Egy kétezer éve folyamatosan lakott település történetében természetes jelenség, hogy lakossága folyamatosan cserélődik, etnikai összetétele különböző arányban változik. Sok más városhoz hasonlóan Óbuda is befogadó helység volt, és ez napjainkban sincs másként. Így története során számos nemzetiség, etnikum alkotta sokszínű lakosságát, de voltak olyanok, amelyek eltérő korokban, kisebb létszámban voltak jelen. Ezek a kisebb népcsoportok más-más szerepet játszottak a történelmi mozaikban, de általánosságban elmondható, hogy fontos területeken alkottak maradandót.
Elöljáróban érdemes lenne tisztázni, hogy kiket neveztek olaszoknak. Az etimológiai meghatározás szerint az olasz szavunk az ófelnémet Walhics szóból ered, melynek jelentése „újlatin”. Ennek a szláv (szerb vagy horvát) alakja a vlah/vlasi szó, amelyet átvett a magyar nyelv, további alakja az oláh meghatározás lett. Ez a szó igazából a románok régi elnevezésében terjedt el, ám eredendően az újlatinokra használták. További kifejezés volt a talján, amely házaló, különféle szöveteket áruló olaszokat jelentette. Származási helyüket tekintve a középkorban megkülönböztettek vallon olaszokat vagy más formában frank olaszokat, akik már a 11. századtól felbukkantak a Magyar Királyságban.
Elcsépelt frázis lenne az óbudai olaszok történetét úgy kezdeni, hogy már a régi rómaiak is… Holott ebben a gyakran használt mondásban sok igazság rejlik. Az időszámításunk szerinti 1. században a mai Óbuda területére érkező legio – ez Óbuda esetében sokáig az aquincumi legio II Adiutrix-t és a hozzá tartozó segédcsapatokat jelentette – katonái között nyilván sokan származtak az Appennini-félsziget népei közül, de más népek (kelták, trákok, germánok, szírek stb.) is szolgáltak benne. A település történetét hosszú évszázadokra meghatározta a rómaiak öröksége, elég csak a szőlőtermesztésre, tégla- és cserépgyártásra, illetve az úthálózatra gondolnunk.
Egyiküket név szerint ismerjük: bizonyos Andreas Alazt, aki a 14. század első felében élt.
Mátyás király uralkodása alatt második felesége, a Nápolyból származó Beatrix révén jelentősen megnőtt az olaszok száma a királyi udvarban. Többségük Budán és Visegrádon szolgálta különböző tisztségekben az uralkodópárt, köztük a kiváló humanista szerző, Galeotto Marzio, aki 1465–1471 között a híres királyi könyvtár igazgatója volt, valamint Petrus Ransanus (Pietro Ransano) domonkos rendi szerzetes, lucerai püspök, Ferdinánd nápolyi király követe. 1488–1490 között tartózkodott a király környezetében, és közben volt alkalma behatóan tanulmányozni a magyar viszonyokat. A királyi pár Ransanus püspököt mint nagy hírű és műveltségű tudóst megbízta a magyar nép eredetének és históriájának megírásával, amit egy év alatt el is készített A magyarok történetének rövid foglalata (Epithoma rerum Hungarorum) címmel. A Crema városából (Lombardia) származó Bernardino Monelli itáliai zsoldoskapitány valószínűleg Beatrix királyné hívására érkezett az országba. Monelli Diósgyőrben volt várbiztos, majd a máramarosi sókamarák grófjának nevezték ki, és a királyné szolgálatában lett óbudai várnagy 1496-ban bekövetkezett haláláig (valószínűleg a halál is Óbudán érte).
