Nem kell róla beszélni, mit csodálkozol, nem volt ablak, na és, legyintett nagyapám, amikor szóba hoztam. Csoda, hogy kialkudta a telket a szomszédtól, vékonyka volt, mondta, mint a nadrág szíja, be se akarták jegyezni a földhivatalnál. Sebtébe kellett rá felhúzni valamit, kötötték a szabályok, meg jött volna már nagyon az Akácfából. Nem járja, hogy az apósék nyakán üljön. Mit kerülgessék az öregek a lányuk özvegyét. A nagyobb gyerek is kiröpült már, talált magának egy vidéki pofát, annak a keresztanyjához kéredzkedtek be arrébb, a Wesselényi utcába, a kisebb maradt csak odahaza. Ide menekült nagyapám a Lídia elől, aki csak a bajt hozta, szétverte a biciklijét a kapu előtt, és azt ordítozta az utcába, hogy rohadt kurvapecér. Elvált tőle, mit nem ért. A gyerekek is utálták. Kell a frásznak egy bolond. A téglát úgy kellett összekunyerálni a környéki építkezésekről, lopott cementet, meszet, hozott sódert a bányából, homokot a Szilas-pataktól, a betont lapáttal maga keverte. A Füsy doktornő adott palát a tetőre, mert az övét jobbra lecserélte, egyik-másik kajla volt, csonka, de nagyapám összébb csúsztatta, ne ázzon be a plafon. Kéményt is rakott, a jancsit a húsboltból a főnöke adta, neki nem kellett, mert épített egy csinos cserépkályhát magának. Nem volt víz, bőven elég, ha a csövet a kert közepéig bevezeti, veszik csapról, a ház mögött meg ásott egy két méter mély emésztőt, s ácsolt fölé budit keményfából, az ól és a sufni közé. Ól is kellett, hogy malacot tartson, legyen mit enni. A budiban elfért egy megtermett ember széltibe, úgy mérte ki, pedig nálunk senki se volt kövér. Nem kell trónolni rajta, mondta, beriglized, nyomsz, és befogod az orrod. Ha nem sietsz, cakkosra csípnek a legyek, télen meg befagy a segged a mínuszokba. Áram azért kellett, petróleummal még felgyújtod magad, meg hát ott volt az utcába, adott rá a tanács engedélyt, mégse tapodhatunk vaksötétben. Volt egy villanyszerelő kuncsaftja, az oszlopról ügyesen behúzták a drótot a ház fölé, adott érte kolbászt. Udvarolt akkor már a Mamikának, aki a Csömörin dolgozott az élelmiszerboltban, úgy kérte meg a kezét, hogy azt ígérte, hazaviszi a jóba. Annak se volt vidám az élet, nagy nehezen elvált a részeges urától, s ott maradt gyerekkel. Már a házba vitte őket, közvetlen az esküvő után. Nagyfiú volt a Tibi, alig fértek, de megmondta a Mamikának, hogy ez csak ideig-óráig, amint összeszed kis vagyont, elkezdi építeni a házat utcafrontra. Lesz abba minden, cserépkályha, fürdőszoba angolvécével meg padlás. Se bor, se háború, pincét nem tervezett, viszont bekalkulált egy verandát. A Mamika arra vágyott, egy napfényes verandára. Aztán egy reggel becsöngetett a szomszéd, hogy csak ikerház lehet. Megvan az építési terv, nem kell rá költeni, indulhat a munka. Úgyhogy eladta nagyapám az összes ingóságát, R 10-es motor, fúrógép, köszörű, és levágott két kocát, a Mamika is adta bele, amit váláskor a bíróság megítélt. Épp kiásták az alapokat, mikor megszülettem. Na, ha beköltözünk, újságolta anyámnak, jöhettek hátra az unokával, és tempósabbra vették a téglarakást. Engem a Wesselényibe vitt haza anyám, ott kezdtem ismerkedni a világgal, olykor áttolt a steppelt kocsiba’ hozzájuk, ki se látszottam, úgy aludtam a mélyén, akár a tej. Mit se láttam én a két házból, fütyültem az egészre. Anyám arcát láttam, ha fölébredtem, meg a félelmetes sípoló törpét, amit odadugott az orrom alá. Egyéves lehettem, mikor átköltöztünk. Úri dolgom volt, biliztettek, kiskádba’ fürödtem, a kályha mellé helyezték az ágyam, és jól bedurrantottak.

