Mifelénk nem volt törpe sose, de annyira féltünk tőle, hogy lett. 

Más világ volt akkoriba, itt az alföldön nem nyúlt égbe az ember, mintha húzták volna fölfele. Sűrű csontja volt, erős, nehéz, az tapasztotta lábát a földhöz, hogy a röpülést a madarakra hagyja. Nagyapád is kis ember volt, nem nőtt nagyobbra a műhelyajtónál. Csoda, hogy belőlünk se lett lapaj? Törpe csak úgy volt, ha kiszökött a cirkuszból. Szolnok óra járás, megállt a főtéren a Gazdag cirkusz, onnét szívódhatott föl, míg szedték a sátorfát, s vonultak arrébb a vasút vonalán. Tartottak azok mindent, mint a vurstliba, az isten állatkertje nem elég, volt fajlovuk, majmuk, kígyó, pincsi és sotlendi póni, leszerződtették a világ legerősebb zsidóját, és akadt repülőember is. Törpéjük ne lett volna. Megnéztük Szolnokon, és borsódzott a hátunk a rettegéstől.

Mert tartottunk tőle bizony. Átkot hoz ránk, megrontja a lelket már az anyánk hasába, s gonoszságot ültet belénk. Imádkoztunk, hogy távol tartsuk, kereszttel, hagymával, ráolvasással. Cirkuszba jó, de közibénk ne jöjjön. Pedig a Jolánka igen bájos volt a Gazdagéknál, gyereknek néztük a hatvan centijével, ha felállt a két bátyja fejire, úgy tettek ki egy szálfa legényt. 

Aztán egyszer lábra kapott a pletyka, hogy van egy a faluba.

Őt láttuk még álmunkba is. 

Törpének néztük, aki kurtább volt az átlagnál, kacska a karja-lába, ha volt neki.

Lakott egy dongalábú legény a Kisközbe, attól is féltünk, csak kikacagtuk. Úgy állt néki karikába a lába, mint hordón a vaspánt. Szántam én, hogy így szülte meg az anyja, de lovon jól mutatott, csak a tánctól irtózott, mert egyszer a búcsúba megpörgették, s összeakadt a két karikalába. 

A nyomorékot kerültük, pedig élt belőlük pár Rékason. Ne hozzák ránk a vészt. 

Mentek a háborúba, és megtértek mankóval, csüggött a csonk comb alatt, fútta a szél az üres nadrágszárat. Volt, kinek egy lába se volt, levágták tőből. Vitte a háború, amit ért… De örültünk, hogy életbe maradtak. Nyomorékon még mindig jobb, mint halottan. Annyian lettek, hogy csináltak egyesületet a segély végett. Az elnökük, a Fekete Dávid, aki Garai lányt vett el, tudod, a 68-as gyalogezredbe szolgált, ahol a többi, aztán levitte a jobb karját a gránát még a háború elején, s leszerelték. Próbáltak ezek hasznára lenni a falunak, de mire kell egy rossz test, kolonc a családja nyakán, nem jó semmire. Bólingattak a kocsmába, rémségeken révedtek, sírtak és úgy felöntöttek a garatra, hogy reggel vitték őket haza ló hátára dobva, szekéren meg talyigán, egyik-másik a falábát is odahagyta. Reggel szortíroztuk, hogy melyik kié. 

