Ma már inkább Del Medico Imrét ismerjük, sajtóberkeken belül biztosan. De még az egyszerű újságolvasók is megjegyezhették a nevét – főleg, mert régebben volt jelen a lapok levelezési rovataiban, mint gondolnánk. Még aki – hozzám hasonlóan – 2010-től számított a közéleti lapok fogyasztójának, az is mindenhol belefuthatott a tévedéseket kiigazító üzeneteibe az Élet és Irodalomtól a 168 Óráig. Hosszú élet adatott neki, 2019. november 25-én, 96 évesen hunyt el. Alig fél évvel előtte adott még egy nagyinterjút a 24-nek, amiben elmondta: érdekes lenne megélni a százat. A világ iránti érdeklődése ugyanolyan intenzív volt, noha az elmúlás képzetéhez már hozzászokott: „Ifjúkoromban rengeteg halált láttam, rettentően féltem, hogy én is hamarosan elpatkolok. Aztán, fura, ahogy öregszem, megszokom a halál gondolatát. Ma azt mondom, ha meghalok, hát meghalok. Okos ötlet a természettől, hogy az idő haladtával, egyre magától értetődőbb, hogy ez az egész egyszer csak véget ér.”
A Magyar Nemzet neves újságírója, Kristóf Attila (Kristóf Ágota írónő testvére) számolt be arról a lap 1976. augusztus 8-ai számában: „dr. Del Medico Imre, akiről az alábbiakban szó lesz, foglalkozását tekintve nem levelező, hanem jogász. Mégis – az én szempontomból – helyénvaló a »levelező« szó használata, hiszen Del Medico Imre azzal keltette fel figyelmemet, hogy szépen és érdekesen csengő nevét a legkülönbözőbb lapok, folyóiratok levelezési és vitarovatában pillantottam meg, ha nem is nap nap után, de feltűnő gyakorisággal. Sokféle témához szólt és szól hozzá, mint olvasó, érvel, kiegészít, vitatkozik, tévedésekre figyelmeztet – egyszóval a közvélemény hangját testesíti meg.”
A cikk szerint ekkoriban a Magyar Nemzeten túl az Esti Hírlap, a Magyarország, az Új Tükör, az Ország Világ, az Élet és Irodalom, valamint az Élet és Tudomány közölte leveleit. A 24-nek úgy idézte fel, hogy a hatvanas évek közepétől írt, jobbára az Esti Hírlapnak, majd az említetteken túl később a Népszabadságnak és a 168 Órának is. Minthogy pedig indigóval dolgozott, és a válaszleveleket is archiválta, ezek megőrződtek általa is. Arra viszont nem számíthatott, hogy a kétezertízes évek második felétől megjelenik az Arcanum, rajta a magyar sajtótörténet színe-javával. Ettől még persze fontos, hogy a több tízezer levélre rúgó anyagot a Fővárosi Levéltár rendelkezésére bocsátotta. Bőven bukkanhatunk még azok között is meglepetésekre.
Azt Del Medico Imre már ebben az 1976-os Magyar Nemzet-interjúban felidézte, hogy dédapja az olasz származású Pietro Del Medico volt, aki még Herz és Pick előtt kezdte nálunk a szalámigyártást. A gyár szerepelt egy 1885-ös cégjegyzékben is, az 1900-as évek elején viszont megszűnt. A Del Medico-féle szalámiról így a hetvenes évek közepén már nem sokan tudhattak.
