Mikor kerültél Óbudára?
Nem Óbuda, hanem a belvárosi Oktogon szülöttje vagyok, de hároméves koromban kivittem a szüleimet Óbudára, tehát 1956 tavaszán költöztünk Aquincumba, annak is a Szentendrei út és a Bécsi út közötti területére. Ma az a nagy kémény áll a kertünk végében. Így kezdődött az óbudaiságom, ami egész gyermekkoromon át, kisebb megszakításokkal a nyolcvanas évek végéig tartott.
Melyek az első emlékeid?
Egyértelműen az 1956. októberi események. A megszállás idején elég jelentős volt az óbudai kisállomás, hiszen ez a szárnyvonal vezetett nyugatra, Bécs és Vác felé. Nagyon sok teher- és személyvagont láttam megtömve pokrócokba, bundákba bújt emberekkel, kisgyerekekkel. A következő napokat viszont, amikor lőtték meg bombázták az állomást, a szomszédék pincéjében vészeltük át. Az óbudai vasútállomás és az Aquincum közötti lapályon akkoriban bolgárkertészetek működtek. Az Aranyhegyi-patakból a Keled úti híd alatt nyerték a vizet a speciális műveléshez. Buda északi részéről később átkerültek a Csepel-szigetre, néhányan azonban megtartották a standjukat az óbudai piacon, és a gyerek meg az unoka a mai napig is ott árul. Állandóan vigyázták azt a rengeteg zöldséget, meg is kergettek bennünket jó párszor az őrök. Egyszer betoltak a kis mellékvágányra egy vagont, amiben só volt. A bolgárkertészek paraszti jellegű házaiból szinte özönlöttek az emberek, lyukasztották a zsákokat, és kalapban, sapkában, kesztyűben vitték a sót. Amikor már idézőjelben szólva konszolidálódott a helyzet, s elengedtek a szüleim, a barátaimmal felfedeztük, hogy rengeteg építőanyagot, sziklát, követ halmoztak fel a Keled út és az Aranyos utca által határolt területen, ami hatalmas játszóteret kínált nekünk, gyerekeknek.
Gondolom, előbb-utóbb a távolabbi környéket is felfedeztétek.
Elmerészkedtünk a Szentendrei útig, a feltáratlan, félig vagy egészében feltárt római romokhoz. Ezek nem a jelenlegi állapotukban voltak még, hiszen az 56-os események miatt egy időre a múzeumban is félbemaradt a munka. Volt ott egy csodálatos HÉV-megálló, római stílusban épült valamikor a századfordulón, amikor a HÉV-vonalat létesítették. Pontosan úgy nézett ki, mint a múzeum főépülete, csak kicsiben. Gyönyörű volt! Becserkésztük az egész területet. A sínektől északra, a Római-fürdő mai villanegyedeinek helyén szintén bolgárkertészet volt. Mocsaras-dűlőnek hívják, nagyon sok nádassal, kis tavacskákkal, amin télen koriztunk. Emlékszem az óbudai vasútállomás pezsgő életére, ott laktak a masiniszták, s két restije is volt. A Római-parton a klasszikus, békebeli, csónakházi élet, ami manapság már csak romjaiban látható, valahogy átvészelte, túlélte a második világháborút és az 56-os eseményeket követően újra fellendült. Oda jártunk csónakázni, biciklizni. Az aquincumi amfiteátrum még felújítás előtt, épp csak lecementezve állott, de nekünk, gyerekeknek használható volt. Láttam még a klasszikus, famedencés, sziklás Római fürdőt, Csillaghegyet eredeti állapotában, s a Dunát, egész a pünkösdfürdői strandig. Még működött a Krempl-malom…
A szüleid a környéken dolgoztak?
Édesapám bútorrugó-készítő kisiparos volt. A Derű utcában, az óbudai piac egyik sarkánál kapott a tanácstól egy bérműhelyt, és a 70-es évekig, közel húsz éven át ott dolgozott.
Nagyon sokat szállítottunk oda bútorrugót, meg más okokból is jártunk arra, hiszen elég beteges gyerek voltam. A téli három tüszős mandulagyulladás mindig garantálva volt a szülőknek. Persze mindent meg is tettem érte: nyáron az Aranyhegyi-patakban vagy a hideg Dunában fürödtünk, télen szánkóztunk az Aranyhegyen, korcsolyáztunk a Mocsaras-dűlőn, nagyokat síeltünk a Hármashatár-hegyen, meg ennél sokkal keményebb csínytevésekben is benne voltunk.