Emlékszem egy ablakra. Épp nem volt otthon anyám, hosszan lehetett távol, talán kórházban, ezért apámnak kellett gondoskodnia az ebédről. Nem tudott főzni, hát vett mirelit szalontüdőt. Nem ettem soha, ő meg büszkélkedett, hogy megkóstoltatja velem a kedvenc ételét. Az ablaknál ültünk, a barna kerekasztalnál, rajta anyám horgolta csipketerítő. Már csodának számított az is, hogy a szobában eszünk. Enni csak a konyhában illett, ne morzsázzuk össze a szőnyeget, mert elszaporodnak a hangyák, nem tudsz annyit söprögetni. Apám tálcán hozta be a tányérokat, és kéjesen hümmögve lapátolta magába a tüdőt. Én meg csak forgattam a számban a falatot, és némán öklendeztem. Épp készültem kiköpni a falatot, amikor csalódottan megállapította, hogy romlott, ken helyette inkább zsíros kenyeret. Meghintjük pirospaprikával. Úgy ötéves lehettem vagy hat. Az ablakon át láttuk, ahogy nagyapám az ólak felé elhalad. Kezében vödör moslék, a fején kucsma. 

Akkorra tehát már vágtak ablakot, hogy lehet, hogy az ablaktalan házra nem emlékszem? Csak a sötét dereng, a félhomály, esténként a lámpa sárgás fénye… Jó időben nyitva hagyták anyámék a bejárati ajtót, hogy jöjjön friss levegő, rézsút fény, és ha nagyapa arra járt, anyám csípőre tett kézzel kilépett a járdára pöfékelni. Hallom egy ilyen alkalommal, hogy morog, nehéz ez így, Apa, mire érkezik a válasz, hogy mi is kibírtuk, mégis élünk, örülj neki, hogy van fedél a fejed fölött, külön bejárat, semmi közösködés. Anyám hallhatóan ideges volt. Ne mondja, hogy hálátlan vagyok, világéletemben a kerti csapból hordtunk vizet, lavórban mosakodtunk, budira jártunk, ha nem volt sparhelt, főztünk rezsón, de ez a sötét nem embernek való. Nagyapám már nem hallotta, rég el volt foglalva a disznóval, áztatott kenyérbélből meg hajában főtt krumpliból adott neki kotyvalékot.

Egyéves koromtól úgy ötig sötétben éltem. Igaz, a házba többnyire aludni jártunk, a nap további részét az udvaron töltöttem, vagy Másikmaminál, az utca végén, aki hét közben vigyázott rám, mert ha közösségbe vittek, betegre sírtam magam az anyám után. Nagyapa nem ért rá, életerős férfi volt, nyolc órában húst szeletelt, klopfolt, csomagolt a hentesüzletben. Meg egyébként is úgy vélte, nem az ő dolga megoldani a fiatalok problémáját. Fel sem tűnt, hogy nincs ablak, nem tudtam, hogy kéne. Így éltünk, ez volt a világ. Este amúgy is sötét van, meg hajnalban, amikor kelünk. Csíp a hideg, a szememet alig bírom nyitva tartani, de menni kell, szedd a lábad, kislányom, el fogok késni, sürget anyám, és végigrángat az utcán a Másikmamihoz. Szinte minden emlékem sötét arról a házról. Állok a rácsos kiságyban, és cuppogok kifelé, a konyhában épp heves vita zajlik, mert nehezen nyelik le, hogy Apa pénzt kér a kisházért, nem terpeszkedhetünk ingyen a nyakán, fogyasztjuk a vizet meg az áramot, és a szippantós se jön ki grátisz. Bevilágít a lámpafény, én makacsul próbálok kiadni valami hangot, hogy észrevegyenek. A homlokomat a falhoz nyomom, nagyon fáj, anyám ad valami pirulát, nyeld le szépen, és fejemre teszi a narancssárga gyapjúkendőt. A fájdalom nem múlik, lázat mérünk, gyerünk az orvoshoz, visz apád ölbe, ha nem bírsz, és elindulunk az esti lámpafényben. Éjjel csikóhal sétál végig a szobán, sűrű sötét van, mintha egy szűk dobozból próbálnék szabadulni, jobbra-balra falakba ütközöm, amikor végre sikerül kinyitni a szemem, kiderül, hogy az ágy- és a széklábak fogságába estem, a hal sehol.

