Mintha egy filmben lennének. A nő ácsorog a lakása előtt, mint aki már órák óta vár. Hogy kire, azt egyelőre nem tudni. Körfolyosós régi bérház, harmadik emelet. Középen nyitott tér, a folyosóról a környező házakra látni. A nő is arrafelé néz, az arca kifejezéstelen. Mozdulatlanul bámul bele a semmibe. Csak nemrég hagyta abba az üvöltözést. Dühös, vagy fél, az is lehet, hogy mindkettő. 

A férfi a lakásából figyeli feszülten. Mindössze egy méter választja el egymástól a két bejárati ajtót, talán valamivel kevesebb. Ha kinyitná az övét, és kihajtaná a védőrácsot, nagy valószínűséggel összeütköznének. Nem nyitja ki, odabent marad. Várja, hogy mi lesz. Próbál minden eshetőségre felkészülni. Mert mi van, ha a nőnek eszébe jut, és úgy dönt, hogy bejönne hozzá. Kitartóan kopogtat, egyre hangosabban. Ő persze nem reagál. Ha a csengetésére sem válaszol, elkezdi majd verni az ajtót. Így képzeli. 

A kamera most az ő arcát mutatja. A tekintete riadt, ugyanakkor kíváncsi. Még nem döntötte el, hogy beengedné-e. Hallja, ahogy a másik odakint levegőt vesz. Beszív, kifúj, majd újra ki. Később talán rákezd újra az üvöltésre. A férfi reméli, hogy mégsem.
A kis ablakon át nézi, ahogy a nő rágyújt. Vállig érő szőke haja zilált, öltözéke hiányos. Igazából nincs is felöltözve. Vékony köpeny van rajta, alatta talán hálóing. Lábán fehér klumpa. Mint amilyet a kórházi dolgozók viselnek. 

A képek alatt most elindul a zene. Halkan, inkább csak aláfestésnek. Az énekes hangja kissé karcos, illik a lepukkant környezethez. A nő arcát egy pillanatra beborítja a cigarettafüst, a kamera ráközelít. Félhomály, eső, pislákoló lámpafény. Tisztára film noir.

A hideglelős folyosón rajta kívül nincs egy lélek se. Illetve, mégis. Valaki hazaérkezik az ötödiken. Női alak rajzolódik ki az ajtóüvegen, kulccsal nyitja a folyosóajtót. A zár elhasznált, nem akar engedelmeskedni. Erőltetni kell. Azután gyors kop-kop-kop hallatszik, ahogy magassarkúban eltipeg a lakásáig, ami srégen szemben van a férfiéval. Fentről éppen odaláthatna. Mégsem néz le. 

A férfi arra gondol, nem igaz, hogy nem hallott semmi zajt már a földszinten.

Ha hallott is, nem reagál. 

A nő már odabent van, a férfi hallja, ahogy nyekkenve csukódik a bejárati ajtó. A kulcsot kétszer is ráfordítják. A férfi emlékszik rá, hogy a nő valamivel később költözött be a házba, mint ők, a gyengélkedő németjuhászával együtt. Vannak a macskás nők, mint ez itt, egy méterre az ajtajától. Az ötödik emeleti viszont valamiért kutyát választott. 

Loncsos bundájú dög, néha együtt utaznak a liftben. A férfinak olyankor mindig vissza kell tartania a lélegzetét. Amit érez, nem a szokásos, ázott kutyaszag, hanem valami egészen más. Mintha keveredne a rothadó haléval. Hogy a kutya beteg, a férfi nem magától tudja.

Legutóbb, talán egy hónapja lehetett, beszálltak megint együtt a liftbe. Mikor a másodikra értek, a nő hirtelen megszólalt. Holott egészen addig egyetlen szót sem beszéltek. Akkor viszont odafordult hozzá, Rafit újra kórházba kellett vinni, mindössze ennyit mondott. A férfi nem válaszolt neki, legfeljebb udvariasságból biccentett. Vagy még azt sem, most nincs meg neki a mozdulat. Végtére is annyira meglepődött, hogy kutyákról kellene társalognia valakivel, akit csak látásból ismer. És aki, ha úgy vesszük, vadidegen. Semmit nem tud róla. Egy dolgot azért mégis. Néhányszor hallotta otthon emlegetni a nőt, mint akinek rendes munkája sincs, és az utcán dolgozik. Magyarán kurválkodik. Világéletében abból élt a felesége szerint.

