Egy műgyűjtemény mindig sokat elárul a gyűjtő személyéről is, többet, mint elsőre gondolnánk. A tárgyak, amelyeket valaki gondosan kiválaszt és megőriz, tükrözik az illető személyiségét, értékeit, világlátását, sőt néha az élettörténetét is, valamint az élete kulisszáit adó korszak gondolkodásmódját. A Budapesti Vendéglátóipari Múzeumban látható kiállítás központjában Mihályfi Ernő újságíró, politikus, művészeti kritikus és szenvedélyes műgyűjtő áll. A gyűjtemény tükrözi Mihályfi széles látókörét és elkötelezettségét a modern magyar művészet iránt, különösen azok iránt az avantgárd és expresszionista irányzatok iránt, amelyek a két világháború közötti pezsgő időszakban izgalmas újításokat hoztak a budapesti képzőművészeti életbe.
Aki mindent is gyűjtött
A gyűjtés legkézenfekvőbb lenyomata az ízlésnek, jellemző, hogy milyen korszakok, stílusok vonzzák a gyűjtőt, milyen témákhoz tér vissza újra és újra. A Mihályfi-gyűjtemény 800 műalkotást foglal magába, ezek közt festmények, grafikák, szobrok és iparművészeti tárgyak is megtalálhatók. Az összegyűjtött művek alapján, a gyűjteményt vizsgálva művelt, árnyalt személyiség rajzolódik ki, akinek legfeltűnőbb jellemzője a korát megelőző nyitottsága a modern művészetre. Mihályfi gyűjteményében sok olyan mű szerepelt, amely akkoriban még nem számított kanonizáltnak vagy akár csak széles körben ismertnek. Ez arra utal, hogy fogékony volt az új irányzatokra, és nem a biztos értékeket, hanem az ígéretes tehetségeket kereste.
A kollekció sokféle műfajt tartalmaz: festményt, grafikát, kisplasztikát. Ami azt jelenti, hogy nem „egy ízlése” volt, hanem kíváncsiságból és élvezetből gyűjtött, értette és élvezte a vizuális nyelv különböző, akár egymástól radikálisan eltérő formáit. A sokoldalúság újságírói és műkritikusi pályájára is jellemző, szeretett különböző világokba belelátni. Szenvedélyes, személyes kapcsolatokon alapuló gyűjtő volt, gyűjteményében számos olyan alkotó műve van, akiket személyesen ismert vagy támogatott. Fontosnak tartotta a művészek bátorítását. Emberi kapcsolatok vezérelték: több, a kiállításon is látható mű egy-egy barátság története. Egy újságírónak természetesen a munkája része a kapcsolatok építése, de ő a kortársak visszaemlékezése szerint politikusként is kapcsolatépítő típus volt.
Jól vette a történelmi akadályokat
De ki is volt Mihályfi Ernő? A Nógrád megyei Béren született 1898-ban. Édesapja evangélikus lelkész volt, őt viszont először a műszaki pálya érdekelte, el is kezdte a műszaki egyetemet Pesten, majd időközben rájött, mégis a bölcsészettudományt választja. Átiratkozott a szegedi egyetemre, ott doktorált 1923-ban. Már tanulmányai közben elkezdett újságíróskodni, több lapnak adott le anyagokat. Publicisztikák mellett a kezdetektől képzőművészeti kritikákat is írt. 1920-tól kezdve a napilapként működő Az Est munkatársa lett, előbb külső, majd belső, és akkor is Az Estet tudósította, amikor 1923-ban rövid időre az Egyesült Államokba ment, ahol különféle munkákból tartotta fenn magát. 1924-ben hazatért. Több haladó művészt ő ismertetett meg először a szélesebb közönséggel. Később, 1936-tól, a Magyarország című lap felelős szerkesztője lett és elköteleződött a Független Kisgazda, Földmunkás és Polgári Párt mellett, olyannyira, hogy 1945 után ő irányította a párt sajtóügyeit, és hamarosan politikusi pályára lépett, 1947-ben kinevezték tájékoztatásügyi miniszterré, rövid ideig ideiglenes külügyminiszterként is tevékenykedett. Tájékoztatásügyi miniszterként és persze lap-főszerkesztőként olyan pozíciókat töltött be, amelyek meghatározták a magyar sajtó- és információ-politika irányát a 20. század közepén. Később, 1957-től 1972-es haláláig a legnagyobb példányszámú „ellenzéki” lap, a Magyar Nemzet főszerkesztője volt, ez az időszak a lap történetében „Mihályfi-korszak” néven ismert. A politikai fordulat előtt, 1948-ban, a Történelmi Emlékbizottság főtitkáraként ő irányította az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc centenáriumának ünnepségeit.
