Bár a kosárlabdázást 1891-ben az amerikai Dr. James Naismith találta ki, Európa is hamar befogadta, megszerette ezt a sportágat. Hazánkba német közvetítéssel – mint Korbball – került az 1910-es években, felvirágzásában pedig Kuncze Géza testnevelő tanár, később óbudai országgyűlési képviselő játszotta a főszerepet. A játékosoknak eredetileg fűrészporos pályán kellett a fűzős bőrfocit gurítva vagy a tenyerükkel felfelé ütögetve a saját fonott kosarukba juttatni. Személyi hiba miatt nem volt kiállítás, ezért a kosarazás eleinte inkább a rögbire hasonlított, sok durva szereléssel, birkózással a labdáért. A mai kosárlabda szabályait az 1930-as években fektették le: ekkor került palánk a kosár mögé, a labdát pattogtatva kellet vezetni, és már nem lehetett büntetlenül faultolni. Ekkorra a nők is beszálltak a kosársportba: 1934-ben megalakult az ’Olympia’ Dolgozó Nők Sportegyesülete, és a rákövetkező évben már körmérkőzést is szerveztek tizennégy indulóval és négy női bíróval.
Az 1935-ös főiskolai világbajnokságon mind a férfi, mind a női kosarasaink bronzérmet szereztek. 1942-re a kosárlabdázás végleg meghódította a magyarokat, ebben az évben a férfiak négy, a nők három osztályban versenyezhettek, mindezt úgy, hogy közben dúlt a háború. Ugyanebben az évben megalakult a Magyar Kosárlabdázók Országos Szövetsége, vezetését pedig a sport meghonosítójára, Kuncze Gézára bízták.
A szocializmusban a sport és a tömegsport komoly propagandaértékkel bírt, a sportsikerek a rendszer létjogosultságát hirdették. A központosítás hatására a helyi sportegyesületek helyét a gyárak és vállalatok saját egyesületei vették át. Az iskolai sport és tömegsport elterjedése – amiben Kuncze is oroszlánrészt vállalt – elősegítette a kosárlabda térhódítását. Hamarosan már mindenhol játszották: vállalatoknál, közparkokban, bárhol, ahol volt egy palánk és kosár felszerelve.
A hivatalos narratíva szerint a kosárlabda berobbanását közvetlenül a szovjet kosarasok lehengerlő sikere inspirálta, amit játékosainknak először 1947-ben, a prágai Európa-bajnokságon volt lehetősége élőben tapasztalni. A szovjet kosarasok később megosztották edzésmódszerüket magyar sporttársaikkal, ami gyorsabb, harcosabb játékot jelentett. A sport felfutását segítette a szintén tőlük importált MHK – Munkára, Harcra Kész – testnevelési mozgalom is.
Női kosarasaink a második világháború után eleinte a Balkán-bajnokságokban szerepeltek kiválóan, aztán az 1949-ben megrendezett főiskolai világbajnokságon a második helyet szerezték meg. Egy évvel később, a Budapesten rendezett 2. női kosárlabda Európa-bajnokságon már döntőt játszottunk a szovjetek ellen, de az ezüstérem, ha valamelyest csalódás volt is, a korabeli sportvezetőség véleménye szerint legalább nem ártott a szovjet–magyar barátságnak.
Az Óbudai Hajógyárban a sportok széles spektrumát ki lehetett próbálni. A kötelezőnek mondható labdarúgás mellett volt asztalitenisz, röplabda, vízilabda, majd kosárlabda is. Ezek közül az asztalitenisz és a vízilabda tartozott a sikeresebbek közé, de még ezeknél is gondot jelentett az új tagok verbuválása, a rendszeres és színvonalas edzések megszervezése, és a szurkolók toborzása, eljutása a meccsekre. Később az evezős sportok, szellemi sportok is megjelentek, és búvárcsapat is alakult.
