Mit tudunk: valóban járt Walther von der Vogelweide a mai Óbudán?
Először azt érdemes tisztázni, hogy létező személy volt-e.
Ahogy mondjuk Homérosz esetén is felmerül a kérdés?
Nem egészen, korban Walther sokkal közelebb élt hozzánk. De lényeges kérdés, mi a kitaláció vagy valóság az esetében. Óbudáról például nem írt verset. Az életéről biztosat szinte semmit nem tudunk. Honnan tudjuk, hogy létező személy volt? Pártfogója, a passaui püspök számadáskönyvének egy tétele alapján. Eszerint 1204. Szent Márton-napján, vagyis november 11-én egy bizonyos Walther von der Vogelweide nevű dalnok kapott öt hosszú solidust prémes télikabátra. Ez kifejezetten nagy összeg volt. Még egy jó hátaslovat is lehetett volna belőle venni. Tehát: a passaui püspök környezetének megbecsült tagja volt ebben az évben. Sok mindent mond aztán saját magáról a verseiben, ezeket vagy elhisszük, vagy nem.
És hogy jött az óbudai látogatás legendája?
Van egy híres költeménye, amelyet az újkori szakirodalom Dicsőítő ének néven emleget. Benne egy olyan sorral, amelyben azt mondja: eljutott „unz Ungerlant”, azaz egész Magyarországig. Az biztos, hogy Bécsben hosszabb időt töltött, ami akkor a német nyelvterület keleti határa volt. Feltételezhetjük, hogy tényleg átkerült magyar földre is. De hogy hova, meddig jutott el, arról semmit nem mond ez a költemény. Ha eljutott Sopronig, miért ne jutott volna Óbudáig is? Azért ennél többet mondhatunk. Egy feltételezés szerint Wolfger von Erla passaui püspök nemcsak Walther von der Vogelweidének, de a Nibelung-ének névtelen szerzőjének is pártfogója volt. A két szerző egy időben élt, ugyanazon a nyelven alkotott. Egy elmélet szerint valójában az is Walther műve. Márpedig a Nibelung-ének szerzője jól ismeri a magyar terepet, Dévény gyepűitől egészen az Attila-várnak nevezett helyig. Utóbbi nagy valószínűséggel Esztergommal azonos, de lehet akár Óbudával is. Van ugyanis egy hagyomány, amely szerint az aquincumi romokat Attila király palotája maradványainak tartották a középkorban. Ezért Aquincumot, azaz Óbudát a helybeli németek Ecilburgnak hívták. Annak a valószínűsége tehát, hogy a Nibelung-ének szerzője járt Ecilburgban (Esztergomban vagy Óbudán), már nem csekély.
De miből gondoljuk, hogy a Nibelung-éneket is Walther jegyezte?
Abból, hogy az ismeretlen szerzővel egy időben élt, ugyanazon a nyelven írt, és mindkettejüknek a passaui püspök volt a pártfogója. Más nem nagyon támasztja alá az azonosságot. Mégis előhozom ezt a gondolati konstrukciót annak érdekében, hogy hellyel kínálhassuk Walther von der Vogelweidét Óbudán. Szülőhelye is bizonytalan: sok mai helység tulajdonítja magának, minthogy a középkorban sok falvat, majorságot neveztek Vogelweidének. Szó szerint azt jelenti, hogy madáretető. Nem akármilyen madaraké, hanem azon vadászmadaraké, amelyek egy erre a célra kialakított erdei tisztáson (ez volt a vogelweide) az elejtett vadak zsigereit megkapták jutalmul. Épületek, tanyák, majorságok keletkeztek aztán ezeken a tisztásokon. Bajorországtól Dél-Tirolig rengeteg ilyen volt, de Csehországban és még Hessenben is. A XIX. században, amikor elkezdődött a Walther von der Vogelweide-kultusz, minden olyan hely, ami igazolni tudta oklevéllel, hogy ott volt egy Vogelweide nevű település, magáénak követelte a költőt. És ha Dél-Tirolban lehet állítani neki szobrot, akkor egy kis emléktáblát – legalább képzeletben – nyugodtan kitehetünk Óbudán is.
A XIX. század előtt nem volt olyan jellemző a vele való foglalatoskodás?