Nagyon sokat köszönhetek Görgényi doktor bácsinak, a körzeti orvosunknak, és nagyon fontos, hogy ezt leírd. Isten áldja meg haló poraiban is! Ő volt a szakorvosi rendelő vezetője, hozzá tartozott az egész gárda. Ott élt, mint gyári üzemorvos, hiszen mindennaposak voltak az üzemi balesetek. Egy óriási családi házban lakott, a hozzá tartozó garázzsal. Görgényi doktor bácsi nagy darab, 180 centis ember volt, aki nagy, vízhatlan pelerinjében, szolgálati Berva mopedjával járta a környéket. Hozzá tartozott az egész Gázgyár, s az aquincumi terület, ahol akkoriban nagyon sokan laktak. A gyerekekhez és az öregekhez feltétlenül kijárt mindig. Hozzá hasonló lelkiismeretes, kitűnő szakemberrel, családorvossal és pszichológussal máig nem találkoztam, pedig azóta sok víz lefolyt már az Aranyhegyi-patakon. Ha élne még szegény, biztos, hogy a mai napig hozzá járnánk, még ilyen távolságról is.
Említetted a Gázgyárat, amely gyermekkorodban még valóban teljes kapacitással működött…
Rettenetes mennyiségű kokszot és gázt állított elő. Reggel és délután sűrített busz- és HÉV-járatok szállították az ott dolgozó munkásokat. Reggel, mikor iskolába indultam, tömegesen érkeztek a gyárba; délután pedig, amikor a gitáróráról vagy a karénekről mentem haza, megint csak szembetalálkoztam a munkából hazasereglő emberek tömegével. Azt megelőzően, hogy zenész lettem, a Gázgyár kultúrházába jártam filmklubba, tánciskolába: ott táncoltam az első szerelmemmel, és a közelben, az összekötő vasúti híd lábánál csókolóztam életemben először.
A 96-os lemezem megjelenése után pár napig a színpadán próbáltam, de akkor nem mentem be a gyárba. Tavasz volt, körbesétáltam. Naponta kétszer elmegyek arrafelé, mégis olyan ritkán jutok be.
Hová jártál iskolába?
A Raktár utcai általános iskolába jártam. Vagy biciklivel vittek, vagy gyalogoltam, így hosszú éveken át sok mindennel szembesültem: Óbuda légkörével, lakóival, gyermekeivel, hiszen velük jártam egy osztályba. Ötödikes koromban átkerültem a Szentendrei úti Kőrösi Csoma Sándor Gimnáziumba, ami a Filatorigátnál van, a templomnál. Gyalog jártam végig Óbuda északi részét, ahol a mostani Kaszásdűlői lakótelep helyén akkoriban apró házak álltak. Polgári, iparosodott miliő jellemezte e környéket: hentesek, cipészek, kis közértek, söröskocsik, jegesemberek, olajos utcák. Kátrányos olajjal spriccelték ugyanis az utcákat, hogy ne legyen olyan nagy a por. Így hát elmondhatom, hogy elég sokat jártam gyalogosan Óbudán.
Milyen volt a sportélet akkoriban?
Voltak motorversenyek a mostani Farkastorki út jobb oldalán, a visszatemetett agyagbánya helyén, vagy a másik oldalán, s oda mi rendszeresen elbicikliztünk. Soha nem voltam nagy focirajongó, de a haverok kedvéért elég sokat jártam a III. kerületi TTVE pályára. Nem beszélve arról, hogy biciklivel meg kismotorral is arrafelé mentem haza apámék műhelyéből, mindig a belső utakon közlekedtem, nem a forgalmas Szentendrei úton.
A zenével is Óbudán találkoztál először?
Igen, általános iskola első osztályában zongorázni tanultam, de a tanárnőm hamar eltanácsolt. Nem szeretett, mivel nem tudtam zongorázni. Ez igaz is volt, de hát éppen azért jártam volna, hogy megtanuljak.
Milyen volt a Flórián tér akkoriban?
A Flórián tér északi részén, a Miklós utcában volt a 34-es, a 42-es és a 6-os busz végállomása. Ott álltak a régi csotrogányok, egytől egyig magyar gyártmányok, amelyek most már inkább szépnek tűnnek. Nem is tudnám megmondani, miért, de talán nem csak a gyermekkor utáni nosztalgikus vonzalom miatt, hiszen akkoriban is voltak jó és rossz dolgok egyaránt. Emlékszem, milyen szűk volt a Flórián tér és környéke, keskeny és zsúfolt utcákkal. Emlékszem a karácsony előtti nagy bevásárlásokra, a fűrészporra, a latyakra, arra az istentelen nagy sárra. Ott volt még a villamos végállomása, ami átment egyrészt a Visegrádi utcába, másrészt pedig Angyalföld felé, a Váci útra. Évek múlva jártam a Váci út 121. szám alatti tanintézetbe, ahol szakmát tanultam. Tulajdonképp három szakmám is van: szerszámkészítő, esztergályos és helyzetfúrós.
Ezek révén esetleg a Ganz-gyárral is kapcsolatba kerültél?
Igen, oda jártam gyakorlatra, szakmai továbbképzésre. Szerszámkészítőként legalább két évet dolgoztam ott. Gyönyörű ipari műemlék volt, amit szerintem már elhordtak. Csodálatos öntöttvas traverzek és váz!