A hajógyárnak 1953-ban kb. 4000 dolgozója volt, ebből mindössze három fő volt az atlétikai osztály tagja és három a kosárlabdázó. Ezt a Hajóépítő újság szerzője nehezményezte is, és úgy vélte, a vezetőségnek jóval többet kellene tennie a sportolás népszerűsítésére. Mégis 1955-ig kellett várni, hogy kosárlabdacsapat alakuljon, mégpedig a nőknél. Az időzítés nem volt véletlen, hiszen ez volt a magyar kosárlabda-sport aranyéve: a férfiak június 18-án nemzetközi versenyben először győzték le a szovjet válogatottat, ezzel megszerezve történetük első (és eddig egyetlen) Európa-bajnoki címét. Ez a bravúros eredmény minden bizonnyal megadta az utolsó lökést a Hajógyár női kosárcsapatának is, amely májusban végre élesben kipróbálhatta magát, mindjárt elsöprő 47:9-es győzelmet aratva a Budai Lendület csapata ellen. Ezt rendszeres beszámolók követik, látszik, hogy a csapat jó szereplésére büszke a gyár. Július 12-én szintén fölényes győzelemről írnak:
„Még néhány pillanat – s a labda a kosárban köt ki. Jelenet az Óbudai Hajógyár – XI. ker. Bástya kosárlabda mérkőzésről, melyet a mieink 54:14 arányban nyertek meg.”
Augusztus 9-én az újság már arról számol be, hogy
„Csapatunk tehát továbbra is a bajnoki cím egyik legkomolyabb esélyese. Ez nagyon szép eredmény, ha figyelembe vesszük, hogy kosarasaink alig négy hónapja működnek. Szereplésükért minden dicséretet megérdemelnek.”
És hasonlóan fölényes győzelmet aratnak két héttel később:
„Az őszi forduló első mérkőzését a Haladás Jogi Kar csapatával játszottuk. Már az első percekben megmutatkozott a nagy erőfölény, lányaink könnyen, 86:14 arányban győztek.”
A sikerszéria folytatódik, az ÓH könnyen, 57:16-ra nyeri a következő mérkőzését a III. ker. Közért ellen, októberben pedig a riporter büszkén jelenti:
„Egyetlen vereség nélkül. Az utóbbi időben kevés szó esett kosarasainkról, pedig időközben ugyancsak szorgalmasan gyűjtögették pontjaikat. Győzelmet győzelemre halmozva szilárdan megerősítették második helyüket. Sok esetben bámulatba ejtették nemcsak kevés számú szurkolóikat, hanem az ellenféllel együtt a szakértőket is.”
Ennyi ragyogó eredmény után a Hajóépítő újságírója elérkezettnek látta az időt, hogy részletesen bemutassa a csapat tagjait. Mi pedig igyekszünk kiegészíteni az általa leírtakat, bár az Óbudai Hajógyár alkalmazottakra vonatkozó iratai egyelőre nem kerültek napvilágra. Reményeink szerint a Közlekedési Múzeum feldolgozatlan anyagai között lesznek, és ha kutathatóvá válnak, talán többet tudunk majd a női kosárlabdacsapat tagjairól. Amit innen-onnan sikerült kideríteni, mégis érdekes lehet.
„Bemutatjuk kosarasainkat. 1956-ban már felsőbb osztályban küzdenek a Hajógyár színeiért. Almási Jánosné (hátvéd) 25 éves, műszaki rajzoló. Alig egy éve foglalkozik a sportolással, máris csapatunk egyik biztos pontja. Kissé lassú, de előnye, hogy játékára mindig számítani lehet. Piriti Magdolna (hátvéd), 22 éves, IV. éves főiskolai hallgató. Játékát az jellemzi, hogy mindenkor szívvel-lélekkel küzd a győzelemért. A jövőben azt várjuk tőle, hogy ellenfelét szorosabban tartsa. Gadácsi Anna (bedobó), 22 éves, IV. éves főiskolai hallgató. Jó mozgású, nagyszerű érzékkel rendelkezik a kosárra dobásoknál. Hibája, hogy a bajnoki mérkőzéseken túlságosan izgatott.”