A romantika volt, ami felértékelte a középkori művészetet, azon belül is az irodalmat. Fellendült egyben a Vogelweide-kutatás. A Karl Lachmann nevű régi germanista nagy érdeme, hogy a kéziratokat átnézte, és az első tudományos érvényű szövegkiadást létrehozta. Akármennyire idejét múltnak látszik is Lachmann munkája, a mai napig az ő számozását használjuk a versek azonosításához. Nem volt egy nagyon hosszú a középfelnémet Minne-időszak, a XII. század utolsó harmadától tartott a XIII. század közepéig. Az igazi nagy alkotások ekkor jöttek létre, például Walther von der Vogelweide életműve, a Nibelung-ének, de ide számíthatjuk Gottfried von Strassburg Trisztán és Izolda című verses regényét vagy Hartmann von Aue nagy elbeszélő költeményeit. Rendkívül gazdag korszak.
Mégis, mi az, amit tudunk róla?
Az, hogy a lovagi költészet fogalommá vált, nagy eredmény, noha nem biztos, hogy ő például lovag lett volna. Az biztos, hogy a korabeli feudális rendbe valamilyen módon betagozódott. Erről a közéleti költészete tanúskodik. Fejedelmi udvarról fejedelmi udvarra járva adta elő a repertoárját. Addig jól tartották, felruházták, esetleg lovat, pénzjutalmat adtak neki. Amikor rosszabbul ment a sora, az útszéli fogadókban szállásért és ellátásért lépett fel. Az, hogy szerelmi (Lied) és közéleti (Spruch) költészete így szétválik, azzal magyarázható, hogy sokáig élt. Van egy verse, amelyben azt mondja, ő már 40 éve foglalkozik Lied- és Spruch-Dichtunggal. Ha 18-20 éves korában kezdte a dalnoki pályát, feltehetjük, hogy a sorok írásakor 58-60 volt. Ami a középkorban magas életkornak számított. 1235 után már semmiféle kortársi említés nincs róla. Egy másik versében azt mondja, Ausztria a szülőföldje, ott tanulta a dalnoki művészetet. Ezt is elfogadhatjuk igaznak, csak kérdés, mit értünk az akkori Ausztrián. Nagyjából a mai Alsó- és Felső-Ausztria területét. Vele szemben Gottfried von Strassburg például nyugat-európai jellegű költő volt franciás műveltséggel. A műveibe állandóan francia mondatokat szőtt bele. Vogelweide viszont térben és érzelmeiben is inkább kelet-európai, de német nyelvű dalnok.
Valóban élet-halál küzdelemben teltek a korabeli költők mindennapjai? Azt olvassuk, hogy „a vágáns költők, akiket nem fogadott be sem fejedelmi, sem királyi, sem császári udvar, vogelfrei státuszban járták a vidéket: bárki büntetlenül kirabolhatta, meggyilkolhatta őket.”
Ezt úgy érdemes venni, hogy a középkorban milyenek voltak az életviszonyok. Az előkelő házakban sem tudtak fűteni. Az, hogy az úrnőnek volt egy fűtött lakosztálya, XIII. századi vívmány. Rakhattak éppenséggel nagy tüzet egy kandallóba, de ha valaki nekitámaszkodott, hátul rettenetes forróság perzselte, elől pedig megfagyott. Ez tönkretette az ízületeket. Köszvény, csúz vagy reuma gyötörte bizonyos életkortól az embereket. Orvoshoz sem szaladhattak. Szakképzett orvos csak nagyuraknál volt, vagy még ott sem. Ha valaki megbetegedett, vagy túlélte, vagy nem. Nem voltak mai fűszerek sem. Hatalmas nagy lakomákon iszonyú jókat lehetett enni, aztán viszont jött az éhkopp. Németország akkor ráadásul a feudális anarchia szomorú időszakát élte. Kóborló katonák járták az országutakat.
Megverték őt is?
