Budapest-történészként, sőt, immár Budapest díszpolgáraként nem tudom, megengedheti-e magának, hogy elfogult legyen egy-egy városrésszel szemben. Az persze tudható, hogy a Tabán kiemelt szerepet tölt be életében. Óbudához milyen viszony fűzi?
Óbuda gyerekkoromban a világ vége volt, talán még azon is túl. Apám nem élt már akkor, de egy korábbi rádiós kollégáját, Gyula bácsiékat látogattuk meg viszonylag rendszeresen, akik ugyan Újlakon laktak, de mi olyankor „Óbudára” mentünk hozzájuk. Nekem ők jelentették Óbudát, egyúttal a Budapest-térkép végét is. Gyula bácsi tündéri ember volt, én hatévesen, gyermekfejjel annyit állapítottam meg: Óbuda nagyon jó. Nem volt szegény környék, rendes polgárok laktak ott, kis kerttel, egy-két gyümölcsfával, szóval módfelett tetszett. Utána hosszú, néma csend, nem volt semmi dolgom Óbudával. Gimnazistaként aztán felfedeztem magamnak a Kiscelli Múzeumot, a maga vadregényes környékével, ami nemcsak a világ vége, de egyúttal a világ teteje is volt, az ember a tüdejét kiköpte, mire felért az erdős-fás rész tetejére. Rácsodálkoztam Aquincumra is, pedig ez a „római kor maradványai” téma sosem érdekelt különösebben. Mégis elbűvölt, hogy felülök a HÉV-re és pár megállóval később a Római Birodalom csatornarendszerének maradványait látom, vagy az Amfiteátrumot a Nagyszombat utcánál. Mélyen megmaradt bennem az Óbudai Zsinagóga épületének mérete és méltatlan állapota a Magyar Televízió díszletraktáraként. Egyszerre elképesztő és szomorú volt belegondolni, mekkora közösség lehetett itt, és mi maradt ebből az egészből. Ezzel egyidőben találtam rá a Szent Péter és Pál-templomra, ami ráadásul egészen kicsinek, kedvesen vidékiesnek hatott az általam jól ismert pesti és budai templomokhoz képest.
Szerintem ezt az olvasók jelentős része – és jelen interjú készítője sem tudja. Mi a titok?
Itt volt az úgynevezett filatórium, vagyis egy selyemgombolyító, selyemfonó II. József, illetve Mária Terézia idejében. Amikor meglátogattam, még be lehetett menni az udvarára, páran még laktak is benne. Tizenkét éves koromtól sportot űztem abból, hogy a BKV bérletem engedte kereteket maximálisan kihasználva össze-vissza bolyongtam a városban, szándékosan el-eltévedve. Volt nálam egy térkép, de a magam alkotta szabály értelmében csak a legvégső esetben volt szabad használnom. Az egyik ilyen eltévedés során jutottam el az óbudai temetőbe is, annak pedig a mérete nyűgözött le, erős kontrasztban a Péter és Pál-templom parányiságával.
Az alkalmi találkozások után aztán mondhatni szorossá vált a viszonya a városrésszel.
1991-92-től alapító tagja voltam egy nőegyletnek, amely az Óbudai Társaskör pincéjében tartott találkozót minden hónapban. És minél sűrűbben jártam ki Óbudára, vagyis a korábbi világ végére, a mentális térképemen mintha egyre közelebb jött volna, mint amikor zsinóron egyre közelebb húzol egy dobozt. Láttam rendszeresen Krúdy emléktábláját, és sohasem gondoltam volna, hogy aztán tizenhét évig ott fogok dolgozni a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban. (Akkor a múzeum még nem ott volt.)
Mennyire tetten érhető, vagy mennyire hiteles a békebeli Óbuda nosztalgikus képe, ahová egy jó túrós csuszáért elkirándultak a pestiek?
A Sipos, ami akkor még nem volt „régi”, csak „a” Sipos, nagyon jó halászlét főzött, én pedig nagyon szeretem a halat, csak ne nekem kelljen elkészíteni. Remek volt a Tiroli vendéglő is a Bécsi úton, a Kisbuda Gyöngye a Kenyeres utcában, meg persze a ma is népszerű, csak mára elturistásodott Kéhli.
Az egykori „régi Tabánnal” sem igen szerezhetett személyes élményeket, mert a hatvanas évekre abból sem sok maradt. Vagy még volt valami a korábbi varázsából?
Én még láttam itt, a Döbrentei utcában igazi lovaskocsit, szemben velünk, a Virág Benedek Házban nagy élet volt, macskákkal, patkányokkal, a kertben diófával, a csúcsán vércsével. Szagokra emlékszem igen erősen, pinceszagra, dohszagra, a vastag falak salétromszagára. Itt lakott például Aladár, a kártyajós, aki a frissen kiültetett köztéri virágokból mindig kiásta a szükséges mennyiséget, és átültette a Vár oldalából a Döbrentei utca 9. udvarára.
Idill.
Nagyon színes városrész volt, elképesztő alakok sokaságával. Összevissza ugrálok most az időben, de a Tabánban lakott Oravecz Paula írónő, Déry Tibor második felesége, aki mélyszegénységben, valódi proli gyerekként nőtt fel itt az első világháború előtt a Rác fürdő mosónőjének lányaként, ezt írta meg több regényében. Itt működött Badovinszky Pál Első Tabáni Fényírdája, legendás alakja volt a városrésznek Hoser Viktor órásmester, itt üzemeltette a Fehér Elefánt vegyeskereskedést Semmelweis József, akinek a fia, Ignác is itt született. A hitélet képviselőit is érdemes említeni, Virág Benedek atyát vagy Vujicsics Dusánt, a Budai Szerb Ortodox Egyházmegye irányítóját. Becsületes polgáremberek, tanárok, kereskedők is laktak erre, meg persze szegények, földművesek is, aztán később, 1880-tól épültek meg az elegáns Duna-parti bérpaloták, ahol már az arisztokrácia és a nagypolgárság is otthonra talált, hogy teljes legyen a társadalmi panoptikum.
