Miért éppen Óbuda?

Már mielőtt Mór megszületett, megfogadtam, hogy amíg lehet, addig én nem intézménybe szeretném őt vinni, hanem pedagógushoz. Egy ismeretség alapján találtunk egy szimpatikus nevelőt egy óbudai bölcsődében, és ő mondta, hogy ha nincs annyi jelentkező, akik kitöltenék a létszámot, akkor másik kerületből is vesznek fel gyerekeket. Szerencsénk volt. Pedig emlékszem, amikor a párommal voltunk nyílt napon, még oda is jött hozzám egy anyuka, hogy „Ugye, én vagyok az az úszó?”, és hogy „Ide hozzuk-e a gyereket, mert van egy másik bölcsi is, hát ott olyan szuper dolgok vannak, meg olyan szépen néz ki!” Ránéztem, és mondtam neki, hogy „Figyelj, engem nem érdekel, hogy milyen szép ágyon alszik a gyerekem, a lényeg, hogy megfeleljen neki, viszont olyan ember legyen vele, aki hivatásszerűen végzi a munkáját és szereti a gyerekeket, nem csak letudja, aztán megy haza, amúgy meg semmi lelket nem tesz bele, meg semmi szívet.” Úgyhogy nem lettem szerintem szimpatikus, de nekem tényleg mindegy, hogy mikor épült egy épület, én a pedagógust választottam. Mondjuk, ahova jár, az egyébként nagyon szép. Ráadásul már régóta ismerem a gyermekvédelmi programot, és amikor a bölcsibe bementünk, akkor az volt az első, amit láttam. Aztán az első szülőin, még nyáron mondták, hogy a bölcsőde új alapokra helyezte a gyermekvédelmet, és itt van a Hintalovon – és az jó érzés volt. Amúgy az ovival is így vagyunk, van már elképzelésünk, és elmegyünk majd a nyílt napokra, de azért szeretném, ha tudnánk beszélni azzal, akit ajánlottak. Eléggé ösztönlény vagyok, és hallgatok arra, amit az a belső hang mond, de általában be is jön.

Mór születése változtatott azon, ahogy a világot nézed?

Azóta teljesen máshogy állok nagyon sok dologhoz. Előtte csak a cél lebegett előttem, és hogy mindent alárendeljek annak, de amióta ő megvan, van rajtam egy hatalmas plusz nyomás, amit azelőtt nem éreztem. Hogy én itt ezt most nem hagyhatom abba, mert, ha abbahagyom, akkor nem lesz pénzem, és nem tudom megvenni Mórnak azt, amit szeretnék, a párom fizetése pedig magában nem elég erre. Részben nyilván ez okozta a szülés utáni depressziót. Mostanra szerencsére túl vagyok a nehezebb időszakon, újra élvezem az úszást, de akkor bennem volt az, hogy most, ha akarom, ha nem, csinálni kell, én ezt a kisgyereket nem hagyhatom magára.

Mindig is azért úsztam, mert szerettem csinálni, meg a célok miatt, sohasem a pénzért.

Itt viszont bejött egy olyan tényező, amit mindig is gyűlöltem, ez az anyagi, megélhetési szempont. Elvileg 35 éves kor után jön az életjáradék minden olimpiai meg paralimpiai érem után, az szerintem tud adni egy olyan biztonságot, hogy azt érezzem, ha abbahagyom, vagy folytatom, az azért van, mert én döntök úgy. De most még úsznom kell. 

Mennyire fogadják el az emberek, hogy kerekesszékkel is teljes életet élsz?

Alapból nem sok mindent néznek ki egy láb nélküli, kerekesszékes emberből, de szerencsére most már inkább megkérdezik, hogy segíthetnek-e, nincs egyből ez a „leírom a másikat, mert biztos szerencsétlen”. A magyar emberekben alapból benne van ez a „segítünk minden kis törött szárnyú verében is”, csak szerintem sokszor rossz a kommunikáció. Én mindig nyitottan álltam mindenkihez, senkit nem küldtem el a francba, még egy rossz napomon se, de a sajnálat rossz, mert ott, ugye, azt mondod, hogy a másik lejjebb van. Viszont, ha együttérzel, akkor magad mellé emeled, és azt üzened, hogy „Igen, értem a problémádat, ha kell, segítek, amúgy meg csak beszélgessünk, vagy csak legyünk. Szólj, ha kellek, itt vagyok, de nem érzem azt, hogy te kevesebb lennél azért, mert nem látsz, vagy nincsen lábad, vagy bármi.” 

És ez javult mondjuk az elmúlt évtizedekben? 