Jellemző, hogy a sajtóhibák nagy kiigazítójával készült interjúba itt is csúszott egy hiba. A cikkben ugyanis az szerepelt, hogy 1924-ben született, noha valójában 1923. november 25-én. Nagyapja is Budán látta meg a világot, a család tehát már a XIX. század közepétől teljesen magyarosodott. A sajtólevelező jogász a ’76-os interjúban bosszankodott is amiatt, ha valakit, aki Magyarországon született és nőtt is fel, magyar származásúként emlegetnek. Beszélgetőpartnere, Kristóf Attila ekkor még nem tudhatta, később mennyire egyetérthet majd a megállapítással. Nővérét elvégre még a Wikipedia is magyar származású svájci írónőként emlegeti, nevét rendszeresen írják Agota Kristofként. Pedig A nagy füzet szerzője gyerekkorát Csikvándon töltötte, majd Szombathelyen tanult, és csak a húszas éveiben emigrált Svájcba. Del Medico Imre számos levelében jelezte a sajtónak, hogy téves szóhasználatról van szó.
Valójában, amit az egykori szalámigyárosról tudunk, azt is leginkább a sajtóban rendszeresen megjelenő dédunokától tudjuk. Pietro Del Medico nevét is hiába keressük, de ennek prózaibb okai vannak: a korabeli sajtó inkább emlegette őt Del Medico Péterként. Például az a földművelési minisztériumi körrendelet, amit 1909-ben adtak ki, és a Maros–Torda Vármegyei Hivatalos Lap közölt. Ebben egyszerre adták meg az engedélyt szalámi gyártására szolgáló sertéshús szállítására többek közt Pick Márknak, a Győri Magyar Szalámigyárnak, Theil Józsefnek, Tiani Francesco-nak, illetve Del Medico Péter és fia budapesti szalámigyárának.
Péter testvére, az 1807-es születésű Del Medico János is szalámigyárosként telepedett le, neki jóval több, hat gyereke is született, míg fivérének három. Valójában az ipart János kezdte űzni, hozzá csatlakozott aztán Péter, később pedig József öccsük. János magas kort, közel nyolcvan évet ért meg, míg Péternek hatvan sem jutott.
Több mint száz évvel később persze már nem jelentkezhetünk minőségellenőrnek, de a korabeli sajtóból tájékozódhatunk Del Medico szalámijáról. Például a Fővárosi Lapok 1885. augusztus 12-ei számában jelent meg Muzslai K. János Az ínyencek tájéka című kiállítási tárcája, amelyben úgy jellemezte a kínálatot: „Lássa, asszonyom, ön a Meduna kőbányai szalámi gyárának tárlata előtt állt meg, míg a többiek mellett közönyösen elhaladt. S miért? Mert Meduna állította ki a legvastagabb szalámit, melyet valaha készítettek. Pedig ha ez véletlenül nem volna híres gyár, a többi sokkal jobb lehetne ennél. Hiába, mindennek föl kell tűnnie, hogy észrevegyék. Már ki mehetne el a Szabó Mihály igazi debreceni kolbásza előtt is anélkül, hogy meg ne csodálja, mikor olyan hosszú, hogy ha csak még valami keveset hozzá toldanánk, körül lehetne vele keríteni az iparcsarnokot. (…) Pedig az igénytelenek közül a Del Medico szalámija, a legrégibb budapesti gyár készítménye, nem is említve külön-külön Herz Ármin, Weil J. (Budapest,) Sirk János (Eger,) Pick Márk (Szeged,) és Molinári Lajos (Budapest) szép szalámijait, melyek bizonyára sokáig fognak még uralkodni a könnyen szállítható, jóízű s eltartható hideg étkek fölött, jól megférve a szintén nagyhírű pozsonyi kétszersültekkel és diós-mákos patkókkal”.
Az egyik oldalon a sötétebb bőrűként ábrázolt, stramm Polónyi Géza, a másikon a bajszos-cvikkeres, kényes-kifinomult, szalámival felszerelkezett Del Medico Ágoston. Versikét is kaptak: „Felkap, miként Toldi, egy nagy rúd szalámit, / de kiált Polónyi: «Engem el nem ámit!» / S footballt rá repiti, iszonyúan pusziit, / S elevenen éri Del Medico Gusztit. // Elterül a gyepen Tu lieber Augusztin, / Búsan énekeli, hogy: «Szalámi ist hin!» / Szalámiszi csatát elveszté, hiába! / Szomorúan tekint sajgó footballjára.”