Antonio Bonfini 1486-ban érkezett a királyi udvarba, pontosabban az ausztriai Retzbe, ahol az éppen háborúzó király táborozott. A nagytudású humanista szerző hivatalosan Beatrix királyné felolvasója volt, így került kapcsolatba a királynéi várossal, Óbudával. Bonfini szeretett volna a király kedvében járni, és komolyan tanulmányozta az egyedülálló udvari könyvtár hatalmas kódexgyűjteményét, majd 1489-ben belefogott egy nagy mű megírásába, amelyen egészen haláláig dolgozott, és amelyet soha nem fejezett be. A hatalmasnak szánt mű röviden a Magyar történet (Rerum Ungaricarum decades) címet viseli, és az itáliai szerző még Mátyás halála után (1490) is hosszan írta az új király, II. Ulászló udvarában, aki szintén szívesen alkalmazta a mestert. Az idős Bonfinit 1497-ben szélütés érte, és nem tudott tovább dolgozni.
A török kiűzését követően negyven magyar, református vallású család költözött vissza Óbudára 1688-ban, akik megkezdték a teljesen lerombolt város újjáépítését. A következő száz esztendőben folyamatosan érkeztek új telepesek a városba, főleg német területekről, de a máshonnan elüldözött, és itt befogadott zsidó családok is jelentősen növelték a lakosságszámot. Nyugat-Európa túlzsúfolt, háborúktól és adóktól terhelt részeiről szintén érkeztek betelepülők és jobb életre vágyó kalandorok, akik főleg a gyorsan fejlődő Pestre és a kormányzati szereppel bíró Budára költöztek. Voltak köztük olyan személyek és családok, akik hamar felfedezték a szomszédos, elsősorban szőlőgazdálkodással foglalkozó Óbudát az iparalapítás lehetőségének szempontjából.
Ebben az időszakban érkeztek Magyarországra a híres olasz származású kéményseprők, akik Pesten, Budán és Óbudán is sok munkát kaptak. Talán a legismertebb itáliai kéményseprő dinasztia a soproni Storno család, amely igen magas vagyont és elismerést szerzett hazánkban. A kéményseprő szakemberek nélkülözhetetlen munkája mellett a luxus termékek előállításában is élen jártak az olasz mesterek.
II.József uralkodó (1780–1790) az osztrák textilipar kiszolgálására állami támogatással próbálta megteremteni a magyar selyemipart, aminek eredményeként Óbudán több selyemfeldolgozással kapcsolatos manufaktúra létesült. Ennek köszönhetően épült fel 1782-ben a Rádl-pataknál egy modern selyemcérnázó/fonó (filatorium), amelynek öt emeletes épülete egyedülálló volt az országban, de osztrák területen sem volt párja. Az építtető és a tulajdonos az itáliai Gorizia városából – ez az Isonzó folyó völgyében fekszik – származó Paolo Facchini volt, aki a gépeket is maga tervezte, de az engedélyt a szintén olasz Zaneri (egyes forrásokban Zanoni) Bertalan kapta. Zaneriről annyit tudunk, hogy Facchini sortitora, azaz selyemosztályozója volt. Az üzemet 1784 októberében az uralkodó, II. József is meglátogatta. A filatorium művezetői, Gresta József és Rislari Antal is olaszok voltak, miként a gyár munkásainak többsége, akik mellett sajnos árva gyerekek dolgoztak. A gyár munkásainak a 22 méter magas főépület mellett alakítottak ki szálláshelyeket. Azonban hamar kiderült, hogy a gépek gazdaságos és biztonságos üzemeltetéséhez a Rádl-patak vize kevés, ezért az üzem már 1789-ben bezárt, az olasz munkások elmentek; valószínűleg a még működő óbudai selyemgombolyítóban vagy más selyemüzemben próbáltak munkát kapni.
