hogy lebukhatok. A foghíjas társ bármikor kiszúrhatja, hogy magyar nyelvű könyv van a kezemben, nem szeretném, hogy rám szálljanak, gyanítom, hogy azonnal lelejmolnának, ha kiderülne, hogy honfitársak vagyunk. 

Közben a nő, akit Laci egyszerűen kinyomott, újra telefonál, Laci megint replikázik, már tudom mi jön, kicsi bébi, én asszonynak egy szavát sem hiszem. A lift felől három rendőr érkezik, olyan céltudatosan jönnek, hogy azt gyanítom, valaki szólt nekik. Egyenesen a padunk felé tartanak, fojtott hangon felszólítják a két férfit, hogy igazolják magukat. A kopott műbőr kabátok belső zsebéből előkerülnek az igazolványok, de minden rendben, a rendőrök még mondanak valamit és elvonulnak. 

A közjáték alatt táskámba suvasztottam a magyar regényt, inkább előveszem a telefonom, az olvasás ilyen közegben reménytelen. Már csak húsz perc, azt kibírom ezen a padon is, legalább megtudom, mire jut egymással Laci és a nő. De Lacinak elment a kedve, feláll, int a társának, hogy induljanak, majd szó nélkül hátat fordít és a kijárat felé veszi az irányt. A foghíjas újra rám néz, látom, hogy mondani készül valamit. Nyilván kiszúrta, hogy magyar vagyok, most jön a kuncsorgás pár euróért. De a férfi bűntudatos tekintetében mintha köszönetféle bujkálna, amiért elviseltem őket és nem költöztem arrébb látványosan. Szerény mosolyt villant rám, most nem látszik a foghíj, majd hibátlan németséggel megkérdez:

– Können Sie mir sagen, wie spät es ist?

– Halb sieben – nyögöm ki a megkönnyebült választ.