A többi lapot kell felütnünk ahhoz, hogy megtudjuk, miről volt szó. Eszerint Del Medico Ágoston javasolta, hogy veszélyessége okán tiltsák be a labdarúgást a községi és állami iskolákban. Az akkori, Jókai Mór-féle Magyar Nemzet ki is kelt a javaslat ellen június 8-ai számában, úgy fogalmazva: „Fölösleges volna kimutatnunk, mert hiszen mindenki tudja, hogy mennyire nem veszedelmes ez a szép sport. Már negyedik éve, hogy közel háromszáz matchet rendeznek hazánkban és eddig csupán egy ízben történt, hogy két komoly baleset érte a játszókat.”
A futball mellett Berzeviczy Albert és Polónyi Géza országgyűlési képviselők emeltek szót, és az ő lánglelkű beszédüknek tudták be, hogy a közgyűlés nem Del Medico javaslata mellett döntött. Utóbbi azzal érvelt, hogy nyolc fia közül egyikük három hónapig volt beteg a futball miatt. És sorolta még az egyéb példákat, például hogy egy városi állatorvos fia belső sérülések miatt meghalt, Lampl főszámvevő fia pedig szintén beteg lett. Szórakoztató jelenete volt a meghallgatásnak, amikor erre Lampl tagadólag a fejét rázta, mire nagy derültség közepette Del Medico úgy helyesbített: „Akkor az unokaöccse!”
Del Medico Ágoston volt a szalámiban utazó Pietro Del Medico egyik fia, egyben Del Medico Imre nagyapja. A dédapa, akárcsak más szalámiárusok, Friuliból érkezett, a sajtólevelező feltételezése szerint pedig nem lehetett von haus aus tehetős ember, hiszen akkor aligha hagyja el a Habsburg örökös tartományi státuszban lévő észak-olasz területet.
Amint Életem című, 2006-os memoárjában Del Medico Imre felidézte, a dédapa az 1840-es években fogott nálunk szalámigyártásba, az első magyar gyár pedig, amely ötvenéves fennállásakor a Del Medico Péter és Fia Szalámigyár nevet viselte, 1850-ben jött létre. Előbb hozzáfogtak tehát nemcsak Picknél és Herznél, de Vidoninál és Dozziéknál is. A szalámiüzletet tovább vivő Del Medico Ágoston neve az unokához hasonlóképp gyakorta forgott a sajtóban. Nem megfigyelőként, hanem – ahogy a fenti példa is mutatja – az események alakítójaként: tagja volt a főváros törvényhatósági bizottságának, főmestere a budai Galilei Páholynak, valamint főlövészmestere (elnöke) a Budapesti Polgári Lövészegyletnek.
Legidősebb fia is csupán tizenhat éves volt, a legkisebb pedig még csecsemő. A szalámigyártást pedig a nagyobb gyerekek nem óhajtották tovább folytatni, ezért Del Medico Ágoston felesége nem várt feleslegesen, inkább felszámolta a gyárat.
„Pedig a négy fiú olyan pályára ment – vagy talán olyan pályán indíttatott el –, ami a gyár tekintetében hasznos lett volna. Egy legyen jogász, aki a céget vezeti, egy legyen mezőgazda, hogy a majd létesítendő birtokon a gyártáshoz szükséges »nyersanyagot« – azaz a sertésállományt – tenyéssze, egy legyen orvos, hogy mind a gyártásban, mind az alkalmazottak ellátásában érvényre jussanak a korszerű egészségügyi szempontok, egy pedig – apám – végezze el a hamburgi világkereskedelmi főiskolát, hogy majd az értékesítéssel foglalkozzék. Ha nagyapám nem hal meg negyvenegy éves korában, akkor talán másképp alakul ennek a négy fiatalnak az élete. És persze a gyáré is” – idézte fel Del Medico Imre említett önéletrajzában.