Olyanokról, hogy Vogelweidét kirabolták vagy bántották, nem ír egyik versében sem. De talán azért, mert ez nem lehetett túlságosan megnyerő téma. Arról viszont nagyon sokat ír, hogy milyen jó, amikor eljön a tavasz. A tél hidegétől, bezárkózástól, sötéttől még a jómódú népek is sokat szenvedtek. Amikor azt mondja egyik versében, mekkora fölényben van fűszál úr bab asszonnyal szemben, abba belehallhatjuk: jó dolga van a lovának, aki legelhet friss füvet, míg neki dohos, zsizsikes babot kell ennie. És hát ha valaki sokáig él, nem művelheti végtelenségig a szerelmi költészetet. Nem sokat tudunk a külsejéről, sem arról, milyen ruhában lépett fel. De hát az embereknek egy idő után kihullott a foguk, megkopaszodtak. Olyankor már nehéz hitelesen szerelmi lírát előadni. Akkor kell arról beszélni, Németországban milyenek a politikai viszonyok, meg hogy mit gondolunk a pápáról vagy a főpapok zsarnokságáról. Szólt például az arkangyaloknak, hogy iskolázzák már le a pápát. Egy másik versben angyali hírvivőként mondta el az uralkodónak, hogy ő most már nem király, hanem császár.
Mennyire van biztos tudásunk arról, hogy ezeket a szövegeket ugyanaz az ember írta?
Nagyon fontos kérdés. Az elsőrendű bizonyíték a nagy heidelbergi kézirat, meg a stuttgarti és a würzburgi kézirat. Mindháromban külön csoportot jelent a Walther von der Vogelweidének tulajdonított versek halmaza. Ott van fölöttük, hogy herr Walter írta. Ezen kívül metrikai, stilisztikai, motívumbeli párhuzamok is mutatják ezt. Aztán a fellendülő filológia egy csomó olyan versre azt mondta, hogy nem ő írta, amelyek szerepelnek ezen kéziratok egyikében-másikában. Mai napig folynak a viták. Hogyan szólhat hozzá ehhez egy magyar műfordító, aki nem része a német filológiai tudományosságnak? El kell olvasni a szakirodalmat. Ha vannak érvek a szerzősége mellett, akkor érdemes a szöveget berakni a gyűjteménybe.
A Csató Pál szerkesztette Tudománytár 1836-os kötetében olvassuk: „A’ Minnesängerek’ költeményeit asszonyiaknak mondja a’ szerző, ‘s paralelát von köztök, ‘s a’ provencal és görög lyrica között, ‘s hogy amazokban a’ férfiasság’ hiját kimutassa, Walther von der Vogelweide’ korábbi költeményeit a’ későbbiekkel összehasonlítja”. Mit érthetünk ez alatt, miben mondták női szövegeknek?
Ezen a korabeli tudomány művelőinek előítéletét érthetjük. De még Keresztury Dezső is azzal kezdi az 1961-es kiadás utószavát: „tenorista! Így hárította el egyik kitűnő költőnk, hogy beálljon Walther von der Vogelweide válogatott verseinek magyar fordítói közé.” Magyarán, hogy nem eléggé férfias, és akkor már nem is érdemes fordítani. Keresztury persze nem árulta el ennek a költőnek a nevét. Az előítélet középkori elképzelésekig vezet vissza. A Trisztán és Izoldában beszélt Waltherről úgy Gottfried, mintha dicsérné: a legjobb dalnok, ki úgy csicsereg, mint egy fülemüle, éles kis hangocskájával hasonló követőit utánzásra buzdítja. Tehát már ő is ezt az ízlésítéletet visszhangozta. Kétségtelen, hogy Walther verseiben nem csihi-puhiról van szó, szerelmi helyzet- és szereplírát művel. Aztán időskori költeményeiben az elmúlással néz farkasszemet. Azok meg rendkívül depresszívek. Szabó Lőrinc, Áprily Lajos és Radnóti Miklós is lefordították az Ó jaj, hogy eltűnt minden… kezdetű szöveget. Egy másik előítélet, hogy a középkori német Minne-líra mentes a konkrét érzékiségtől. Szerintem emögött a szövegek félreértése áll. Igen erőteljes erotikus töltése van Walther némelyik versének. Máskor szerelmi kudarcáról számol be, azt állítva, hogy a nő, aki nem hallgatta meg, úgyis az ő fikciója. Ha pedig akarja, hát nem lesz többé költemény tárgya, és akkor nem fog létezni.