Piriti Magdolna és Gadácsi Anna iskolatársak voltak a 8. kerületi Zrínyi Ilona Leánygimnáziumban, és mindketten rendszeresen sportoltak. Gadácsi 1950-től a Magyar Pamut SC atlétája volt, aki 1952-ben klubja színeiben tornában egyéni első helyezést szerzett. Mindketten a Testnevelési Főiskolára jártak és 1956-ban végeztek, de később is erős maradt a kapcsolatuk a sporttal. Gadácsi a MÜM 5. sz. Helyi-ipari Intézetben tanított, ahol a tömegsport ügyéért dolgozott, Piriti pedig Jászberényben helyezkedett el mint testnevelő tanár az Állami Általános Leánygimnáziumban, ahol tornászokat edzett.
„Kőnig Györgyné (bedobó), 22 éves, műszaki rajzoló. Nagy versenytapasztalattal rendelkezik, Cseresznyésnével játék közben nagyon jól megértik egymást. Gyorsaságban azonban még fejlődnie kell.”
Csak találgatni lehet, hogy a fent említett kosarazó annak a Kőnig Györgynek volt-e a felesége, aki vízilabdázott az MTK II. osztályában, majd edző és híres játékvezető lett, akit külföldre is gyakran hívtak.
„Zrubecz Ferencné (hátvéd), 18 éves, műszerész. A szakma kiváló dolgozója. Csapatunk egyik leglelkesebb tagja, nagy akarással játszik. Jó lenne, ha a jövőben kevesebb szabálytalansággal játszana. Farkas Éva (bedobó), 20 éves, bérelszámoló. A bajnoki mezőnyben ő a negyedik legeredményesebb bedobó. Magas termete nagy előnyt jelent a játéknál, éppen ezért a visszapattanó labdák jó részét meg kellene szereznie.”
Az itt említett Farkas Éva talán azonos azzal a Farkas Évával, aki 1958-ban a székesfehérvári Vasvári Pál Tanítóképző D osztályában kiemelkedően jól kosarazik.
„Bánki Endréné (hátvéd), 26 éves, könyvelő. Rá is mindig lehet számítani. Még teljesen kezdő, de tehetséges játékos. A gyorsabb labdakezelést és élénkebb mozgást kell leginkább gyakorolnia.”
Talán nem túl merész feltételezés, hogy Bánki Endréné a hajógyárban dolgozó Bánki Endre főkonstruktőr felesége volt. Leánykori nevén Mithaller Terézia 1955-ben 26 éves és könyvelőként dolgozik a gyárban. Bánki Endre 1956-ban került Óbudára, és többször is szerepelt az újságban – 1959-ben például a Magyar Hírekben az utolsó gőzhajó legyártása apropóján.
„Szalatkai Klára (bedobó), 20 éves, könyvelő. A mezőny egyik legjobb bedobója, volt ifjúsági válogatott. Kissé önző. Nagyobb akarást és több mozgást várunk tőle, egyébként megbízható, nagy technikájú játékos. Ihász Mária (bedobó), 18 éves, adminisztrátor. A tavaszi gyenge szereplése után, őszre nagy formajavuláson ment keresztül. Ha így fejlődik, csapatunk erőssége lehet. A könnyelműsködésről azonban le kell szoknia.
Ihász Mária 1937-ben született, talán Pápán járt iskolába. 1951-ben a DISZ-bizottság szervező-titkára, majd szerepel az 500 méteres futásban, a Magyar Pamut és a Kelenföldi Textilkombinát közötti MHK páros versenyben. 1959-ben egy Ihász Mária az igali sajtüzemben dolgozik.
A cikk írója a felsorolás végére hagyja a legerősebb játékost, akiről mindvégig csak szuperlatívuszokban beszéltek:
„Cseresznyés Béláné (csapatkapitány), 27 éves, könyvelő. A mezőnyben vitathatatlanul ő a legjobb és legeredményesebb játékos. Hihetetlen akarással küzd. Ő a csapat motorja, egyben a fiatalok példaképe.”