Az eszük is elment, egyszer ez a Fekete Ceglédre menet a teljes egyesületi vagyont elvesztette. Borért ment a bajtársaknak, azt nyelet szeszt se hozott. Mikor megtudták a faluba, hogy lába kélt az ezerháromszáz forintnak, kis híján agyonütötték. Csak érték volna utol. Még a város határába elszakadt a kocsilánc, az meg addig vesződött a fél karjával, hogy a buksza kicsúszott a zubbonyzsebből. Le kellett feküdni a kocsi alá, s míg fél karjára nehézkedett, a másikkal a láncot buzgólkodott volna fölpattintani, de nem volt neki mivel. A foga bánta, úgy kullogott haza, csukott szájjal. Volt egy másik, a Borsányi Józsi, még a háborúba szakadt le az egyik lába, faragott magának másikat fából, szép láb volt, mutatós, jobb, mint az igazi, csupa formás izom, s mint a kopasztott csirke, szőr se rajt. Mondtuk is neki, hogy azt a csúf fejét faragta volna ilyen csinosra. Főleg az orrából kellett volna vésni, ne üsse bele a más dolgába. Nagyapád gyártott neki ortopéd cipőt, ő volt a legjobb a környékbe, a Boldi, meg nem mondtad volna, hogy faláb. Azzal igen ügyesen elsántikált, ám közbe a másik lába tele lett bűzlő keléssel. Úgy sajgott neki, hogy nyítt minden mozdulásra. Küldte a doktor Szolnokra, de még nyűvesebb lett a kenőcstől, hát fölutazott Pestre, ott meg már a Keletibe csillagot látott a hasgatástól. Mentő nem jött, neki meg nem volt fillérje se, hogy bevitette volna magát a kórházba, összeesett a Baross tér közepén, ahová az utasok kivonszolták. Még az a szocdem képviselő, az Esztergályos is emlegette, mikor felszólalt a hadirokkantak ügyébe, megírta az újság. Na, ennek a Borsányinak levágták végül a beteg lábát is, ami még volt neki, s maradt láb nélkül a maflája. 

Milyen élet az, mekkora szégyen. Halt volna meg inkább.

Vele riogatták a faluba a gyereket.

Pedig az nem volt törpe. De olyan.

Volt ellenben, hogy idetévedt egyszer egy pesti pár. Lerobbant a kocsijuk. Mire előmásztak a füstből, villogó masinával ott termett nyomba egy fényképész, s valahonnét egy törpe is. Felbolydult az egész falu, úgy megrémültünk, hogy el se szaladtunk, inkább kerítésre kapaszkodva bámultuk a ritka szerzetet. Ki voltak ám ezek glancolkodva, akár az oltáriszentség. Vasaltas ballon, a férfin kalap, tiszta ingre nyakkendő, a nőn veres svájcisapka, kesztyű, a lábukon bokszolt cipő, mint a misén. Itt járda sincs, csak sár, zsombék és állat piszka, ezek meg, városi finnyás népség, úgy pózoltak a latyakba, akár moziba a filmszínész. 

A törpe is éppúgy, talpig feketébe, akár az árnyék. 

Tán hatvankettő lehetett, mikor nagy piros busszal a templomnál megjelentek. Kimentek a határba az olajfúró-tornyokhoz, s csak két felvétel közt szöktek be a faluba, cigerettára gyújtottak, ittak, fotózkodtak, meg leparoláztak a gazdákkal. Hittük is, nem is a mesét, hogy lángra kapott az olaj, a sofőrt meg, akibe a fuvarozási telepvezető belehabarodott, kirendelték az oltáshoz. Nem láttál még akkora fölfordulást, vonultak ki a népek a határba a Béke téeszből meg a szolnoki buszközlekedésitől bámészkodni, s beálltak statisztának. Jöttek a kőolajfúró tíztonnás teherjei, a cukorgyári dömperek, földgyaluk és lánctalpas traktorok, hogy földből meg salakból védősáncot húzzanak a tűz köré; s mikor a felvételhez kilőtték a piros rakétát, s felkapcsolták a töltésen a lámpákat, vijjogni kezdtek a tűzoltók. A toronyból hatalmas lángnyelv csapott ki, füstfelhő terült szét a rékasi égen, a hőség perzselt, majd meggyulladt az egész határ. Aztán a fecskendőkből egyszer csak zubogni kezdett a víz. 

Na, oda kellett volna faláb, észbe se kapnak, s leég.

Ők hozhatták a törpét, pedig a filmbe nem volt neki szerep.

Ronda ábrázatja volt, pár gazda erősen szorította a kapanyélt.

Feltűnt, hogy ez a pár dehogy volt kormos, nem láttál te rajtuk se olajfoltot, se ázást. Állt mellettük viszont egy rozoga kerékpár szégyenszemre a kerítésnél. Irgalmatlan röstelltük, nem elég a törpe, de ha bekerül ez a csúfság az újságba, mit gondolnak Pesten, miféle szegénytanya vagyunk. Az egyik kerék kitörött, a másik kacska, a gumi likas, mintha elcsapott volna valakit. Volt itt, akit elsodortak a határba, s mindkét lábát térdtől amputálni kellett. Tolókocsin furikázik azóta, akár egy halott. Tán ezek is elcsaptak valakit, vagy el akartak csapni.

