A rendezvénysorozatot évek óta Szigeti Szilvia textiltervező és Radnóti Tamás belsőépítész kurálja, akik mindvégig következetesen képviselik a határátlépés eszméjét. A Határtalan Design eltörli a műfaji korlátokat, itt a formatervezés összefonódik a zenével, képzőművészettel, kortárs ékszertervezéssel és a különböző művészeti egyetemek kísérleti projektjeivel. Ennek a szemléletnek köszönhetően a kiállítás látványos volta mellett szellemi kaland is, amolyan többdimenziós gondolkodási tér. A tárlat széles spektrumban közelít a kreativitáshoz, az esztétikai kérdések mellett társadalmi, ökológiai, intergenerációs kérdéseket is felvet.
A helyszín, a Kiscelli Múzeum templomtere, a régi falak és a modern design kontrasztja különösen alkalmas arra, hogy a tradíció és az újítás viszonyáról gondolkodjunk, végigvegyük, milyen feszültségeket kelt a két dimenzió – múlt és jövő – egyidejű megjelenése, és hogyan tud mindez harmóniára kifutni. Nem csak a látogatók gondolkodtak. A szakemberek és tárgyalkotók közül azok, akiket mélyebben érdekelt a téma, nemzetközi szimpóziumon is részt vehettek, és érdekes témákban hallhattak prezentációkat. Mint például Into Niilo ékszertervező előadását, a Felbontásig olvasatlan: az ékszer mint rejtett tiltakozás és érzelmi menedék címen. Gabriela Krok textiltervező mesterszakos hallgató előadásába a mesterséges intelligenciát is bevonta, a technológia és a kézművesség összefüggéseiről beszélgetett vele a jacquard textíliák kapcsán.
Thonet: a múlt és a jelen találkozása
Az idei tárlat egyik legerősebb és leglátványosabb egysége a hajlítottfa-bútorok világát dolgozta fel. A Thonet-örökség hosszú évtizedek óta ikonikus a design történetében: a No. 14-es szék, az első valódi „tömegbútor” ma is ugyanolyan meglepően könnyed és időtlen, mint 1859-ben. A Kiscelli Múzeumban kiállított darabok nagy része E. Szabó László belsőépítész kivételes gyűjteményéből származik, köztük olyan klasszikusokkal, mint a Thonet No. 209, amely Le Corbusier kedvelt darabja volt, vagy a redőzött támlával készült elegáns variációk, amelyek már a 20. század elején előrevetítették a modernizmus letisztult szemléletét. A kurátorok azonban nem álltak meg a múlt bemutatásánál. A klasszikus darabokat kortárs újraértelmezések egész sora vette körül, lengyel, osztrák és magyar tervezők hoztak olyan friss Thonet-variációkat, amelyeknél új furnérokat, fenntarthatóbb ragasztóanyagokat vagy digitális gyártási technikákat alkalmaznak. A templomtér időtlensége ezekkel a bútorokkal új ritmust kapott, ahogy a kanyargó, hajlított vonalak megidézték a történeti hagyományt, és felvillantották a jövő lehetőségeit.
A zene vizuális lenyomatai: CentriFUGA textilprojektek
A kiállítás egyik legkülönlegesebb blokkja a Templomtér apszisában kapott helyet, ahol a design szó szerint rezonált, hiszen húsz textiltervező alkotása válaszolt különböző kortárs zeneszerzők darabjaira. A CentriFUGA projekt lényege, hogy a hangzás vizuális mintákká válik, így mintha a zene apró hullámai textilbe sűrűsödnének. Szűcs Edit „Ritmusképletek” című munkája például matematikai pontossággal fordította át a zenei ismétlődéseket vizuális motívumokká. A monotonitás és a lüktetés finom váltakozása nemcsak esztétikai, hanem érzéki élmény is volt, ahogy a szem követhette azt, amit a fül hallana. Albert Eszter „Széttörő harmóniák” című textilje a hangok közti feszültséget vizsgálta, mintha a hasonló zenei alapelemekből fakadó disszonanciák megrepesztenék a mintázatot, hogy az aztán egy új renddé álljon össze. Ez a munka különösen jól működött a múzeum szakrális, nagyívű terében, ahol a kontrasztok felerősödtek. A zene és a textil találkozása mégsem illusztratív volt, hanem mélyen elemző. Ahogy a hang és a forma közti kapcsolat vizuális átiratokban láthatóvá vált, az a sokszor kicsit ridegnek tűnő térnek egyfajta ott létrejövő ritmust adott. A kiállítás kísérőprogramjai közt jónéhány koncert mellett egy performanszot is bemutattak. Pia Imbar multidiszciplináris művész projektje, hang-, mozgás- és fény-performatív fúziója valójában költői kutatás volt arról, hogyan válik az ének grafikai gesztussá.
