Röviddel a rendes évi Kobuci-koncert után beszélgetünk, amely kimondva-kimondatlanul a Zichy-kastélybeli legendás Balaton–Európa Kiadó közös koncertek előtt is tiszteleg. Hogy érezted magad, milyen volt a koncert?
A 86-os koncert azért lett legendás, mert fel lett véve, méghozzá váratlanul jó minőségben. Különösen ahhoz képest, hogy egy szál kazettás magnót használt a rögzítéshez Galántai György, aki az Artpool Művészetkutató Központ archívum számára vette fel a koncerteket. Annyira jól sikerültek a felvételek, hogy ezt a duplakoncert-hanganyagot ki is adtuk később. A Kobuciban, ami praktikusan a Zichy-kastély udvara, most már talán egy évtizede tartjuk meg minden évben a Balatonnal közösen ezt a koncertet. Szerintem az idei is jól sikerült, volt egy kis izgalom az egész nap zuhogó eső miatt, de a koncertre végül ez is elállt, mi is jól éreztük magunkat, a közönségen is úgy láttam, élvezték a műsort.
Vannak kiemelt koncertek az Európa Kiadó életében, amire akár többet készültök, amin többet gondolkozol? Valamiért úgy képzelem, hogy a budapesti koncertek olyan ünnepélyes pillanatok lehetnek.
Minden koncertet egy picit másképp épít fel az ember. Külön, egy adott koncertre ritkán próbálunk, legfeljebb, ha vendég van, és hozzá is igazítjuk a műsort. De alapvetően szakaszokra próbálunk, mondjuk egy nyári koncertsorozat előtt azt a repertoárt, amit játszani fogunk. Az éppen aktuális koncert dalsorrendjét viszont csak a koncert napján találom ki, a beállás és a koncert között. A koncert váza, szerkezete persze megvan előre, de egyes elemek cserélődnek, egy-egy szám kimarad, más bekerül, ahogyan a helyszínen, a koncertbe való megérkezéskor ezt a megérzéseim alapján összeállítom.
Ha erre nincs elég idő, a koncert fele is elmehet azzal, hogy már játszunk, de még nem érkeztünk meg. Amikor nem önálló koncerten játszunk, hanem egy fesztiválon, ott ez a ráhangolódás, megérkezés még kritikusabb, nagyon gyorsan kell felpakolni és beállni.
A közönség nyilván nem tudja megítélni, hogy na, a Jenő még nem érkezett meg.
Ezt talán valóban nem veszik észre, de az az érzés megjelenik, hogy volt ez már jobb korábbi koncerteken.
A közönséggel amúgy is elég sajátos viszonyod van, egyfelől ott van a klasszikus magázódás, jellemző a koncerteken némi odamondogatás, kölcsönös zrikálás is. Ez része a show-nak?
Az Európa Kiadót én mindig egyfajta minimáleszközökkel dolgozó színpadi műfajnak gondoltam. A műsor megteremt egy bizonyos teret, létrehoz egy keretet. A közönség részéről érkező számkövetelés, vagy, hogy táncoljak, hozzátesznek, keretet adnak az egész produkciónak. Ennek pedig én is a része vagyok a reakcióimmal. Ahogy kilépek a színpadra, én már „karakterben vagyok”, ezek ott mennek bennem, ahogy először bemondom, hogy „Hölgyeim és Uraim, jó estét!”
A vájtfülűek azt is észrevehetik, hogy egy-két esetben módosulnak a jól ismert sorok, így némi új jelentéstartalommal ruházódnak fel ezek a dalok. Az egyik ilyen kis betét az Itt kísértünk című dalban, mikor a „lesz, ami lesz” tételmondatot kis életrajzi motívumokkal bővíted: irány Sydney, Ausztrália, lesz, ami lesz, irány New York city, lesz, ami lesz, vagy épp irány a Kobuci, Budapest, lesz, ami lesz.
Az Európa Kiadó életében volt pár év kihagyás, de a leghosszabb szünet tíz évig tartott, amikor Kiss Llaci basszusgitáros alapító tagunk Malajziába, majd Ausztráliába költözött, én pedig 1994-től New Yorkban éltem. Ez a szám, az Itt kísértünk már eredetileg is ezt vetítette előre. Amikor 1992-ben megírtam, már tudtam, hogy ez vár rám, ez rólam is szól, hogy nagy valószínűséggel el fogok menni, az utolsó pénzemen veszek egy napszemüveget, és nekivágok a világnak, ahogy ez meg is történt aztán.
Talán kockázat nélkül kijelenthető, hogy a legnagyobb, de egészen biztosan a legismertebb sláger, a Mocskos idők (Hello, Baby), amely ugyancsak nyert egy kiegészítést: Hölgyeim és uraim, kezdjük újra! zárósorral.
Amikor 2004-ben, Magyarország Európai Uniós csatlakozása alkalmából meghívtak minket játszani az A38 hajóra, az előbb említett hosszú kihagyás után először léptünk fel újra, ezért hangzott ilyen formában el akkor. És hát azóta is itt vagyunk, és azóta is így éneklem.
Mindig neuralgikus pont, hogy hány régi klasszikus Európa Kiadó-szám van műsoron, és mennyire hoztok új dalokat. A közönség a legnagyobb slágereket várja, várná, de elmondható, hogy kifejezett rendszerességgel születnek új Európa Kiadó számok. Most, a Kobuciban is elhangzott egy elég aktuális új dal, az Igen, ez vér.