Őt kellene most is felhívnia, mármint az ex-feleségét, a férfi erre gondol. Megkérdezhetné tőle, hogy mit tegyen ebben a helyzetben. Kell-e egyáltalán csinálnia bármit a macskás nővel. Vagy elég, ha csak figyeli. Az exe mégiscsak jobban ismeri a szomszédokat. Ameddig itt lakott, nagyjából húsz évig, többet is beszélt velük. Volt, akivel rendszeresen. Ő viszont sokaknak a nevét sem jegyezte meg.

Nem mer elmozdulni az ajtótól, pedig éjfélig be kellene fejeznie egy sürgős munkát. Nyilván kíváncsi is rá, hogy mi történik. Mi történhetne még az ordibáláson kívül.

Eszébe jut, hogy miután ők hárman megismerkedtek, hamar összebarátkoztak. Itt régi képek villannak fel. Múltbeli flashbackek, fekete-fehérek. Születésnapok, közösen elköltött vacsorák. A nő az esküvőjére is meghívta őket, később az egyik gyereküknek ő lett a keresztanyja. A férfinak fogalma sincs, mikor változott meg. Olyan hirtelen történt. Szinte egyik napról a másikra. Mintha a nő állandóan azt kereste volna, hol köthetne beléjük. Az ex-felesége egyszer még videóra is felvette, ahogy a nő rugdossa az ajtajukat. Nem emlékszik már rá, hogy miért. Mindig is voltak sérelmei, amolyan megtört lélek. Mondogatta, hogy az apja, a szülei. A volt férje. Mintha a világ kezdettől fogva összeesküdött volna ellene. Legalábbis azok az emberek, akik kihasználták, és sohasem szerették. Épp eleget panaszkodott róluk.

A zene felerősödik. Képernyőfelirat: Everybody got this broken feelings. Újabb képek.

A nő odakint most újra ordítani kezd. Fel-alá rohangál a folyosón. Először a lift felé indul el, azután megfordul, és gyors léptekkel halad az ellenkező irányba. A férfinak fogalma sincs, hogy mit akarhat. Aztán látja, hogy a régi cselédlépcső melletti lakáshoz igyekszik. Be akar csöngetni, de helyette a lámpát kapcsolgatja. Le, föl, le, föl. Idegesítő kattogás. 

A kamera a kivilágított cselédlépcsőt mutatja, és a fal mellett sorakozó virágokat. A nő belerúg a nagyobb növényekbe, a kisebbeket áthajítja a korláton. Ez a jelenet maradhatna. Eléggé életszerű. Mindig is gyűlölte a virágokat.

A férfinak rémlik, hogy a nő pár éve pont egy ilyen hülye cserepes virágon kapott össze a feleségével. Erről beszéltek az imént telefonon. Muszáj volt felhívnia, szerencsére nem vette tőle zokon. Kihangosította a mobilt, pár percig együtt hallgatták a folyosói randalírozást. Így került szóba a növény is. Mint a régi háborúskodást kiváltó egyik ok. 

A nagyméretű cserép mindig is ott volt az ajtajuk előtt. A lakásban már nem fért el. A szomszéd nő viszont folyton belebotlott. Egyszer felborította, mire eltörött. A föld kiszóródott a kőre. Szó szót követett, azután egymásnak estek. A felesége dulakodás közben állítólag meg is rúgta a nő lábát. Nyilván véletlenül, bár a másik ennek az ellenkezőjét állította. A férfihoz már azzal jött oda, hogy ha nem akar nagyobb botrányt, lesz szíves megnevelni a nejét. Furcsa volt ezt az ő szájából hallani.

A következő képkockákon látni az ajtórácsot. Majd a nő kezét, egészen közelről. Ahogy megpróbál a rácsok közé dugni egy összehajtogatott papírlapot. Torkából összefüggéstelen mondatok törnek fel. Nagyjából annyit érteni, hogy az itteniek szemét rohadékok. A férfi arra gondol, ezúttal a gangvégen lakókat pécézte ki magának. Szép lassan mindenki sorra kerül.

A nő hangja sokáig visszhangzik az emeletek között. Valószínűleg a szomszéd házakban is tisztán hallani. Valaki kikiabál neki, hogy hagyja abba. A nő visszaordít, becsapódik egy ablak. 