Amely általában a Nógrád megyei, salgótarjáni Dornyay Béla Múzeumban van, onnan került a most látható válogatás Óbudára. A kurátorok úgy rendezték el a gyűjtemény kiválogatott darabjait, hogy azok témája és hangulata illeszkedjék a vendéglátóipari múzeum arculatához. A kiállítás koncepciója tulajdonképpen a vendéglátás és képzőművészet párbeszéde. A Mihályfi-gyűjtemény Óbudán látható anyaga tehát nem pusztán esztétikai élmény, hanem történeti, életmódbeli utazás is. A látogatók olyan művek között járhatnak, amelyek némelyike a korabeli kávéházi lét érzését idézi fel, mintha Mihályfi vendéglátóként fogadna minket, látogatókat, vagy egy kávéházi asztalnál folyna a kultúráról és művészeti irányokról szóló beszélgetés. A diskurzus szólhatna a művészet szerepéről, a vizualitás változásáról, hiszen a kiállított művek gazdagon reprezentálják a 20. század első felének magyar képzőművészetét, különösen az avantgárdot és expresszionizmust.
Mihályfi rezilienciája szembeötlő. Bár a politikai helyzet drámaian változott Magyarországon a második világháború után, ő tudott pozíciót találni, előbb kormányzati, majd sajtós vezetőként, ráadásul befolyással bírt.
Elsőrangú magyar festők a falon
Halála után felesége, Fischer Ilona (művésznevén „Filo”) Kossuth-díjas grafikusművész, reklámgrafikus, plakáttervező, könyvművész és képszerkesztő döntött a gyűjtemény sorsáról. Filo valószínűleg nem csupán gyűjtő házastárs volt, hiszen maga is aktív képzőművészként, kreatív szakemberként a vizuális és grafikai világban mozgott, így látásmódjával hozzájárult a gyűjtemény építéshez. Pontos szerepét ebben nem tudhatjuk, de azt igen, hogy a gyűjteményt megőrizte egyben. Ő volt az, aki felajánlotta a a Nógrád megyei tanácsnak megvásárlásra 1977-ben. Meg is vettték, és a múzeumban helyezték el, ahol folyamatosan forgatva a műveket, tematikus kiállításokon mutatják be a közönségnek, és gondot fordítanak az állagmegőrzésre is – ha szükséges, restaurálják őket. Az óbudai kiállításon is figyelemre méltóan szép állapotú munkákat láthatunk.
Bortnyik Sándor Cirkusza például a konstruktív és geometrikus megfogalmazás révén mutatja a modern törekvéseket. Kmetty János expresszív színvilággal és erős ecsetvonásokkal dolgozik. Mattis-Teutsch János pszichológiai mélységekkel bíró, szuggesztív tájképei különösen jól rezonálnak a gyűjtő figurájával. Mihályfi nemcsak materiális értéket látott ezekben a vásznakban, hanem lelki, emberi tartalmat is.
A kiállításon szerepelnek még Kernstok Károly, Barcsay Jenő, Hincz Gyula, Czóbel Béla. Vértes Marcell grafikái a könnyed elegancia és korszellem iránti érzékenységet igazolják. Ironikus, színházi, kávéházi, bohém atmoszférát hordozó grafikái Mihályfi újságírói hátteréhez nagyon közel állhattak. A kiállítás atmoszférája felidézi a valaha volt kávéházi hangulatot, amelynek a hírlapírók és festők ugyanúgy fontos alakjai. Mintha egy régi kávéház sarokasztalánál látnánk Mihályfit, aki történeteket mesél és kritikákat oszt meg. A kurátorok külön hangsúlyt fektettek arra, hogy a művek ne izoláltan, hanem a kor kontextusában jelenjenek meg, a vendéglátóipari múzeum tere pedig különös rezonanciát ad a kiállításnak, hiszen metaforikusan is párhuzamba állítja a műveken megjelenő vendégfogadást.