Érdekes, hogy aktuálisnak érzed, mert a szöveg egy szelete, az Igen, ez vér sor például a nyolcvanas évek második felében már megszületett, Másik János írt rá zenét, de valahogy nem állt össze akkor, nem lett belőle végül szám. Aztán el is felejtődött, még a füzet is elveszett, amibe fel volt skiccelve. És talán szerencsésebb is így, mert most éreztem azt, hogy ezt tényleg meg kell csinálni és most kell megcsinálni. Teljesen más szám lett belőle, három sort, sortöredéket használtam fel abból, amire emlékeztem belőle. Néha szerencsénk van és jóra fordulnak a dolgok.
Picit hasonló története van az „Ezt nem szerettem” című számnak is, amit a hatvanéves születésnapi koncerten adtatok elő, előtte viszont csak 1981-ben.
Akkor sem sokszor játszottuk, a Bercsényi Kollégiumban, talán ötnél is kevesebbszer. Arra emlékszem, hogy 2-3 sor valahogy nem tetszett belőle sehogy sem, és lekerült annak idején a műsorról. Hegyi Zoli, a Sexepil énekese viszont hiányolta a repertoárunkból, és ő maga aztán játszotta, sokan ezért is hitték, hogy ez egy Sexepil-szám. Aztán, amikor Hegyi Zoli jött vendégként fellépni az említett születésnapi koncertre, ezt a számot akarta énekelni, ezért újra össze kellett rakni az egészet. Azóta mi is játsszuk, de megint nem tetszett három sor benne – nem pont ugyanaz a három –, úgyhogy egy picit átírtam, a lemezre már így került.
Ha már az öldöklésre, háborúra utaló „Igen, ez vér”-nél behoztuk a szövegek aktualitását, felfedezhető egy másik izgalmas párhuzam is az Európa Kiadó sci-fi korszakának, a 2001 Űrodüsszeia ihlette számoknak a világa és a mostani, mesterséges intelligencia nyújtotta távlatok között. „Az értelmes gépek hajnalán” szerepel az 1987-es Ez a város című dalban. Elmondhatjuk, hogy elmúlt a hajnal és az értelmes gépek megérkeztek? Akár az emberek helyett?
Rám nagyon hatottak akkoriban ezek a techno-optimista előrenéző irányzatok, egy űrkorszaknak és technológiai reneszánsznak éltem meg. Akik ezt a technológiai forradalmat megalkották, azokra ugyanazok a gondolatok hatottak, mint ránk, és ebből a gondolatvilágból zeneileg is sokat építkeztünk, így születtek például a Jó lesz, illetve az Ez a város című számok. A mostani, gyakorlati megvalósulás viszont nekem már nem a 2001 Űrodüsszeiát, hanem sokkal inkább Orwell 1984-ét idézi. A mesterséges intelligenciát ugyanakkor még mindig nem bírom másnak látni, mint egy nyelvi valószínűségeken alapuló programnak, ami mögött rengeteg kereskedelmi érdek is meghúzódik. Ezért is nehéz eligazodni az ezzel kapcsolatos információkban. Óriási hájp van körülötte, ahogyan 2-3 évenként mindig jön egy új hájp, mint korábban a blockchain technológia, kriptovaluták például. Persze óvatosnak kell lenni, mert jöhetnek olyan fordulatok technológiai értelemben, amikor ez át tud fordulni.
A zeneipart is alaposan felforgathatja, nem?
Egyelőre nem születtek, vagy nem kerültek elém olyan számok, vagy költemények, amelyekre felkaptam volna a fejem, persze nem biztos, hogy ez így is marad. A szövegíráshoz és a zeneszerzéshez nem fognak jobban érteni, az nem fog a profiljukba tartozni, de bizonyos dolgokhoz jók lesznek ezek az eszközök, technikai értelemben gyorsabbak, költséghatékonyabbak, kiválthat szakértelmet. Más dolgokban meg nem lesznek annyira jók. Egy Bob Dylan-mélységű dalszöveget nem fog tudni előállítani a mesterséges intelligencia, de mondjuk egy ABBA-típusú szöveget akár igen. Sakkozni biztosan nem szeretnék ellenük, meg gyorsabban google-öznek nálam, az is tény. Nem a technológia ellen vagyok, hanem ahogyan megvalósul ennek a gyakorlati alkalmazása.
Videós céged van, filmeket készítetek, eseményeket dokumentáltok. Egyelőre itt sem követelt helyet magának az AI?
Sok részfeladatot lehet gépekkel elvégezni, automatizálni, vagy legalábbis kivonni belőle a szakértelmet. Nem kell három kamerához három operatőr, nem kell annyi embernek tüsténkednie a helyszínen, vagy a vágószobában. Miközben azt látom, hogy a gépek által elvégzett munka nem feltétlenül tette színvonalasabbá az eredményt, nem lett jobb, mint amit a hús-vér emberek készítenek. De engem az is érdekel, hogy mi lesz ezekkel az emberekkel? Abból, hogy embereket gazdasági megfontolásból robotizálnak és megszüntetik a munkaköröket. A gyártók, kereskedők plusz profitra tesznek szert, számtalan ember munkája feleslegessé válik, megélhetése ellehetetlenül, színvonal-javulást meg nem feltétlenül hoz magával mindez. Mert azt azért látjuk, hogy attól, hogy nem emberek veszik fel a telefont egy hivatalban, hanem egy gép, attól nem lett jobb a szolgáltatás. Úgy gondolom, eggyel tovább kell gondolni, hogy mi történik hosszú távon a feleslegessé váló emberekkel, akik nem termelnek, és ennek következtében fogyasztani sem tudnak igazán.
Apokalipszis?
Azt azért nem használnám, mert arrafelé vezet sok más útvonal is.
