Óbuda egyik jeles fényképésze Leon Herman (Ármin) (1851–1912) volt, akiről sajnos nagyon keveset tudunk, bár ő és fia hosszú ideig meghatározó személyisége volt a Lajos utcának. 1898 és 1936 között a Goldberger gyár melletti házban működtették a fényképészeti műtermüket, amely közel fél évszázadra biztosította a helyi középpolgárságnak a jó minőségű portrékat.

Fennmaradt házassági iratainak bejegyzéséből tudjuk, hogy Leon Ármin 1851. április 11-én a román fővárosban, Bukarestben született. Anyja Beer Regina, apja néhai Leon Benjamin volt. 1900. május 12-én kötött házasságot Budapesten, felesége Friedman Lena volt, aki Trencsén megyében, Újfaluban született 1853. december 24-én. A megjegyzés rovatban azt olvashatjuk, hogy „A vőlegény román állampolgár és Bukarest város illetékességű, a menyasszony a közéletben az Ilona utónevet használja.” Ekkor Budapesten a IX. kerületben, a Ferenc körút 8. szám alatt laktak.  

Egészen különleges, egyedi esetnek számít, hogy egy iparos Bukarestből telepedik át Budapestre, hiszen ekkortájt inkább Lengyelország felőli zsidó betelepedésről van tudomásunk Óbuda tekintetében. Ismerünk néhány fényképészt, akik Bukarestbe vándoroltak át a Magyar Korona és Erdély területeiről, példaként csak a leghíresebbet említjük: a kolozsvári születésű Szatmári Papp Károlyt. 

Leon Herman(n) hirdetésében közölt adat alapján 1882-ben alapította fényképészeti műhelyét, sajnos nem tudjuk, hogy a mesterséget kitől tanulhatta meg. A Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárának fényképészeket összegző listája szerint Leon 1871–1911, fia pedig 1914–1936 között működtek Óbudán iparosként, de erre most még nincs kellő bizonyítékunk. Reklámjai szerint a fényképész „minden kép művészies kivitelben” való elkészítését vállalta. Nemcsak az újságokban, de a fényképek hátoldalán is olvashatjuk ezt a hirdetését. A Leon Fia cég egyes csomagolóanyagokon már fényképészeti és festészeti műteremként hirdette magát, a fényképészhez beadott kép alapján akvarell és olajképek festését is felajánlotta. Vélhetően festőt is alkalmazott a speciális munkák elvégzésére, de színezett munkája eddig nem bukkant fel. 

Az óbudai Lajos utca 144. szám alatt működött a fényképészeti műterem, amely utcát később átszámozták, így a ház utóbb a 126. számot kapta. Művészünk nem költözött sehová, egy helyben maradt. Dékány István: A leggörbébb utca. Az óbudai Lajos utca története című könyvében kutatásokra alapozva megerősíti ezt. Véleménye szerint a műtermet Csonka Simon alakította ki 1896-ban, amikor az U alakban beépített, földszintes lakóházra emeletet húztak fel. Az adatok alapján 1898-tól működött Leon fényképész a házban, majd 1903-tól már az ő tulajdona volt. Fényképeinek hátoldalán jelezte a Lajos utca házszám változását, amit egyes életrajzírók úgy értelmeztek, hogy néhány házzal odébb költözhetett. 1913-ban fia örökölte az épületet és a műhelyt, amelyet 1936-ban a közvetlen szomszédság miatt a Goldberger gyár tulajdonosának adott el. 1943-ban kapott Goldberger bontási engedélyt, majd raktárakat épített a kis épületek helyén.

Az 1930-as években készült felvételen jobbra a Goldberger gyár zárja a képet. Ekkor már villamos járt az utcában, a középső ház (126. sz.) több kis üzletnek adott helyet az utcafrontról. A középső rész, amelynek feliratai nem annyira kivehetők, két nagy kirakatával hirdette a fényképek készíttetésének, vásárlásának lehetőségeit. Ott álldogálnak az utcán a nézelődő, bámészkodó emberek, bizonyítva, hogy az óbudaiakat is érdekelte a divatos polgárok megjelenése; szinte mindenütt a szép női arcokkal csalogatták be a vendégeket. 

A fényképésznek és feleségének saját gyermeke nem volt, hiszen már középkorúak voltak, amikor összeházasodtak, ezért 1903-ban örökbe fogadtak egy Iczkó (Izidor) nevű gyermeket. 1904-ben német nyelvű testamentumot írtak alá, amelyben a fiút nevezték meg örökösüknek, illetve a feleség oldalági Friedmann rokonságát. 