Igen. 2013-ban költöztem fel Pestre, az katasztrófa volt. Szerintem most sokkal jobban odafigyelnek az emberek egymásra. Ez sokszor nyilván felszínes figyelem, és elmegyünk egymás mellett rendesen, de azért ha baj van, jobban segítünk, mint régen. Szerintem mindig onnan indul, hogy belőled mi jön ki. Mert azért én ismerek olyan fogyatékkal élőket, akik, hogyha rájuk néz valaki, azonnal elküldik a francba. Én sohasem voltam ilyen. 

Az úszóközeg egyenrangú félként kezel téged, és a nem ép úszókat?

Régen nem így volt, még amikor 10 éve felköltöztem, akkor is körülbelül úgy gondoltak ránk, hogy ilyen kis rekreáció jelleggel végezzük ezt a mozgásformát… Aztán, amikor már ugyanott voltak az edzéseink, mint ahol az épeknek, akkor leesett a tantusz, hogy azért itt nincs különbség, ugyanúgy ellenfelek vannak, ugyanúgy 50 méter a medence, és ugyanannyit ott vagyunk időben, mint ők, ha nem többet, csak nekünk nincs meg valamink. És emlékszem, hogy amikor Tokióban nyertem, Verrasztó Dávid akkori edzője azt írta nekem, hogy büszke rám, és hogy végre olyan is nyert, aki tényleg keményen dolgozik. Még mindig van különbség, mert havi szinten nem kapunk annyit, mint egy ép, de ez egy út. Érzem, hogy engem Katka, vagy bárki más is ugyanúgy elismer, de szerintem mindannyiunkat. Ők látják, hogy milyen munkát teszel bele. Nem a sportolókkal volt a gond eddig sem, hanem az edzőkkel. Annak idején azért volt olyan, hogy „Ja, hát akkor én is levágom a kezét, indul a parában, és akkor majd nyerni fog!” Ez rohadtul nem így működik, ember! Most már az van sok esetben, hogy „Hú, azért paraedzőnek lenni, az sokkal keményebb”, mert ott több a pedagógia, amire szükség van.

Kapsz egy emberi testet egy lélekkel, ami, bárhogy is nézzük, meg van törve, akár baleset után, akár születésétől kezdve van ebben a helyzetben. És neked ebből az emberből kell csinálni egy bajnokot.

Mint a viccben, hogy az orvos és az állatorvos között mi a különbség? Bemegy az ember, és kérdezi az orvos, hogy mi a problémája? Hát, fáj itt, meg itt. És akkor azt mondja rá az állatorvos: Hát így könnyű! Nyilván nálunk is fontos, hogy ki milyen edző, hogyan dolgozik a tanítvánnyal, hogy tudnak kapcsolódni lelkileg, de azért itt el kell hitetned egy emberrel, hogy ugyanolyan, miközben ő látja, hogy nem. Szóval nálunk az emberből több kell.

Te hogy lépted ezt meg?

Nekem könnyű volt, mert a szüleim átmentek a falon is, lebontottak bármit azért, hogy ne legyen különbség, sohasem legyek se pozitívan, se negatívan diszkriminálva, mindig csak azt kapjam, amit egy ép ember. Én így tekintek magamra, a családtagjaim, akikkel körbe vagyok véve, így tekintenek rám. Ott nincs bénázás, hogy most akkor segítsek, vagy ne, hanem „Oldd meg!” És erre van szükségünk. Nekem erre volt szükségem, és ezért van bajom sokszor a világgal, mert nem értem, hogy miért nem tud mindenki így hozzánk állni.

Lehet, hogy rossz példa, de nálad sokszor jött elő, hogy egyszerűen dacból mentél előrefelé, és erről eszembe jutott Michael Jordan, akinek, ugye, az volt a motivációja, hogy a biztonsági őrt is megverje, hogyha kártyáztak, és neki az volt a jó, ha valaki rosszat mondott rá, mert akkor ott volt rögtön az üzemanyag…

Igen, ez nálam is működik. Nyilván nem olyan erősen, mint egy férfiban, meg ő tényleg a világ legjobb kosárlabdázója, de azért nem véletlenül lett az, aki. Neki ez kellett hozzá. Ugyanolyan, mint Michael Phelps. Ugyanaz az arrogáns stílus, „mindenkit megverek, mindenkit kikészítek edzésen, senki nem olyan jó, mint én…” Nekem egyébként Pippen a kedvencem, és benne már nem is volt ez meg. De persze Katka, ő is elég dacos. Mondták, hogy „Nem.” Mondta, hogy „De.” Mondták, hogy „Nem.” Mire mondta, hogy „De.” De igazából ez a szüleimből jön, ők ilyenek. Nekik is mondták, hogy mondjanak le erről a gyerekről, ők meg azt válaszolták, hogy „Ez egy jó gyerek, semmi baja nem lesz.” Én hiszek mindenféle spirituális dologban, a lélekkapcsolódásban, nyilván én választottam őket, de nem véletlenül, hanem azért, mert tudtam, hogy mellettük az tudok lenni, akinek lennem kell. Ők nem azt nézik, hogy mim nincs, hanem, hogy mim van. És ez mindig így volt.

