A Danuta-előadást nézve eszembe jutott egy korábbi monodrámád, Visky András Júliája. Számomra nagyon sok a párhuzam a két erős nő között. Eszedbe jutott neked is ez, amikor megkaptad a szöveget?

Nagyon más élethelyzetben született a két monodráma, de valóban, ugyanaz a női erő, hűség, hit és kitartás működik mind a két figurában. Az egyedüli helytállás, a küzdés, a dolgok nem feladása nagyon fontos mind a két szövegben és mindkettőjük életében. Danuta nyolc, Júlia hét gyereket szült, a gyerekekről való gondoskodás, úgy látszik, nagyon nagy erőt tud adni az anyáknak.

Danuta, Lech Walesa felesége önéletrajzi regényében írta meg az életét, ebből született meg Varsóban a színpadi változata. Úgy tudom, ezt a változatot használtátok.

2011-ben jelent meg az Álmok és titkok című könyv, ebből készített Krystyna Janda, a nálunk is jól ismert lengyel színésznő egy színpadi adaptációt, amelyet nagy sikerrel játszott Varsóban. Árkosi Árpád rendező keresett meg azzal, hogy van ez a nagyon izgalmas anyag, és lehetősége lenne megrendezni az Óbudai Társaskörben. A színpadi változatot vettük alapul, amelyen sokat dolgoztunk, húztunk belőle, még tömörebbé tettük, mivel az eredeti szöveg rengeteg olyan lengyel vonatkozást tartalmaz, ami megnehezítette volna a befogadást.

A varsói előadást nem láttam, de kaptam trailereket, amelyek visszaadták az előadás hangulatát. És fontos élmény, adalék volt Andrzej Wajda Walesa A remény embere című filmje, amely ugyanezt a történetet a férfi szemszögéből mutatja be. Mindkét nézőpontnak megvan az igazsága, mindkettőt meg lehet érteni.

Mi volt az első benyomásod erről az asszonyról?

A szöveget elég száraznak éreztem, sorjáznak egymás után az események, de valami hiányzott. Csak azután, hogy elkezdtünk az anyaggal dolgozni, éreztem meg a tényszerű felsorolás mögött azt a rengeteg kínlódást, energiát, ahogy ez a nő végigjárta az élet útját a tanyavilágtól a köztársasági elnök feleségének szerepéig. Hihetetlen élet, nagy bátorság kellett hozzá.

Visszaemlékszem, milyen hatással voltak rám akkor, 1980–81-ben a lengyel események, a gdanskiak bátor kiállása. Neked is megvolt ez az emlék, beépült az előadásodba?

Igen, de valójában az elnyomás mindenhol ugyanúgy elnyomás, a szabadságvágy mindenütt szabadságvágy. Egy nagyon fontos felismerésem azért volt a próbák folyamán, hogy mi a különbség köztünk és a lengyelek között: ők nagyon erősen meg tudtak kapaszkodni a hitükben, egymásban, ami hatalmas összetartó erő.

A monodráma Danutáját fiatal lányként ismerjük meg, végigkísérjük az életét, látjuk a gyerekei születését, a Walesa oldalán eltöltött, sokszor nehéz időszakokat a politika árnyékában. És azt is, hogy mindeközben hogyan válik erős, önmagára rátaláló asszonyá. Nehéz volt felépíteni a karakterét?

Az előadás Danuta visszaemlékezéséből született, a saját fiatalkori énjére is az idős asszony tapasztalatával és élményeivel emlékezik vissza. Nekem, aki állok a színpadon, és mesélem ezt a történetet, nem egy fejlődéstörténetet kell végigélnem. Danuta az általunk is megkapott szövegben nagyon sok önreflexióval ír magáról, amely részeket a rendező, Árkosi Árpád kigyomlálta. Igyekeztünk mindent a maga szikárságában, egyszerűségében elmesélni.

A Walesa házaspárnak nyolc gyereke született, ami már önmagában is elképesztő. Az előadás jelentős része a szülésekről, a gyerekekről való gondoskodásról szól. 

Nagyon nehéz volt elképzelni ezt, beleélni magam az ő helyébe. Danuta így írt erről: a harmadik gyereknél nagyon megijedtem, hogyan fogok majd boldogulni ennyi picivel, de aztán – ahogy meséli – jöhetett már annyi, amennyit a jó isten adott. Kevesen ilyen bátrak, hogy abban a szegénységben és küzdelemben úgy érezzék, a gyerek: áldás.

Rengeteg arca van ennek az asszonynak, Mi az, amivel nagyon tudtál azonosulni, ami erősen megérintett?