Pár perc múlva már újra a lakása előtt van. Berohan, és felkapcsol odabent minden lámpát. Az összes helyiség úgy világít, mint a karácsonyfa. De a bejárati ajtót nyitva hagyja, sarkig kihajtja a védőrácsot. 

A folyosón halk koppanás, mint amikor leesik egy kisebb tárgy. A férfi nem látja, mi az, csak a nőt, ahogy lehajol. Majd négykézlábra ereszkedve keresni kezdi. A mozdulattól szétnyílik a köpenye, vékony combján felcsúszik a hálóing. Szexi dög. Vonzza a tekintetét.

You’re in trouble, búgja most az énekes. Mint egy moziklipben.

A férfi zavarba jön. Arra gondol, hogy az ajtó mögül mindebből szerencsére semmi nem látszik. Ez már nem is film noir, inkább erotikus dráma. Kilencvenes évek, New York. Nem is. Kanada. Az Exotica nevű éjszakai bár, fura alakokkal benépesítve. Különös rezervátum, ahol fiatal nők vonaglanak a színpadon egzotikus díszletek között. Csak épp ez a nő itt nem barna, és nincs diáklánynak öltözve. Inkább ápolónőnek. A neve sem Mia. De azért, ha most bekopogtatna hozzá, beengedné. Együtt vacsorázhatnának. Úgy, mint régen. 

Szusit rendelne és rament. Azután hanyatt döntené a kanapén, jót szexelnének. Minimum tizenöt éve vár erre. Még ha nem is lenne már ugyanolyan. Pontosabban a nő nem ugyanolyan. Holott régebben úgy nézett rá, mint egy istennőre. Legszívesebben a férjét is elásta volna az esküvőjük után, rejtély, hogy mit látott benne. Végül neki lett igaza. Két évig sem voltak együtt.

A férfi persze nekik, kettőjüknek sem jósolna hosszabb jövőt. Elképzeli, hogy állnak egymás mellett összeölelkezve, de annyira abszurdnak tűnik. 

Mindegy, gondolja. Halott jelenet. 

A felesége a telefonban azt mondta neki, történjen bármi, mindig figyelje a nő kezét. Hogy mit mond, vagy esetleg üvölt, az nem számít. Csak, hogy mi van a kezében. Kicsit, mint Rodolfónál, csak épp veszélyesebb. Még azt is megjegyezte, a férfi sajnos túl mulya ahhoz, hogy értesítse a rendőrséget. Másvalaki remélhetőleg megteszi majd helyette. 

A férfi a kisszobában ül a gép előtt. Most mintha csengetnének. Azt képzeli, a nő áll az ajtóban, és kéri, hogy engedje be. Talán tényleg ő az. 

Kétségbeesettnek tűnik, de valahogy mégis más, mint nem sokkal előtte a folyosón. Csak a mobilja van a kezében. Ezt kétszer is leellenőrizte. 

A férfi érzi, hogy valami nincs rendben vele. Gondolkodik, mivel kínálhatná meg. A vacsora őrültség lenne. A konyhaszekrényből pálinkát és két poharat vesz elő. Igyanak valamit mégis az ijedtségre. 

A nő csak a nappaliban, a kanapén ülve vallja be neki, hogy nincs egy órája sem, hogy rátörte az ajtót a szomszédokra. A gangvégen, ahol a két nő meg a gyerek lakik. Egyikük talán meg is sérült. Később felhívja majd a mentőket.

Nem, ez már túl sok lenne így.

A férfi próbálja felidézni magában, hogy valójában mi történt. Nem rémlik neki, hogy bárki is telefonált volna a rendőrségnek vagy a mentőknek. Vagy mégis?

Nem sokkal később egyenruhások dörömbölnek a nő ajtaján. Azt sem várják meg, hogy kabátot vegyen. Úgy rángatják ki a lakásából, mint egy marionettet. 

A férfi odabentről figyeli, ahogy a lift előtt várakoznak. A nőt végig a karjánál fogva tartják. Olyan most, mint egy összetört gyerek. Vagy inkább kétségbeesett diáklányra emlékezteti.

Az alakok egyre távolodnak, a kép lassan elhomályosul. Becsukja a kis ablakot.

A kamera most az ő arcára vált. Látni rajta, hogy megkönnyebbült. Egy ideig bámul bele a semmibe. Vége, mormogja maga elé. Ennyi.