Hová tűnt és miért kellett eltűnnie az egykori Tabánnak?
Sok állomása, szomorú mérföldköve volt annak, hogy a Tabán nem maradhatott fent korábbi formájában. Kezdjük ott, hogy egy 1810-es hatalmas tűzben szinte az egész városrész elpusztult: 800 házából csak 40 maradt épen. 1838-ban a hatalmas árvíz ide is beköszönt, rá tizenegy évre Buda ostroma dübörgött keresztül a területen. Ezzel nagyjából egy időben megnyílik a Lánchíd, ami a városnak nagy ajándék, de a Tabánnak nagy csapás volt, különösen azután, hogy 1853-tól már az Alagút is lehetővé tette, hogy az addig a város közepének számító Tabánt egyszerűen kikerülje a városi forgalom, bevétel nélkül hagyva az itteni kereskedőket, vendéglátóhelyeket. Ugyancsak a Krisztinavárosnak vált hasznára, hogy 1861-ben megnyílt a Déli Vaspálya – a későbbi Déli Pályaudvar –, a Tabánt viszont a sínek elvágták a nagyvilágtól. Az előző árvíz nem tett túl nagy kárt a Tabánban, szemben az Ördög-árok 1875-ös nagy árvizével, amit egy hatalmas felhőszakadás okozott: egyetlen éjszaka alatt vitte magával a kerteket, szőlőt, gyümölcsfákat és persze a házakat, mindent. A Vérmezőn csónakkal lehetett közlekedni. Az évtized még egy nagy gazdasági válsággal búcsúzott, hogy aztán az 1884-85-ös filoxérajárvány végképp megpecsételje a Tabán sorsát.
Úgy tűnik, a nosztalgiánkban élő, macskaköves, kiskocsmás, Krúdy-világos Tabán nem is létezett, de legalábbis jól soha nem ment neki. Lett volna visszaút, menthető lett volna még a Tabán?
Tervek mindig születtek, de nagy kérdés, volt-e ezeknek tényleges megalapozottsága. A Székesfőváros a szőlőskertek alkonya után inkább fürdőnegyedet képzelt ide, de gazdaságilag megoldhatatlan volt a háztulajdonosok kivásárlása, elköltöztetése. Szőlő híján aztán a pincék helyett, kényszerűségből vendéglátóhelyek kezdtek burjánzani, amelyeknek hozott egy kis fellendülést az Erzsébet-híd 1903-as átadása, ekkor volt tíz jó év – de jött az első világháború. A világégést követően a fővárosi vezetés apránként bontogatott el egy-egy utcarészt, és mivel biztos volt, hogy előbb-utóbb az egész negyedet lebontják, a tulajdonosok sem költöttek már semmire, és persze a főváros sem akart feleslegesen infrastruktúrába, villanyba, utcakövekbe fektetni. Az első világháború és Trianon után a Budapestre kerülő négyszázezer menekült miatt elképesztő lakásínség lett, így a rossz állapotú, bontásra váró épületekbe is lakók kerültek, a negyed pedig egyre csak pusztult, elszlömösödött, így érte el az 1929-es gazdasági világválság. 1933-ban született döntés a teljes bontásról és majd a későbbiekben egy fürdőnegyed megvalósításáról, a Főváros addig is parkosítással oldotta meg az átmeneti állapotot 1936-ban, három évvel a második világháború előtt. Ami aztán azt is elpusztította, amit műemléki megfontolásokból megkíméltek. A teljes bontás valójában csak 1962-64-ben fejeződött be, az Erzsébet-híd újraépítésével párhuzamosan.
Ha a tabáni kiskocsmák romantikus világa a valóságosnál rózsaszínűbben él is a fejünkben, a kávéházi kultúra kétségkívül része volt Budapestnek. De mintha ezt is hiába keresnénk már.
Ebben eltérő utat járt be Buda és Pest, utóbbiban sokkal fontosabb szerepe, de legalábbis régebbre visszanyúló története volt a kávéházaknak. A kávéház elsődlegesen nem vendéglátóhely volt, hanem munkahely, iroda. Itt zajlott az üzletkötés, adásvétel, vibrált a kereskedelem, a kávéházban ültek a vigécek, hozták-vitték az információkat a polgárok, gyakorlatilag a felnőttek napközi otthonáról vagy hús-vér Facebookról beszélünk. Pest, mint jelentős polgársággal rendelkező kereskedőváros már az 1700-as évek végétől mozgalmas kávéházi kultúrával bírt, míg Buda sokkal inkább mezőváros volt, szőlővel, borral, és csak jóval később kialakuló polgársággal, akik önálló városrészeket hoztak létre, így jött létre a szőlők kipusztulása után Lágymányos, és a Felső-Krisztinaváros. A budaiak életvitelének nem volt annyira szerves része a kávéház, csak a helyi polgárság megerősödését követően. A kávéházak megjelenése a zsidóság jelenlétével is összefügg: elég csak megnézni a Nagyvárad és Debrecen közötti különbséget, pedig alig 70 kilométerre vannak egymástól. Fontos hozzátenni, a kávéházi kultúra a rendszerváltás után bizonyos mértékig feléledt, olyan helyeken is, ahol korábban sohasem: a Bartók Béla út olyan, mintha Párizs bármely külsőbb sugárútja volna. És az egykori kávéházak szerepét töltik be, vagy legalábbis idézik meg a mai romkocsmák is.