1784-ben II. József a Trevisióból származó Agostino Mazzocato selyemkészítő mestert egy óbudai selyemmanufaktúra építésével és működtetésével bízta meg. A mester családjával együtt Óbudára költözött, és itt élt haláláig. 1786-ra készült el a selyemgombolyító jellegzetes épülete, Joseph Tallherr kamarai másodépítész tervei alapján. Belső elrendezése a selyemgyártás első fázisának számító gombolyítás munkafolyamatai miatt alakult ki. A különleges, ovális alaprajzú, a barokk mozgalmas, hullámzó formáival szemben letisztult copf stílusú épület ipari építészetünk és Óbuda textiliparának egyik kiemelkedő emléke. Az eredeti épület emeletére csak egy külső – azóta már elbontott – kétkarú lépcsőről lehetett felmenni. A centrális ipari épület tervezésénél fő szempont volt a munkafolyamatok jó átláthatósága, ennek függvényében alakították a különböző helyiségeket. Az üzem a közelben álló és működő selyemfonó munkáját készítette elő. A gyártás folyamán a selyemgubóról letekerik magát a burkot, aminek eredményként egy hosszú fonalat kapnak. Ezekből a fonalakból készítették – fonták – a selyemcérnát. Az óbudai üzem pesti és bécsi selyemszövő manufaktúráknak szállított nyers selyemfonalat. Mazzocato nemcsak vállalkozó, hanem feltaláló is volt. Újításai nagyban hozzájárultak a honi és a külföldi selyemipari termelés rohamos fejlődéséhez. 1807-ben bővült a családi vállalkozás, ekkor alapított a mester veje, Roscogni selyemszövődét Óbudán. Mazzocato mester 1814-ben meghalt, az üzemet fia vezette tovább, amely az 1830-as évek első feléig működhetett. Az 1838-as árvízben komolyabban megsérült az épület és a Dunagőzhajózási Társaság tulajdonába került. A selyemgombolyító állapota fokozatosan romlott, a kialakított szükséglakások mellett több módon próbálták hasznosítani.
Jelentős karriert futott be az itáliai Finály család Óbuda ipartörténetében, sőt, Finály Henrik klasszika-filológus nagy szerepet játszott a magyar tudományos életben. Az itáliai zsidó család származását Genova vagy Finale városához kötik a források, amely településeken jelentős selyemgyártás zajlott. Finály Simon 1793-ban vagy más feljegyzések szerint 1825-ben alapított textilnyomó gyárat (kékfestő manufaktúrát) a mai Vörösvári út és Bécsi út kereszteződésétől nem messze, a Radl-malom épületében és telkén. A nyers posztót cseh, a lenárut lengyel földről hozatta, illetve évente átlagosan harminc mázsa indigót vásárolt Indiából. Kezdetben az üzemben egy művezető, tíz festő, hat tanonc és tizenegy napszámos dolgozott, és hat kézinyomó működött. A vállalkozás hosszú évtizedekig sikeresen működött, és méltó versenytársa volt az óbudai Goldberger és Spitzer textilgyárnak.
Az Arany-hegy és a Testvér-hegy lábánál, a Bécsi út, Pomázi út és az Aranyhegyi-patak által határolt részen 1910-ben megnyílt új óbudai köztemető földterülete is a Finály család tulajdona volt, tőle vásárolta meg a főváros. A Finály család kiemelt szerepet játszott az óbudai zsidó hitközség életében, ahol egyes tagjai különböző tisztségeket töltöttek be. Az első világháborút követően, 1918-ben átszervezték a céget, és megalakult az Óbudai Fehérítő-, Festő- és Impregnálógyár, majd részvénytársaság, amely egészen az 1948-as államosításig működött. Helyén jött létre később a Magyar Selyemipari Vállalat Selyemkikészítő-gyára.