Legyeskedett itt egy szemtelen firkász is a megyei néplaptól, a fotóssal jöhetett. A Gál Imi mutatta, hogy cikket írt a forgatásról, de a nevét nem vállalta, mintha csalfa szándék vezérelné, fenenagy ködöt kerített. Hónapig ment a pletyka a faluba, a híres színésznőt összeboronálták a tanácselnökkel, másért minek jött volna ide egy fővárosi stúdió, van a környékbe elég falu toronnyal. De a törpe mintha ott se lett volna, róla senki nem beszélt.

Ha szorult volna bele tisztesség, megírja az a névtelen flótás, hogy a kényes jelenet a Viszlay gőzmalmánál esett.

Még harmincba vett itt malmot az öreg, miután szolnoki nagygazdaként följelentették, hogy illegális pénzverőt rejteget a szalmakazalba. Meg is lelték a tanyáján a csendőrök az együgyű kis szerkezetet a gipszmodellekkel és hamis pengősökkel együtt, de be nem vádolták. Az eset úgy belétette az ideget, rebesgették, hogy jobbnak látta egy négyezer lelkes falucska szélén áttérni a malomiparra. Csak azt nem tudta nagy tekintélyű vitéz Viszlay Ferenc, hogy miféle gyilkos hangyabolyba tenyerelt, merthogy Rékason akkoriba a fél falu haragosa volt a másik felének, huszonkilencbe egyszerre jelentették föl a főjegyzőt, a tanítót, az orvost és az adóügyi jegyzőt. Sötét idők jártak, úgy megmérgezte lelküket a folytonos gyanakvás, hogy a végin már nem volt nádfödeles ház, melybe ne élt volna valaki, kinek bűnös fejére ráhívták a hatóságot. Ha nem jön a háború, a Viszlay malmát nem ’48-ban veszik el, s adják a nép kezére, hanem mikor beléjük ette magát a kétség. 

Szűz Máriára esküszöm, a gonosz műve volt.

Mondták is mindig, hogy a Viszlay malma azért őröl oly finom lisztet, finom korpát, finom árpát és tengeridarát, mert van neki egy szolgája verembe zárva, aki megrágja előtte. Csakhogy közbe belérágja a mérget is, s a tisztátalan őrleményt kenyérbe sütve mink rágjuk tovább.

A Csák Jóska is hogy járt. A darálómalma igen jól ment. Aztán egy nap megölte véletlen a fivérét, mikor vadászat közbe gellert kapott a sörét, és saját testvérbátyja szívébe fúródott. Akkor kótyavetyélte el semmi fillérért az egész kócerájt, adott vele búzát, cséplőgépet, amit talált, kezéhez vér ne tapadjon. De addigra már mindegy volt, nem bíztak a gépbe a gazdák, csak a két kezükbe, hiába tiltották akkoriba a csúvárolást, verték volna széjjel a bajok hozóját. 

Pedig nem az hozta.

Más oka volt a bajnak. Mi egyébért történt volna, hogy a Csák Józsi véresszájú kommunistának állt, a Viszlaykat meg elhurcolták?

Arról ugye hallgatnak. Hogy mi az igazság.

A végin az is kibukott, hogy kinek járt el a szája mirólunk, ki taszította gyalázatba a falut, s leplezte le a följelentőket az urakkal szembe. Hát a Gál Imi volt az, aki azzal ámított, hogy nem ismeri a komisz firkászt. Közbe ott sandít a fénykép közepén, a pesti pár mögött. Ő volt az, istenemre, ki becsületét feladta, s kilocsogta a szégyenünk, kiterigette a fürkész szemek elé, hadd nyámmogjon, s szánjon a cirkuszi nép, hogy nekünk csak kicsiny élet jutott, egy semmi, satnya sors. És nem röstelli azt hazudni, hogy meg se szülte az anyja, mikor a cikk a néplapba bekerült. 

Attól rosszabb. Ha senki se írta.

Megmondom én a világ szemébe, nem klappol itt valami, nincsen is semmi rendjén.

Ott virít a képen a törpe, és se előbb, se utóbb nem látta senki.

Hát, akkor mitől van a romlás? Hol bútt meg a rossz?