Helyette a jogász fiúból lett inkább bíró, a mezőgazdából katonatiszt, ahogy az orvos és a kereskedelmi szakember sem érdeklődött már a szalámi iránt. Pedig a családi örökség duplán adott lett volna: Del Medico Ágoston a szintén szalámigyáros Vidoni család tagját, Máriát vette nőül. Annak a Giuseppe Vidoninak volt ő a lánya, aki Pietro Del Medicóval közösen érkezett korábban Olaszországból.
A halálozást tekintve a szélsőségek váltották egymást: volt, akinek a sajtólevelezőhöz hasonló magas kor jutott, apai felmenői közül viszont nemcsak a nagyapa, de az édesapa is fiatalon, negyvenhárom évesen hunyt el. Minthogy ekkor Del Medico Imre még csupán nyolcéves volt, nem is igen voltak emlékei róla. Az édesanya a Bécsi úton működtetett panziót, olyanokat fogadva itt, mint Révai János gróf, Bernáth László honvédelmi államtitkár, illetve Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter fivére, Miklós. A Népszavában elevenítette fel 2019-ben Del Medico, milyen kalandos történeteik akadtak. Például a krakkói újságíróval, J. Weiningerrel, aki után pár évvel később érkezett a volt kereskedő, Stanislaw Waniczki és „feltűnően szép, Hebron rózsája alkatú” felesége. Kiderült aztán, hogy a lengyel menekült eredetileg Weininger volt, az előbbi testvére, és Krakkóban a németek ügynöke lett. Visszatért a háború vége felé az újságíró is, köszönetet akart mondani. Amikor a testvérről kérdezték, hogy tud-e róla valamit, annyit válaszolt: semmit, gazember lett!
A panzió végül 1948-ig megmaradt, de a sajtólevelező szerint már 1944-ben „megszűnt a jó világ”, amikor a nyilasok önhatalmúlag kineveztek föléjük egy igazgatónőt. Maradhattak még ugyan a lakásukban, de a szálló már nem létezett sokáig. Az anya, Del Medico Imréné Szabó Anna ráadásul kétségbeesett hirdetést is volt kénytelen feladni az újságban, első házasságából született fiát, az Auschwitzot is megjárt Dr. Szili Györgyöt keresve.
Az újságírónak készülő, de jogásznak állt, egész életében lelkes sajtófogyasztó Del Medico Imre viszont elmondása szerint gond nélkül élte túl a vészkorszakot. A 24-nek ezt úgy magyarázta: „Apám őskeresztény, vagyis egyetlen zsidó őst sem találtak nála, így anyám hivatalosan árja párja lehetett, nem zaklatták, ahogy engem, árja és árja párja gyermekét sem. Sőt, frontra se kellett mennem, miután 1943-ban, húszévesen megbetegedtem, gyermekparalízist kaptam, és azon nem kevesek közé tartozom, akiken maradandó nyomot hagyott a fertőzés. Pár évig bottal jártam, aztán bot nélkül, de sántítva, a jobb lábfejemet azóta se tudom mozgatni, lifegett egész életemben.”
Pedig kellett bőven mozgatnia, egy időben például, amikor pénzbeszedő volt egy maszek hangverseny-szervezőnél, napi harminc emeletet kellett megmásznia. Ezt a még jó lába is megsínylette, így maradt a bot a kilencvenes évekig, aztán a könyökmankó. Végül kerekesszékbe is kényszerült, de elmondása szerint sohasem zavarta, nem volt kisebbségi komplexusa. Ahhoz, amit végül ő végzett, teljesített be, végső soron ülni kellett. Ötven évnyi sajtólevelezés mellett hátrahagyva az említett memoárt, ahogy izgalmas cikkek, interjúk sorát is. A Del Medico nevet egyhamar tényleg nem felejtjük el.