Az óbudai és a honi ipar egyik vezető ipari egysége az 1835-től működő Óbudai Hajógyár volt, amely a bécsi székhelyű Első Dunagőzhajózási Társaság (német rövidítése alapján a DDSG) legfontosabb üzeme lett. A kezdeti történetében nélkülözhetetlen szerepet játszottak az itáliai munkások, akik szakértelmükkel nagyban hozzájárultak a gyár és a vállalat sikeres működéséhez. A gyár első épületeinek tervezője a híres olasz mérnök, Pietro Paleocapa volt, aki a velencei Arsenale (a köztársaság saját hajóépítő és fegyverkészítő gyára volt) mintájára álmodta meg az óbudai üzemet. A gyár első hajóácsai trieszti és fiumei olaszok voltak, akik Óbudán kaptak szállást, és a mai Fő tér 5. szám alatt saját kocsmájuk volt, természetesen olasz tulajdonossal. A gyár vezetői és a DDSG óbudai hajóskapitányai között is szép számmal találhatunk olaszokat. Ezek közül kiemelkedett Virgil Bozzo és Pellegrini Oszkár gyárvezető, illetve Petroni, Ferro, Milano kapitányok. A hajógyári olasz jelenlét leginkább a 19. század második felében volt meghatározó, amikor még nem voltak szakképzett magyar hajóépítők.
A századfordulótól jelentek meg az óbudai vendéglátásban az olasz származású kocsmárosok, vendéglősök. Főleg a Fő téren és környékén – a hajógyár közelében – működtek vendéglőik, de Újlakon is megtalálhatók voltak. Egy pár óbudai olasz vendéglős ebből a korszakból: Fabrizio János, Dolderer Miklós, Sterio Sándor, Faccini Antal, Morelli János, Stiginely József, Doglioni János, Prezzi Albino, Toscano De Canella, Ranzatto János, Lenarduzzi János, Campagna Péter, Petronelli György (a korban teljesen normális volt, hogy keresztnevüket magyarul írták).
A 19. század második felétől több formája létezett az olaszok emigrációjának, amely több irányú volt. Az USA-ba történő tömeges, több hullámú elvándorlás közismert, amit meglepő módon az olasz állam is támogatott, mert úgy tartották, hogy az csak ideiglenes. Ezt arra alapozták, hogy elsősorban az északi tartományokból elvándorlók valóban idényjellegű munkákat vállaltak Európa más országaiban, így hazánkban is. Az emigráció okai – sok európai országhoz hasonlóan – a nyomor, a magas adók, munkanélküliség, a föld öröklésének hagyományai és a jobb élet reménye volt egy új világban.
Magyarországon elsődlegesen az építőiparban foglalkoztattak olaszokat, Óbudán a téglagyárakban is megtalálhatók voltak, de a Tisza szabályozásánál szintén nagy számban dolgoztak. Az Újlak melletti Szemlőhegyen a San Remo-ból származó Melocco Lénárd alapított cementgyárat. Feszültséget okozott a többi munkavállaló között, hogy az idénymunkás, ingázó olaszokat jobban megfizették, függetlenül az elvégzett munka minőségétől. Egy 1910. évi adat szerint 12 ezer olasz munkást foglalkoztattak hazánkban. Az ingázás és a viszonylag csekély számuk miatt azonban nem alakult ki olasz diaszpóra sem a fővárosban, sem az országban. Akik maradtak, hamar asszimilálódtak a magyar közösségbe.
Óbuda és az olaszok történetéhez tartozik egy érdekes, romantikus és tragikus történet is, amelynek még csak foszlányai kerültek napvilágra, azok azonban rendkívül lebilincselők. Valamikor az 1870-es évek elején Óbudán élt a zsidó Schwartz család, és volt egy Róza nevű lányuk. Amikor olasz vándorcirkusz érkezett a településre, és valamelyik nagyobb téren szórakoztatták a közönséget, a cirkusz bohóca, bizonyos Tancredo Fumagalli beleszeretett Rózába, és megszöktette otthonról. Később össze is házasodtak. A fiatal pár a cirkusszal vándorolt egyik városról a másikra. 1880-ban megszületett Mathias Anton Maria Fumagalli nevű gyermekük, akit az apja kívánsága szerint megkereszteltek, és 1940-ben hunyt el Torinóban. A töredékes információk szerint Róza megpróbált visszatérni az óbudai családjához, de azok elzavarták a háztól. A teljes történet feltárása még várat magára, de sajátos képet ad a 19. század végi soknemzetiségű Óbudáról, ahol a szerelemnek nem lehettek határai.