Kávéház nélkül nem lenne magyar kultúra
Ez a tárlat arra hívja a látogatót, hogy megálljon egy pillanatra: képzelje el, milyen lehetett, amikor Mihályfi Ernő festő barátaival megvitatja a modern művészet kérdéseit egy kávé mellett. Az újságírók és a kávéházak kapcsolata a magyar és az európai kultúrtörténet egyik leggazdagabb, legendákkal átszőtt fejezete. A kávéház nem pusztán vendéglátóhely volt: munkahely, szerkesztőség, társadalmi központ, irodalmi műhely, a nyilvánosság fóruma.
Hírforrásként és gyakran szerkesztőségként is működött, ahol el lehetett olvasni a hazai és külföldi sajtó legfontosabb lapjait, meg lehetett írni a cikkeket, sőt spontán szerkesztőségi értekezletek tartására is ideális helyszín volt. A kávéházakban össze lehetett futni művészekkel, politikusokkal, üzletemberekkel, botrányhősökkel és pletykákkal. A 20. század elején több mint 500 kávéház működött Budapesten, az újságírók sokszor egyetlen feketekávé mellett töltöttek órákat, és alkották meg a korszak legszellemesebb publicisztikáit.
A kiállítás, amelynek anyaga a 20. század elejének legkiválóbb alkotóit sorakoztatja fel, erről a sajtókultúráról is mesél. Mihályfi nem csupán gyűjtött, hanem tevékenyen részt vett a kor kortárs művészeinek támogatásában. Baráti kapcsolatai révén segítette fiatal tehetségek karrierjét, kit bátorítással, kit kritikaiírással, kit vásárlással buzdított, Nagyon jó szeme volt. Gondolkodó, kulturális érdeklődésű emberként a gyűjteményét nem dekorációnak szánta, a tárgyak nála nem státuszszimbólumként szerepeltek, értelmiségiként a gyűjtés nála a gondolkodás meghosszabbítása volt. Mindez arra utal, hogy belső szükség volt számára a művészet, kirakatgyűjtés és a divatáramlatok meglovagolása helyett a műveket személyes rezonancia mentén választotta ki. A műgyűjtés sokszor erős önkifejezési igényből fejlődik ki, ezért mondják, hogy minden műgyűjtemény a gyűjtő önarcképe. A Mihályfi-kollekcióból kiindulva úgy tűnik, létrehozója azt szerette volna a világ elé tárni, hogy milyen értékeket tartott fontosnak, milyen irányzatokban hitt, milyen esztétikát tekintett érvényesnek. A gyűjtemény ebben az értelemben szellemi önportré. Kiolvasható belőle az érzékenység a művészi kvalitásra. A művek kiválasztása azt mutatja, hogy ritka szeme volt a tehetség felismerésére, hiszen több alkotó korai munkáját őrzi, abból az alkotói periódusból, amikor azok az alkotók még nem voltak igazán ismertek. Ez a jó szimata az újságírói pályáján is megjelent, képes volt korán észrevenni fontos tendenciákat, alakokat.
A műgyűjtemények, még a nagyon fontosak is, gyakran széthullanak, de a Mihályfi-gyűjtemény egyben maradt és közkincs lett, ez felelősségérzetről és tudatosságról tanúskodik a házaspár részéről. A gyűjtemény és a létrehozója közéleti szerepe összecseng: a „közjó” állt fókuszban.
A műgyűjtemény a gyűjtő személyiségének, érzékenységének, társadalmi helyzetének és belső világának szinte pszichológiai lenyomata. Mihályfi Ernő gyűjteményével tulajdonképpen azt mutatta meg, milyen ember szeretett volna lenni: gondolkodó, támogató, modern szellemű. Valaki, aki nyomot hagy a kultúrában.