Csak a véletlennek köszönhető, hogy őt sikerült azonosítani, valójában a férje neve Cseresnyés volt, nem pedig Cseresznyés, ahogy az újság hivatkozik rá. Leánykori nevén Meggyesy Edit 1928-ban született, a hajógyárban pedig 1946-ban kezdett el dolgozni könyvelőként, később pénzügyi előadó lett, és onnan is ment nyugdíjba. A sudár termetű Edit, bár férjezett nevét megtartotta, egyedül nevelte a kislányát, aki még emlékszik, hogy hároméves kora körül több kosárlabda-mérkőzést is végignézett édesanyja kedvéért. Elmondása szerint édesanyja nem kosarazott korábban, a hajógyárban kezdte, bár valószínűleg ismerte a sportot férje révén, aki viszont a Goldbergerben kosarazott, és később ismert játékvezető lett. A Hajóépítő minden, kosárlabdáról szóló híradásában kiemeli teljesítményét.
„Nagyszerű az együttes kondíciója is, különösen Cseresznyésnéé. Szinte hihetetlen, hogy ez az asszony milyen emberfeletti munkát végez mérkőzésről mérkőzésre. De a csapat többi tagjáról is a dicséret legmagasabb fokán kell megemlékeznünk.”
A hajógyári sporthírek említenek még más játékosokat is, közülük jó párat egyelőre nem sikerült azonosítani. Forgács, Szalatkai Klára, D. Szabó, Bálint, Schwarc Magdi, Breuer, Lendl Katalin egyelőre csak nevek maradnak arcok nélkül. Mások, ritkább nevüknek hála, összekapcsolhatók – még ha nem is minden kétséget kizáróan – a korabeli nyomtatott forrásokban fellelt adatokkal.
Komenda talán annak a Komenda László kertésznek volt a lánya, aki 1958-ban a hajógyári-sziget parkosítását irányította. Ivák Edit valószínűleg az, aki 1942-ben elsős az Egressy úti Polgári Leányiskolában, 1967-ben Százhalombattán, az olajvárosban KISZ szervező titkár, 1979-ben pedig az OTP KISZ-szervezetében találjuk, amikor a kispályás női labdarúgó bajnokság apropóján nyilatkozik. A hajógyár Makovszki nevű női kosarasa talán rokona annak a Makovszki férfi kosarasnak, aki a legtöbb kosarat dobta egy Wesselényi Közg. Gimnázium – Hatvan GSE közti barátságos meccsen.
Szépe Margit azonos lehet a későbbi Dr. Balogh Lászlóné Dr. Szépe Margit belgyógyász főorvosnővel, aki Nagykőrösről származott, Pécsett tanult, majd a Sportkórház belgyógyászati osztályára került. Öccséről, akivel együtt járt egyetemre, tudjuk, hogy kosárlabdázott. Szépe Margit 1956. október 20-án még Budapesten tartott előadást, de 1958-ban visszaköltözött Nagykőrösre. Nem tudunk meg többet Őry edzőről, Dárdai edzőről, Madarász intézőről, vagy Novák szakosztályvezetőről sem, pedig ők nyújtották a hajógyári csapat szakmai hátterét.
Az Óbudai Hajógyár női kosárlabdacsapatában voltak tehát gyári dolgozók – elsősorban szellemi munkások (könyvelők, bérszámfejtők, műszaki rajzolók) –, és külsősök is (főiskolai hallgatók). Sokan közülük már korábban is rendszeresen sportoltak, mások ott és akkor ismerkedtek a kosárlabdával. Voltak köztük kiemelkedő tehetségek, akik más körülmények között még fényesebb sikereket érhettek volna el, és olyan nők, akik egyszerűen csak mozogni szerettek volna. Másfél év alatt egy osztállyal feljebb tornázták magukat, és sikersorozatuknak csak az 1956-os forradalom és szabadságharc vetett véget. Az utolsó híradás október 16-án éppen egy vereségről számol be a Pénzverő csapata ellen, aztán elhallgat az újság, és többé szó sem esik a gyár női kosárlabda-csapatáról.