Leon Hermanné 1905. augusztus 23-án halt meg, parte cédulájából megtudhatjuk, hogy Helene Leon (született Friedmann) mindössze 52 éves volt. Friedmann családja nevében Eva Friedmann (született Kohn) édesanyja és három lány, egy fiú testvére és fogadott fia Izidor Leon (Adoptivsohn) búcsúzott tőle.

Leon Ármin 1912-ben halt meg, partecédulája újabb apró adatokat hagyott ránk. „Leon Izsó, mint fiú, Leon Etelka szül. Weisz, mint menye, Ilike, mint unoka, mélyen szomorodott szívvel jelentik, úgy saját, valamint az egész rokonság nevében Leon Ármin úr gyászos elhunytát, mely folyó hó 8.-án rövid, de súlyos betegség folytán életének 61. évében következett be.

A megboldogult hűlt teteme folyó hó 10.-én délután 3 órakor fog az óbudai izr. temető halottasházából öröknyugalomra tétettni. 

Budapest 1912. évi január hó 9.-én. Örök béke hamvai felett!” 

1912-ben vette át fia Izidor (Izor, Izsó) a műterem irányítását, amit a képek aláírása is megerősít. Tudjuk a fennmaradt fényképek alapján, hogy 1911–1912 között Leon H és Fia, majd apja halála után Leon H Fia cégjelzést használta képeinek elő- és hátlapján. 

Élete alakulását nem ismerjük, csak annyit tudunk róla, hogy a Leon Izidorné (Bernheim Paula, szülei: Bernheim Sámuel és Ruten Amália) halálát rögzítő 1944. szeptember 3-án kelt, a hajnali 5 órakor történt szívkoszorú-elzáródást is megemlítő bejegyzés szerint a férje akkor már nem élt. Az iratban a bejelentő Leon Oszkár volt, aki valószínűleg a fiuk lehetett, ekkor a család Budapest II. kerület Kálmán utca 15 szám alatt lakott.  

Leon Herman néhány képére akkor figyeltem föl, amikor Fogarasi Klára néprajzos saját gyűjteményében lévő fénykép-kereteiből kiállítást állított össze a Magyar Fotográfiai Múzeumban Kecskeméten. E kiállítás ismertetése kapcsán a Fotóművészetben kiemeltem Leon munkásságát, mert a 19. század végén a portrék körül egyfajta díszes belső keretezést használt, amely kiemelte az arcokat. Rövid kutatás után legalább húsz fajta kompozícióra bukkantunk, köztük olyanra is, amelyet Bécsből rendelt Eisenschiml & Wachtl litográfiai nyomdájából. Az 1856-ban alapított „raktárban” főként fényképészeti készülékeket és kellékeket árultak. Az egész Monarchiát uraló gyár maga Bécsben volt, a Kaiserstrasse 62. szám alatt, de az egyik üzlete Pesten a Váci utca 12. szám alatt működött. (Vasárnapi Ujság, 1893. július 30. 31., 516.) Kamerák, objektívek, állványok, vegyszerek, a fényképkeretek gazdag választékát ajánlották, sőt mint paszpartu-gyár és mint litográfiai nyomda is hirdette magát. (Pesti Hírlap, 1895. május 26. 143., 26.) Leon rendelt kartonokat Rigler pesti nyomdájából és máshonnan is, amelyekre ráragasztották a vékony papíron lévő felvételeket, azután következett a préselés. Leon fényképeinek hordozó kartonjai közül az egyik legszebb, de rövid ideig használt, ezért igen ritka versot mutatjuk be.

Egy ilyen típusú, közismert kép hátoldalának felirata: Ó-Budán kelt 1903. május 21.-én, a helyi rabbit ábrázolja. (Ismertetése:https://fotolexikon.blogspot.com/2010/09/gumiradler-es-rabbi-adler-obudan.html)

Mostani bemutatásunk az Óbudai Múzeum 30 darabos anyagából és két magángyűjteményi anyagból összeválogatva a család bemutatását tűzte ki célul. Megpróbáltuk Leon képeivel illusztrálni a helyi polgári szokásokat, öltözékeket, a reprezentáció mibenlétét. Első helyre tettük egy ismeretlen 1900 körüli család ábrázolását, ahol együtt vannak a nagyszülők a szülőkkel és azok három gyermekével. Vélhetően a feleség szülei vannak jelen, amit a nőnek az apja vállára helyezett keze is hangsúlyoz. A műtermi fényképezés adta beállított, nyugodt harmóniában, ünnepi díszbe öltözve jelent meg az alkalomra az egész család, jól tűrték a mester utasításait. Reméljük, hogy valaki felismeri, hogy melyik óbudai família van itt jelen – a nyilvánossá tétel sokat segít a múzeumi munkában mindenkor.  