Jártál a Liversing klubban, ami a Lajos utcában volt? Itt játszott Demjén Ferenc, akivel jóval később, művészi munkád során több dalban is találkoztatok…
Jártam ott, de az épületre nem nagyon emlékszem, mert akkoriban ez nem érdekelt minket; abszolút nincs is előttem. Arra tudok emlékezni, hogy a Gázgyár kultúrházának a hátsó söntése fényes sárgaréz volt, a Lajos utcai kultúrház fizimiskájára azonban nem. A színpadára sem. Nem az érdekelt, hanem a zenekar: hogy mit játszanak és hogyan játsszák. A haverjaim előbb kezdtek bulikra járni, hiszen a piac, a Flórián tér környékén lakók vagy a Duna-partiak akár gyalog is eljuthattak a Lajos utcába, nem volt olyan nagy távolság, mint nekem Aquincumból. Demjén Rózsit nem ismertem, ugyanolyan rajongó voltam, mint a többi fiatal. Csak az érdekelt, hogy be tudjak menni, ami nem volt mindig egyszerű, mert a legtöbb menő helyen tagsági rendszert vezettek be. Az öltönyös-nyakkendős korszakban mi nem jártunk öltönyben. Csak egy érettségi öltönyöm volt, azt meg nem vettem föl. És hát a hajunk!
Amikor a tánczenekarokból igényes csapatok kezdtek kialakulni, mind egy bizonyos stílust vettek fel, ami jól állt nekik, s amit el is tudtak játszani. Eldőlt, hogy a zenekar milyen fajta zenét játszik, nem mindenben kiszolgálva a tömegeket. Tehát egy Liversing rockzenét játszik, amibe sok minden belefér, de a keringő, például, biztos nem. Így aztán a kerthelyiségben mulatozó, szórakozó, 18 évestől 50 évesig táncra járó tömegből pár év alatt kialakult egy olyan gárda, akik aztán személyesen is rajongtak egy előadóért vagy egy csapatért. Budapest akkor is 1,5-2 milliós nagyváros volt, nem beszélve az óbudai régióról, ahol most a lakótelepeken elég sokan laknak, de talán akkor sem laktak sokkal kevesebben. Sok fiatal volt, hiszen a Ratkó-korszak gyermekei vagyunk, és ebből a társaságból táncolni járók és beatkoncertekre járók is kikerültek bizony számosan.
Fiatal korodban Óbuda még sokkal inkább külváros volt, így hazajutni sem lehetett mindig egyszerű…
Mennyit aludtam a Margit híd budai hídfőjénél az első HÉV-re várva! Beatzenész múltam legkorábbi időszakaiban szombaton éjjel játszottunk, mondjuk Rákoskeresztúron, a Dózsa kultúrházban hajnali 2-3 óráig. Buli után általában elhoztak, vagy átverekedtem magam valahogy a Margit híd budai hídfőjéig, mert ott volt még a HÉV végállomása. Leültem a Dunára néző padra, és az első napfény ébresztett, amikor az arcomat érte. Fölugrottam a HÉV-re, de olyan álmos voltam, különösen télen, amikor még hétkor is sötét van, hogy újra elaludtam.
Mesélted egyszer azt is, hányszor s mennyit várakoztál az akkor még 60-as számot viselő buszra…
De még mennyit! Egy hosszú hajú ember volt ott micisapkában: én. Mesélték a fiatalabb srácok, akik aztán zenészek lettek, s akkor még nem ismertek, csak később a színpadról: „Emlékszünk a Jamesre még hosszú hajú, huszonéves korából, amikor ott aludt a 60-as busz hátsó ülésein rázkódva, kezében a gitárjával”. Akkoriban iskolások lehettek. Amikor megépítették a remízt, a 60-as is oda jött be. Ha megálltam a Vörösvári út és a Bécsi út sarkán, biztos volt, hogy valamelyik garázsba tartó busz fölvesz.
A III. kerület kulturális magazinjában veled folytatott beszélgetésből nem maradhat ki a kérdés: hogyan született az Aquincumi séta című dal?
Nem akarom misztifikálni, vagy félretájékoztatni az érdeklődőt. Ezt a dalt a stúdióban egy munkanap valamelyik órájában írtam, már nem is tudom. De azt tudom, hogy a Lumumba utcai Filmgyárban vettük fel a lemezt, s hiányzott még egy-két dalocska, ötlet, s tulajdonképpen pillanatok alatt készült el. Úgy, ahogy az a mai napig is hallható. Senki nem mondta egy szóval sem, hogy mi legyen vagy mi ne legyen a címe. Így az Aquincumi séta cím mellett döntöttem. Mert olyan. Az aquincumi szabadtéri múzeumban, a római leletek nézegetéséért én soha nem sétáltam. Nagyon sokat játszottam ott, bicikliztem, rosszalkodtam, rohangáltam, de soha nem sétáltam. Napoztunk, fürödtünk az Aranyhegyi-patakban, vagy halat fogtunk, amit akkoriban még jócskán meg lehetett tenni. Vagy a Dunáról úsztak fel, amikor magasabb volt a vízállás, vagy a patak saját halai voltak, kárászok, keszegek, amelyeket utána meg is ettünk.
folytatjuk
(Az interjú 2000 februárjában készült.)