Azt mondja az első nagy sztrájkról, hogy nehéz a szíve, ha erre az időszakra és a gyerekekre gondol, mert anyaként nem teljesített túl jól, feleségként annál inkább. Úgy érezte, ezekben a nehéz hetekben a férje mellett van a helye. Később, amikor internálták Walesát, Danuta a férjét éljenző tömegben titokban fotókat, hangfelvételeket készített, s bevitte neki a börtönbe, így próbálta erősíteni benne a lelket, az ügyben való hitét.

Talán az egyik leg-megindítóbb rész az, amikor Danuta elmegy Oslóba, hogy a férje helyett átvegye a Nobel-békedíjat. 

Walesa nem mert elmenni a díjátadóra, attól félt, ha egyszer elhagyja Lengyelországot, többé nem engedik vissza. Az is megindító, ahogy ez a tanyavilágból jött asszony mindig képes volt megugrani a szinteket. 

Gyerekfejjel ment férjhez, Walesa volt az első és egyetlen férfi az életében. És ez a férfi minden szerepet, az apáét, a barátét, a szeretőét is betöltötte. Danuta függött tőle. Az élete  arról is szól, hogy ezt a függést miként dolgozta fel, majd hogyan lépte túl, és hogyan jutott el odáig, hogy független asszonyként legyen jelen a kapcsolatukban. 

Terveztétek, tervezitek, hogy találkoztok a Walesa házaspárral?

Nagyon nagy élmény lenne, de nem tudom, hogy sikerül-e. A legidősebb fiuk, Bogdan viszi a hivatalos ügyeiket, vele levelezett a Társaskör. Volt arról szó, hogy Danuta esetleg eljönne a bemutatóra, de gyengélkedett. Itt volt viszont a mű írója, Piotr Adamowicz, akinek nagyon tetszett az előadás. Azt mesélte, a felesége előadás alatt többször odasúgta, hogy még a mozdulataim, az, ahogy húzogatom a pulóverem ujját is olyan, mint Danutáé. 

Először dolgoztam Árkosi Árpáddal, akivel nagyszerű volt a munka, nagyon finoman, tapintatosan és érzékenyen vezetett végig a próbafolyamaton. Rábíztam magam az ízlésére, a szakmai tudására. Az ő érdeme, hogy ez ilyen előadássá állt össze.

Az Óbudai Társaskörben játszod az előadást. Van valami különös kapcsolatod Óbudával?

Régi kapocs köt a Társaskörhöz, sok fellépésem volt ott, és volt egy hosszú szériám, egy Heltai-írásokból összeállított előadás is, A végzet asszonyai. Ezzel aztán körbeutaztam az országot, rengeteg helyre elvittük. Merényi Judit vitte akkor az intézményt, aki kialakította azt a légkört, amely azóta is fennáll. A finom, puha, polgári, női energiákkal teli miliő ott maradt.

Izgatnak a különleges női sorsok? Hosszú évekkel ezelőtt megrendezted Szabó Magda Für Elise című regényének színpadi változatát. Főszereplője, Magda szintén nagyon erős nő.

Nem az én ötletem volt, Gemza Péter, a Debreceni Színház akkori igazgatója ajánlotta nekem. Annyira váratlan és meglepő volt a kérés, hogy végül rábólintottam, persze, vágjunk bele. Egy nyár alatt készítettük el a nagyon szövevényes, több idősíkot felölelő regény színpadi adaptációját. Csodálatos volt együtt dolgozni a kollégákkal, szerelem-munka lett belőle. Sajnos már nem játsszuk.

Debrecen előtt több fővárosi színházban is voltál – Nemzeti, Újszínház – de úgy tűnik, Debrecenben találtad meg úgy a helyedet, hogy az már nem ereszt. Sikeres színészként miért hagytad ott Pestet, és választottad ezt a társulatot?

Beszívott Debrecen, és hihetetlen gyorsan eltelt ez a húsz év. A hívószó az volt, hogy új társulat alakul, de  nyilván Vidnyánszky neve is – aki nagyon izgalmas, újszerű rendező volt –, sokat nyomott a latba. Meg az, hogy a férjemmel együtt hívtak minket. Rengeteg izgalmas, előre vivő dolog történt itt velem. Mindig olyan feladatok találtak meg, amelyeket nagy örömmel csináltam. Folyamatosan változnak a helyzetek, talán a legnagyobb változás az volt, amikor öt évig én igazgattam a teátrumot. Igazán különleges szakasza volt az életemnek. Most éppen újabb, és újabb igazgatók váltják egymást.

Elég viharos most a színház élete.

Igen, de hátha elcsitulnak a hullámok, és újra az alkotásról lesz szó, és nem a személycserékről. De ezalatt is sok különleges munkám volt, például A trójai nők vagy a Leenane szépe, amit januárban felújítunk. Most is egy nagyon izgalmas munkában vagyok benne, a Jókai 200 kapcsán Fábián Péter rendezett egy előadást Jókai írásaiból.