Milyen volt annak idején feljönni Pestre?

Kemény. Én Reziből származom, onnan mentem Zalaegerszegre öt évre, már az is nagy váltás volt. A mi családunk elég szoros kötelékben van, minden este együtt vacsoráztunk, mindig megbeszéltük egymással a dolgokat, általában egymással programoztunk, és onnan kiszakadni, úgy, hogy tudod, hogy csak hétvégén mész haza… Gyűlöltem a kollégiumot. Gyűlöltem. A sulit szerettem, de a koleszt nem, nem akartam ott lenni. Aztán fel kellett jönnöm Pestre, ami messze volt, szinte semmi nem volt akadálymentes – küszködtem rendesen. Próbára tett az Isten, hogy tényleg itt akarok-e maradni, tényleg folytatni akarom-e az úszást. De mindig olyan emberekkel sodort össze az élet, akik segítettek. Mert azt nem szabad elfelejteni, hogy sohasem én vagyok egyedül, csak engem lát mindenki.

És azért sikerült megtalálni a közösségi élményt itt?

Nem vagyok egy igazi közösségi ember. Ritkán mozdulok ki, mert nagyon szeretek otthon lenni. Ha elmegyünk, akkor a természetbe megyünk, nem szeretjük az embereket. Nem tudom, mitől van ez… Versenyen nyilván más a szurkolókkal, de az úszás alapvetően magányossá tesz. A barátnőim mindig küzdenek, két-három héttel előtte már szólnak, hogy ez lenne az időpont, és hozzáteszik, hogy nincs esélyem betegnek lenni, mert tudják, hogy úgysem leszek beteg. Én vagyok az, akiről a mémek szólnak: „Jaj, rengeteg dolgom van, úgyhogy nem érek rá elmenni”, miközben otthon ülök és nézem a sorozatot.

Persze, elvagyok bárkivel, mindenkinek érdekel a története, bárkinek szívesen segítek, de azért érzem, hogy egy idő után sok, és szeretnék hazamenni. Mindig sietek haza.

Ha befejezed az úszást, akkor is itt éltek majd?

Mindig azt tervezzük, hogy elköltözünk: vagy vissza Rezibe, vagy félúton Pest és Rezi között valahová, tehát mindenképp a vidék a cél. Most is azért Óbuda a terv, mert ahol most lakunk, az elég sűrű rész, és az már több mint jel az élettől, hogy itt találtunk a III. kerületben bölcsit, itt keresünk óvodát, itt tudok jó általános iskolát is… Az uszoda sincs messze, meg innen közel a Pilis, az erdők is. A rezi családi házunkban nagy kert van, nagy gyümölcsfák, bokrok, udvar, nagy telek, ebben nőttem fel. Meg a csend és, hogy látod a csillagokat… Itt nem látom, ami egyszerűen kikészít. Úgy nőttem fel, hogy minden apró kis csillagot láttam az égen. Itt meg látod a Vénuszt, hogy feljön, miután a Nap lemegy, aztán ennyi, meg a Holdat, jó esetben. Nekem a természet nagyon hiányzik. Nem tudom, miért, mert kerekesszékkel azért nem olyan könnyű járni az erdőt. De mi ebből nem csinálunk problémát, inkább azt nézzük, hogy hogy lehetne, nem azt, hogy hogy nem. Szerintem az emberek sokszor tévúton vannak, nem tudják saját magukat arra a polcra helyezni, ahová valók. Én tudom. Mert tudom, hogy ki vagyok, honnan indultam, mit értem el, és ezt nem veszi el tőlem senki. És ez nem címekben mérhető. Persze, a sport jó, mert érzed, hogy „na, most akkor ez a csúcs”, de honnan tudjuk, mi a csúcs? Álmomban nem gondoltam volna egy évvel ezelőtt, hogy ebből érem lesz Párizsban, aztán négy századon múlt az arany. És nagyon sokszor megkaptam, hogy nyerhettem volna, előbbre voltam a 99. méternél is, de nekem ez nem volt olyan fontos. Annyira egyforma esély volt, hogy én nyerjek, vagy Giulia Ghiretti, az olasz lány! Meg lehet nézni, hogy hogy örültem Tokióban, és mikor örültem igazán? Akkor, amikor ő beért második helyre. És ugyanez történt most fordítva. Azért a sporton túl is van élet, na! Azon a 100 méteren túl kezdődik az élet, nem abban a 100 méterben.