Egy másik, ismeretlen család egy esküvő alkalmával állt össze a műteremben, a násznép csoportfűzése hagyományos, egy sor ülő és egy álló sorból tevődik össze az 1920-as években. Két kis gyermek ül elöl a földön, kezükben rózsacsokorral. Ebben az esetben bővebb információnk is van az ábrázoltakról, golyóstollal kissé reszketős írással a hátoldalon ezt találjuk (a sortörésnek azért van fontossága, mert így olvasható le (talán), hogy ki kicsoda):

„Strohberger K., Krén Gy., Krén Gyné, Gigler Károly dr., Gigler Istvánné (Irma néni), ifj. Gigler István, Weber Ferenc.

Strohberger Kné, Gigler Istvánné, Ziegler Nándorné, Ziegler N, esküvő Gigler István, Weber Ferencné

Strohberger Károly, Weber Katalin”

Kiválasztottunk még egy esküvői és egy eljegyzési párt ábrázoló képet, hogy bemutassuk azt a módot, ahogyan Leon Fia ábrázolta azokat a hozzá betérőket, akik ünnepi rítusukba beiktatták a megörökítést. A századfordulóra kialakult stílusban több ezer hasonló kép született, bár kétségtelen, hogy a viszonylag nagy méretű darabok drágábbak voltak, mint a korszakban már elterjedt levelezőlap méretű és kivitelezésű felvételek. Választott esküvői képünk Weber Ferenc és Gigler Rózsa házasságkötése az 1920-as években

az előző násznépes képen is jelen vannak, mint Weber Ferenc és Weber Ferencné. A menyasszony rövidülő szoknyája és a búraszerű fátyol a fejtetőn a teljes hajkoronát leszorítva hirdette az újabb divathullám ismeretét. Leon fia az átalakított, új műtermi környezetben örökítette meg őket, ahol egy festett üvegablak-sor zárta hátulról a kompozíciót.

Az eljegyzési párt ábrázoló képünk az I. világháború idején készült. A választást csupán az indokolja, hogy szerettük volna, ha egy olyan képpel jelenik meg a művész, amely a kifejező mozdulatok által a párok egymáshoz tartozását képes érzékeltetni. Ilyet találni nem könnyű, hiszen a modellek mozdulatait sokszor befolyásolta és korrigálta a fényképész, ő határozta meg a tekintetek irányát, a modellek egymáshoz való viszonyát. A minták ugyan adottak voltak, de a modellek számos alkalommal nem néztek a kamerába, elfordították egymástól az arcukat, vagy elnéztek egymás mellett, sőt olyan is van, ahol messze állnak egymástól, nem érnek egymáshoz. Mindezen nehézségek ellenére akad egy két különleges pillanat. Mint ennek a párnak az esetében, ahol a hölgy egy német újságot tart a kezében, amelynek lapjain szép fiatal nők fényképei jelentek meg. Vélhetően nem a fényképész találta ki, hogy a pár egymáshoz hajoljon, hanem adódott egy pillanat, amit már nem kellett korrigálni. A kép általános jegyeket hordoz, nincs rajtuk semmi, ami alapján óbudai hangulatként határozhatnánk meg. Akkor kerülhetnénk közelebb az ábrázoltakhoz, ha tudnánk a nevüket és kiderülne, hogy óbudaiak, hol éltek, mit csináltak, milyen volt az életük. Mindezek hiánya bizonyos szempontból jó, hiszen így a kép a korhangulatot tárja elénk, az általános reprezentációs szokásokat mutatja be, amelyek akkor divatban voltak. Ezek közé tartozott az, hogy nem a műterem egészét használja a mester, hanem kissé közelebbről csak félalakban ábrázolja a párt.

Az első képen olvasható hirdetésben megjelentetett „Papa kedvence” és a „sorozatos gyermekfelvételek” milyenségéről a következő részben számolunk be. A fényképészek számára mindenkor nagy kihívást jelentő gyermekábrázolások számunkra nagyon értékesek. 

Köszönöm Borda Márton, Kecskés Zoltán, Dékány István, Orosz Diána és Horváth Péter, az Óbudai Múzeum segítségét.

(A nyitóképen: A műterem, Lajos utca 126., 1930-as évek Forrás: Óbuda Múzeum)