Milyen irodalmi eszményképek lebeghettek a szeme előtt?
Az a kérdés, milyen társadalmi réteghez tartozhatott. Biztos, hogy nem volt pap. Ők voltak műveltek, meg a nagyurak tisztviselői. Ezen kívül a vágáns költők, akik közé Walther valószínűleg tartozhatott. Ők jelentették a középkori világi értelmiségi réteget. Viszont semmiféle latin vagy görög műveltségi eszményre nem hivatkozik. Ez persze nem jelenti, hogy ne tudhatott volna ezekről.
Hallhatott Platónról vagy Arisztotelészről?
Feltehetőleg tudott róluk. Persze csak azt, amit a XIII. században tudni lehetett. Bizánc eleste, tehát a XV. század közepe előtt nem olvasták például Homérosz műveit a nyugati latin műveltségben. Ahogy Aiszkhüloszt, Szophoklészt vagy Euripidészt sem. Az ő műveiket a Bizáncból menekülő görög tudósok terjesztették el Nyugat-Európában. A XVI. században már közismertek voltak, Shakespeare állandóan hivatkozik rájuk. Alapvető dolgokat Arisztotelészről tudhatott Walther. Más kérdés, hogy ennek semmi nyoma a költészetében. De a népi nyelvű irodalomban nem is volt szokás beidézni antik nyomokat. Ennek ellenére egy helyütt emlegeti Szép Helénát. Akikre hivatkozott, azok mind a megelőző nemzedék Minne- és Spruch-költői. Mesteréhez, Reinmar von Hagenauhoz írt például két verset is. A másodikból rögtön kiderült, hogy szembefordult vele, mert azt a költészeteszményt, amelyet Reinmar képviselt, ő meghaladottnak tartotta.
Mennyire nehéz ezeket a szövegeket fordítani? Azt írta korábban erről: „Középkori német szerző átültetésekor a fordítónak mondatról mondatra ki kell találnia, mire gondolhatott a szerző, és mit jelenthetnek az egyes szavak. A fordítónak nemcsak az egyes szavak legvalószínűbb jelentését kell rekonstruálnia, hanem a mondaton belüli kontextust is, amelybe az adott jelentés legkönnyebben és leghihetőbben illeszkedik. Továbbá azt is meg kell állapítania, hol kezdődnek és végződnek a mondatok, mert a középkori másolók nem ismerték a mai értelemben vett központozást.”
Meg kell szokni ezeket. Különböző, ebben a korban élt szerzők nyelvileg más-más nehézségeket támasztanak. Van Wolfram von Eschenbach Parzival című költeménye. Hálát adok a sorsnak, hogy Tandori Dezső lefordította, ezért nem kellett már vele foglalkoznom. Amennyire nehéz, biztosan beletört volna a bicskám. Walther szintén elég nehéz, de nem annyira, mint Eschenbach. Mindig ki kell keresni a lehetőségek közül a legvalószínűbb, leginkább alátámasztható jelentést. Az említett „bab és fűszál” vetélkedésben utóbbi helyén állhatna búza is. Melyiket részesítjük előnyben? Azt mondom, hogy a fűszál az érdekesebb, mert létrejön a felhozott ellentét. Ha meg búzaszálnak olvassuk, akkor egyszerűen arról van szó, hogy a kenyér jobb, mint a bab. Lehetséges értelmezés, csak úgy nem olyan érdekes. Kell jönnie majd egy másik fordítónak, aki szintén végigmegy az egész életművön, és egy másik koncepciót állít szembe az enyémmel. A helyzet az, hogy a magyar műfordítás történetében én látom át először a teljes életművet, így az azon belüli összefüggéseket, kulcsfogalmak elhelyezkedését, jelentésváltozást. Az 1961-es kiadásban felvonult Weöres Sándortól Illyés Gyuláig mindenki. Nagy költők, viszont egyikük sem látta egyben a teljes életművet, és valószínűleg nem is a középfelnémet szövegek alapján dolgoztak. Jó esetben nyersfordításból, rosszabb esetben új német változatokból, amelyek mindig sokkal inkább eltorzítják az eredeti szöveg jelentését, mint a nyersfordítások.