Térjünk kicsit vissza a direktori éveidre. Nőként vezetni egy vidéki színházat nehéz feladat. Rögtön elfogadtak? Milyen voltál színházigazgatóként?

Szerencsére nem egyedül vittem a hátamon, mellettem volt Gemza Péter, aki egy erős férfi, és  elboldogult azokkal a feladatokkal, amelyekbe az én bicskám talán  beletört volna. Rengeteg segítséget kaptam.

De mégiscsak te vitted…

Persze, kellettek hozzá az én energiáim is.

Mennyire elegendő egy ciklus ahhoz, hogy ott maradjon a színházon a kézjegyed?

Rögtön az elején elindítottuk a számomra nagyon fontos Csokonai Ifjúsági Programot (CSIP), ami azóta is nagy sikerrel működik, számos előadáson és találkozáson vannak túl. Ennek a programnak a következményeként születtek meg a tantermi előadások, és nagyon színvonalas dolgokat hoznak létre azóta is. Mi indítottuk el Szabó Magda írónő emlékére, tiszteletére a MagdaFesztet, idén tartottuk a nyolcadikat. Remélem, hogy tényleg ott hagytam a kezem nyomát, és még egy ideig ott is marad.

A te pályádon kik hagyták rajta a kéznyomukat? Bodnár Sándor meghatározó lehetett.

Az elsők között kell említenem Simon Zoltánnal együtt, ők a kezdet kezdetén, még stúdiós koromban nagyon bíztak bennem, sokat jelentettek nekem az indulásomnál. Meg kell említenem Taub Jánost és Anatolij Vasziljevet, nagyon emlékezetes maradt a velük való közös munka. 2006-ban szerződtem le Vidnyánszky Attilához, az ő, az addigiakhoz képest egészen más, újszerű munkamódszere különleges élmény volt.  Szerencsére nagyon sokan vannak, akikre örömmel emlékezem, szinte mindenkitől, rendezőktől, kollégáktól tanultam valamit. 

Az egyértelmű volt, hogy az igazgató ciklusod után is ott maradsz a társulatban. Nem volt így ez nehezített pálya?

Visszakerülni a „beosztottak” közé? Egyáltalán nem így éltem meg. Igazgatóként sohasem éreztem, hogy  különlegesebb, kiemeltebb helyzetben lennék. Igaz, hirtelen többen is máshogy kezdtek viselkedni velem. Engem azért is vonzott a feladat, mert kíváncsi voltam arra, mi történik, amikor idézőjelesen hatalom kerül az ember kezébe. De nem gondolom, hogy ez hatalom lenne, sokkal inkább szolgálat. Mindenesetre valóban, néhányan hatalomként élik meg, és kifordulnak önmagukból. Bennem semmit nem változtatott meg az az öt év, ugyanaz maradtam.

Igazgatóként beleállós voltál?

Bár erősen konfliktuskerülő vagyok, volt egy-két helyzet, amibe bele kellett állnom, és muszáj volt kellemetlen helyzetekben is döntést hoznom. Azok nagyon megviseltek.

Amikor az NKA Színházi Kollégiumából kiléptél, az nagyon nem volt konfliktuskerülés.

Vannak helyzetek, amikor ki kell állni, dönteni kell, nem lehet a konfliktusokat elkerülni.

Bár fontos, jó szerepeket játszol, fiatalként sokkal több lehetősége van egy színésznőnek. Milyen viszonyban vagy a koroddal? Harcolsz? Megbékéltél?

Harcolni teljesen értelmetlen. Ismerkedem, hisz minden nappal változom, de ez a változás egyre gyorsabb. Talán higgadtabb, bölcsebb, megfontoltabb vagyok azzal a rengeteg tapasztalattal a hátam mögött. De sokszor azon is kapom magam, hogy türelmetlenebb lettem. Emlékszem azokra a kollégákra még fiatal koromból, akik talán velem voltak türelmetlenebbek, de sokan voltak, akik kivárták, míg több lépésben megtalálom azt, ami nekik egy lépésben megvolt. Akik segítettek.

E tekintetben izgalmas lehet a saját lányoddal játszani.

Ó, az valóban izgalmas, egy Martin McDonagh-darabban játszottuk anya és lánya szerepét. Csodálatos időutazás volt. És jövőre a Tótékban szintén anya-lányát alakítjuk. Különleges ajándék  együtt játszanunk.

A nyitóképen: Blaha Lujza tér, a Színészkarnevál előestéjén fáklyás felvonulásra gyülekezők. Előtérben Ráckevei Anna, Kubik Anna és Törőcsik Mari színművésznők. 1990.
Forrás: Fortepan/Gábor Viktor