Talán a legnehezebb műfaj a vendégség, azon belül is az asztalközösség. Elég bőséges az asztal?, hogyan eszem? (én imádok kézzel az ételhez nyúlni), kikkel ülök egy asztalhoz? Karácsonykor sok asztalközösségben lehettünk, talán többen is, mint szerettünk volna. Lehet, stratégiákat gyártottunk a gluténmentes, cukormentes, vegán étkezést folytató rokonok között (én minden évben másik vagyok). Lehet, ilyeneket mondtunk: torkig vagyok; meddig kell még nyelnem. Lehet, nem volt asztalközösségünk, és az is lehet, hogy már nem is vágyunk rá, hagyjon mindenki békén, megrendelem a kínait, bekajálom a kedvenc sorozatom előtt, csak ne kelljen meghallgatnom, hogy nagyanyám számomra ismeretlen szomszédai hogyan esnek, kelnek, és melyik halottat melyikkel cserélte össze a temetkezési vállalkozó (megtörtént).
Mindannyian tapasztaljuk: az asztalközösség kockázatos, az asztaltól általában (jobb esetben) nem úgy állsz fel, ahogy oda leültél. Az asztalközösség a Szentírásban központi elem. Kinyilatkoztatás.
A vendég fogadása, az asztal megterítése, az étel megosztása olyan határhelyzeteket teremt, ahol az emberi és az isteni, az idegen és az ismerős, a veszély és az áldás egymásba tör. A bibliai vendégség mindig többről szól, mint vendéglátásról: önfeltárulkozás, kockázatvállalás és gyakran kinyilatkoztatás.
Szükségletből nevetés
Az Ószövetség világában a vendégség elemi szükséglet. A nomád és félnomád kultúrákban az idegen befogadása az élet védelmét jelentette. Ennek egyik legüdítőbb példája Ábrahám története Mamré tölgyesében (1Móz 18). Ábrahám három idegent lát közeledni, és azonnal eléjük fut: vizet hozat, feleségével lángost süttet, legényeivel borjút vágat. A perikópa hangsúlyozza a sietséget, a bőséget, az odafigyelést. És ugyan a szöveg kapkod, de érezzük a borjú sütése nem egy rövid folyamat, főleg ha ott kezdődik, hogy le kellene vágni. Ábrahám nem tudja, kik az érkezők, mégis feltétel nélkül fogadja őket. A történet későbbi értelmezéseiből derül ki, hogy az idegenek maga az Úr és angyalai. A vendégség tehát a kinyilatkoztatás előfeltétele: Isten nem hatalommal tör be, hanem vendégként érkezik Ábrahám életébe. És megígéri, egy év múlva meglesz a lehetetlen, gyermeke születik az ekkor már idős párnak, Sára el is neveti magát. A mennyei és a földi valóság találkozása megmosolyogtató bolondság.
Szabad a kockázatra
A vendégség azonban nem veszélytelen. Lót sodomai történetében (1Móz 19) a vendég védelme az élet kockáztatását jelenti. Lót inkább felajánlja saját lányait, mint hogy kiadja a vendégeit az őket követelők számára, és ezzel megszegje a vendégjogot. Sokkoló. Rávilágít arra, hogy a vendégség a Biblia világában abszolút érték, amely mindennél előbbre való. A vendég sérthetetlen.
A mózesi törvényekben a vendég – különösen az idegen, a jövevény – védelme expliciten megjelenik. „A jövevényt ne nyomorgassátok” – hangzik újra és újra az intés, az egyiptomi szolgaságra hivatkozva. Ne azt tedd, amit veled tettek, amit tapasztaltál. Én az Úr kihoztalak Egyiptomból, ne a sérelmeidet, a félelmeidet add tovább, ne abból tápláld magad, ne abból identifikáld magad, hanem a megtörtént és a folyamatosan történő szabadulásodból. Szabad vagy kockáztatni. Szabad vagy asztalt teríteni. A vendégség itt már nem spontán gesztus, hanem etikai parancs:
Jézus mint vendég és vendéglátó
Az Újszövetségben a vendégség új hangsúlyt kap: maga Jézus, Isten fia, válik vendéggé.
Talán karácsonyban találkoztunk a megrázó bibliai történettel, amikor a szent pár Betlehembe érkezve éjszakai pihenőhelyet keres, és azt írja Lukács evangélista: A szálláson nem volt számukra hely. Jézus megszületik az istállóba, és élete ezzel a tapasztalattal kezdődik, ami egész földi életében jelen volt, és amit János evangélista így ragad meg: „A világban volt, és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg őt: a saját világába jött, de az övéi nem fogadták be őt.”