Legalább vágjunk egy ablakot a falon, a gondolat először akkor jutott eszébe anyáméknak, amikor tudatosult bennük, hogy iskolába megyek. A leckeíráshoz, olvasáshoz szükség van nappali fényre, ne rontsa a gyerek a szemét. Nagyapám először hümmögött, nem értette, minek az. Nem tudom, a művelet idejére hol kaptam átmeneti szállást, nagyapáméknál a nagyházban, vagy nyáron történt, és nem zavart minket, hogy a falon keletkezett nyíláson beömlött a meleg. Azt sem értem, hogy nem dőlt ránk az egész cugehőr. Előbb kimérték colstokkal, majd ceruzával berajzolták, hogy hol kell egy erős áthidaló gerendát a két téglasor közé beütni, hogy a feljebb rakott téglákat megtartsa, mert túl magasra helyezték a koszorút, aztán jöhetett a csákány, a fejsze meg a falbontó kalapács. Csak óvatosan, fiam, mérgelődött nagyapám apám hirtelenségén, aki vad, állati erővel vágta a kalapácsot a falba, mintha a sötétséggel hadakozna, mintha valami földöntúli gonosz erőt akarna egy csapással örökre megsemmisíteni. Ésszel, emelte fel kezét nagyapám, még tönkreteszed, hallgasd a falat, nem ropog-e, mert ha csak egy kis zajt is hallasz, ugorj. Apám nevetett, látott ő már ilyet falun, újra kellett rakni a házat a nagy árvíz után. Hétéves volt ugyan és vályogból építkeztek, de nincs az a fal, amit ki ne ütne, ez náluk családi hagyomány. Nagyapám hátralépett, és zsebéből kikotorta a szimfóniát. Gyújtsunk rá, morogta, az oldalát majd vésővel kimetsszük, hozd addig a keretet, nehogy bővebbre szabjuk. Anyám közben bekandikált a lyukon, nem sérültek-e odabent a bútorok, amiket jó messzire elpakolt, és rongyokkal, lepedőkkel meg a vállalattól hozott fóliával gondosan letakart, hogy ne lepjen be mindent a téglapor. Csak lesz ebből valami, szólt elégedetten, még a végén összkomfortban élünk, ne kelljen a gyereknek szégyenkezni az iskolában. Főzz egy kávét, szólt rá nagyapám, mert nem bírta a sajnálkozást, más is él így, majd saját erőből olyan vityillót építetek, amilyet akartok, addig pedig húzd meg magad, fiam, az én házamban laktok. Anyám szemrehányón az apámra nézett, és nyelt egy nagyot. Apám hallgatott. Estére kész lett az ablak, a hézagokat a szomszédtól szerzett purhabbal kikenték, még száradnia kell, addig ne nyitogassuk, rendelkezett nagyapám, intett felém, és köszönés nélkül bevonult a nagyházba megnézni a híradót. Ott aludtam aznap éjjel a nagyágyban, Mamika és nagyapám között, vastag dunyha alatt, csak reggelre engedtek át. Vasárnap volt, a házat addigra anyám kitakarította, végigment smirglivel a fal frissen keletkezett kitüremkedésein, és fellocsolta a járdát. Gyere, kislányom, fogta meg a kezem, és bevezetett a szobába. Szokatlan nagy fény volt odabent, pedig nem kapcsoltuk fel a lámpát. Még nem szabad feszegetni, mutatott az ablakra, de estére kiszellőztetünk. Később lefestjük a keretét szép fehérre, vagy zöldre, el kell dönteni. Nem új ablak, kissé meg van vetemedve, de nyitni-csukni kis erőkifejtéssel azért lehet. Addig csak nézd, hogy bólogat odakint a barackfa. Látszik majd innen a nap is. Látszik az ég.