Nektek hogy alakult így a kapcsolatotok?

12 évig rossz kategóriában versenyeztem, aztán egyszer csak megjelentem mellette. És ő ennek nem örült. Pedig a közelében nem voltam akkoriban, volt egy könyökműtétem, és eléggé motiválatlan is voltam, hogy most komolyan kezdjek elölről valamit, amit 12 évig amúgy csináltam? Nem volt katartikus érzés, hogy „Na, akkor a helyemen vagyok, végre itt az esély”, hanem az volt bennem, hogy „Hát basszus, végig erről beszéltem. 12 éven keresztül hogy nem vették észre?” Aztán úgy alakult, hogy az első világbajnokságon, amikor már itt versenyeztem, ő úgy nyert, én meg úgy lettem harmadik, hogy az elsőnek beérkezőt kizárták. Nekem ez olyan volt, hogy „Jól van, ez nem számít éremnek, az biztos!”. Még az eredményhirdetésről is eljöttem, felszálltam a buszra, és akkor jöttek utánam az olaszok, az ő akkori edzője, hogy „Fanni, itt az érmed!”, tehát ez azért vicces volt.

És akkor esett le, hogy de hát akkor Giulia nyert, életében először, és örültünk egymásnak. A következő évben pedig megvertem 100 mellen az Eb-n, ő lett a második. Nagyon sírt a futam után, de oda tudott állni, és azt tudta mondani, hogy „gratulálok”, és megölelt. És valahogy így alakult a kapcsolatunk. Egyre többet beszélgettünk, és Tokióban tényleg nagyon jóban lettünk, ott látta rajtam, hogy én nem azért vagyok kedves vele, mert lenézem, hanem azért, mert szimpatikus ő is, meg az edzője is. Ahogy mondtam, nagyon kevés emberrel van kontaktom, és ők szimpatikusak voltak, meg volt bennem egy olyan érzés is, hogy azért jól kicsesztem vele. Vagy a sors. Aztán amikor Olaszországban voltunk Álmossal, írt üzenetet, hogy „Ha esetleg Parma felé járnátok, ugorjatok már be!”. Nem esett útba, mert mi Toszkánában voltunk, de azért hazafelé beugrottunk hozzá. És nagyon jó érzés volt, hogy amikor a városban jártunk, mindenhol felismerték, gratuláltak neki az ezüsthöz, abszolút úgy kezelték, mintha aranyérmet nyert volna. Ő pedig mutatta, és minden embernek elmondta egyesével, hogy „Ja, hát ő mögötte lettem második”, és már a végén kellemetlen volt, hogy „Figyelj, nem kell mindenkinek elmondani, mert még a végén kiszúrják a gumimat, vagy nem tudom.” Aztán a terhességem alatt is kapcsolatban voltunk végig, neki szurkoltam, ő meg nyert, és amikor visszajöttem, az Eb-n is ő lett az első. És emlékszem, vártunk az eredményhirdetésre, ránéztem és mondtam, hogy „Ugye tudod, hogy már csak egy hiányzik?” Mire azt válaszolta, hogy tudja, de a legjobb az lenne, ha egyszerre érnénk be. És ez történt.

Mert végül is egy gép döntötte el, hogy most ki nyer, de egyszerre értünk be. És azt gondolom, hogy így vagyunk egálban az élettel, meg egymással.

Tehát, ezt lehet így is csinálni, nem kell gyűlölködni.

Mór megszületése után elég hamar munkába kellett állnod, aztán jöttek a hormongondok, meg a depresszió, hogy élted meg ezt?

Álmosnak és anyukámnak köszönhetően nem maradtam ki semmiből, Mór kötődik hozzám, de azért nem elég semmi, mindig azt gondoltam, hogy többet is tudtam volna adni neki magamból. Ezért is ragaszkodtam hozzá, hogy mindenhová vigyük magunkkal. Mert azért van az a hozzáállás, hogy élsportoló vagy, te csináltad a gyereket, akkor vállald a következményeit, hogy itthon kell hagyni! Az elején még könnyebb volt, amikor szoptattam, mondtam, akkor én nem megyek, de akkor Álmos sem megy, és neki voltak más tanítványai is, szóval, ez  kényszerhelyzet volt a szövetségeknek. És jó volt, hogy kiálltunk egymásért, mert máshogy ez nem működik. És szerintem nem ártott neki, hogy vittük magunkkal, inkább az viselte volna meg, ha nem látott volna minket napokig, hetekig. De örültem, hogy anyukámhoz is így kötődött, szóval, jó volt ez így. Bár más lett volna, ha egy évvel több időnk van a felkészülésre. Csak akkor meg nem Giulia nyert volna… Jobb ez így.