És mintha egész földi életében ezzel az ősélményével menne szembe. Az újszövetségben szinte valamennyi fontos esemény vendégséghez, asztalközösséghez kötődik. Csodák történnek csak azért, hogy mindenki jól lakhasson, kenyér és hal szaporítás, ötezer ember megvendégelése, vízből bor (nem is akármilyen), telikosár maradékok. Az étel Isten országának minőségi, valamennyi érzékszervet gyönyörködtető, látható, tapintható, illatolható, ízletes, egy szóval eltelítő bősége jelenik meg.
Jézus vendégül lát és vendégeskedik, asztalhoz ül vámszedőkkel és bűnösökkel, folyamatosan megszegve a vallási és társadalmi határokat. Az asztalközösség itt inkluzív gesztussá válik: akik együtt esznek, ők már nem idegenek egymás számára, nem kívülállók. A vendégség így a kegyelem látható formája, a kegyelem nem exkluzív többé.
Különösen beszédes Lukács evangéliumának vendégség-motívuma. A nagy vacsora példázatában (Lk 14) a meghívottak sorra kifogásokat keresnek, ezért a házigazda „a szegényeket, nyomorékokat, vakokat és sántákat” hívja be. A vendéglista átrendeződik: akik méltatlannak tűnnek, azok válnak az ünnep résztvevőivé. A vendégség itt már eszkatologikus távlat:
Ugyanakkor Jézus asztalközösségeiben nem szimplán nyitás történik, hogy most már mindenki jöhet, ha olvassuk (és olvassuk!) ezeket az igéket látjuk, hogy az asztalközösségben kínos csendek, összesúgások, kellemetlenkedések és nagyon gyakran valódi egzisztenciális változások, megtérések történnek. Senki nem úgy áll fel, ahogy leült.
Jézus az élő kenyér
A bibliai vendégség csúcspontja az eucharisztia. Az utolsó vacsora egyszerre búcsú és ígéret, közösség és áldozat. Itt a vendéglátó önmagát adja.
„Az Úr Jézus azon az éjszakán, amelyen elárultatott, vette a kenyeret, és hálát adva megtörte, és ezt mondotta: »Vegyétek, egyétek, ez az én testem, amely tiérettetek megtöretik, ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.« Hasonlóképpen vette a poharat is, miután vacsoráltak, és ezt mondta: »E pohár amaz új szövetség az én vérem által, ezt cselekedjétek, valamennyiszer isszátok az én emlékezetemre.« Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret, és isszátok e poharat, az Úr halálát hirdessétek, amíg eljön.” (1Kor 11, 23-26)
A keresztény teológiában ez a radikális vendégség: Isten nemcsak befogad, hanem önmagát osztja meg. Az eucharisztikus asztalnál a hívő egyszerre vendég és meghívott, aki nem érdemel, hanem meghívás alapján ülhet le az asztalához.
Az emmausi tanítványok történetében (Lk 24) a vendégség felismerési helyzetté válik. A feltámadt Jézus idegenként csatlakozik az Emmausba igyekvő tanítványokhoz, akiknek a kenyértörés pillanatában megnyílik a szemük. A vendégből házigazda lesz: Jézus az, aki megtöri a kenyeret. A vendégség itt hermeneutikai esemény: az értelmezés, a megértés aktusa egy asztalnál történik meg.
Eucharisztia, úrvacsora, áldozás, felekezetenként eltérő a gondolkodás, hogy mit is jelent, mi is történik benne. Ugyanakkor szép belegondolni, hogy folyamatosan zajlik, hiszen valahol éppen ebben a pillanatban is úrvacsora rizikójával élnek embertársaink.
Ne felejtsük a bibliai vendégség, asztalközösség nem a komfortos együttlétet hangsúlyozza, hanem a kockázatot, a határátlépést. Az asztalközösség mindig kockázat, megzavarja a rendet, kérdéseket hoz, átpakolja a teret. Ugyanakkor éppen ebben a zavarban történik meg a találkozás: Istennel, a másikkal és önmagunkkal.
A bibliai vendégség végső soron önértelmezési helyzet. Az ember egyszerre vendéglátó és vendég Isten világában. Amit birtoklunk, az is kapott; akit befogadunk, az gyakran több, mint aminek látszik.
Amikor kíváncsi vendégek vagyunk, vagy éppen frusztrált vendéglátók, és asztalhoz telepedünk vállalva minden kockázatot, ne feledjük, az a történés Krisztus visszajövetelének, és az azzal járó nagy lakomának az előképe. Lehet, sőt biztosan töredékes, kérdéses, kitett, felháborító, gyakran torkig vagyunk, és nem vagyunk tovább hajlandóak nyelni, ugyanakkor lehetőségünk elővételezni a gazdagságot, a szépet.