Holland perspektívák – anyagkutatás és radikalizmus
Az idei Határtalan Design kiemelt országa Hollandia volt, amely régóta híres a merész kísérletezésről és a design mint gondolkodási folyamat hangsúlyozásáról. A kiállításban láthatóak voltak Gerrit Rietveld ikonikus bútorai, a Red and Blue Chair és a Zig-Zag Chair, amelyek itt kontextusba kerülve, történeti hivatkozás vagy visszatekintés helyett arra a kortársdesign- gondolatra erősítettek rá, miként lehet a legegyszerűbb, már-már puritán eszközökkel új, radikális formanyelvet létrehozni. A TextielMuseum – TextielLab nagy felületű textil paneljei hőre reagáló szálakkal, programozott mintázattal és a textil mint intelligens felület új értelmezésével kísérleteztek. Ezek a munkák a Kiscelli Múzeum terében valóban életre keltek, ahogy a fény változásával árnyékuk és struktúrájuk lassan átalakult. A Dutch Invertuals kollektíva anyagközpontú kísérleti tárgyakkal szerepelt, olyanokkal amelyek biokompozitokból vagy ipari hulladékból készültek, a modulok és festék nélküli felületek a mai kortárs holland design fenntartható anyagokkal való kísérletezését, az újrahasznosítás tárgyakban megjelenő szándékát mutatták.
Fenntarthatóság és formaérzékenység lengyel alkotóktól
Ugyanez a szándék volt tetten érhető a lengyel szekció koherens, egyedi hangú és erősen karakteres munkáinál is. Roman Modzelewski „RM58” karosszéke – a poliészter héj, a monokróm felület és a lendületes forma – futurisztikus jelenségként ragyogott, és a modernizmus bátorságát tükrözte. A Studio Rygalik Loope kollekciója ezzel szemben a fenntarthatóságot helyezte a fókuszba, újrahasznosított műanyagból, gyártási hulladékból hoztak létre játékos, könnyed és praktikus moduláris ülőbútorokat. A VANK akusztikus paneljei különösen izgalmasak voltak az eredendően visszhangos templomtérben, a PET-palackokból extrudált felületek oldották a térakusztikát, s közben vizuálisan letisztult ritmust teremtettek. A Rodin fúvott üveg tárgyai a „szépség a tökéletlenségben” gondolatot képviselték, hiszen az újraolvasztott, selejtes üveg anyagból készített buborékos, torzult vázák és tálak őrzik a múltat, magukban hordozzák az anyag emlékezetét.
Személyes történetek anyagba írva
A kortárs ékszer a magyar vizuális művészetek egyik leginkább alulértékelt területe, pedig tehetséges, kreatív, az európai színtéren jobban elismert ékszertervezőink vannak. A 2025-ös Határtalan Design kiállításon intim és erős egységet képeztek a kortárs ékszerek. Tóth Ágnes Folyamok című sorozatának finom, ezüstbe mart vonalai olyanok, mint egy személyes térkép, mintha az ékszer viselője saját emlékezetének topográfiáját hordaná magán. Rimóczi Lili Töredékesség című munkái ezzel szemben a hiány és sérülékenység esztétikáját kutatják, a tervező törött porcelánokból készít különleges függőket, amelyeken az aranyozott repedés nem eltakar, hanem kiemel, mint a golden repair, amivel a Ludwig Múzeum hasonló című kiállítása is foglalkozik. Ez az az eset, amikor a kijavított sérülés nem szégyellni és eltakarni való, hanem büszkén felmutatható. Berger Tímea biopolimer ékszerei pedig a test melegére reagálva lassan változnak, a design itt élő felület, amely idővel patinásodik, és a folyamat alatt válik igazán személyessé.
Akik a jövő nyelvén beszélnek
A Határtalan Design egyik fontos vállalása, hogy pályakezdőknek és egyetemi hallgatóknak ugyanolyan láthatóságot ad, mint a már befutott tervezőknek. A MOME, a Budapesti Metropolitan Egyetem és a Lodz-i Művészeti Akadémia diákjai friss, gyakran kísérleti munkákkal szerepeltek, ilyenek voltak a fényáteresztő textilstruktúrák, a bioműanyagból készült viseletek és a moduláris táskakoncepciók. A fiatalok által hozott projektekből azt lehetett kiolvasni, hogy a design jövője nem stabil formákban, hanem a folyton változó anyagokban és gondolkodási modellekben rejlik.
A 2025-ös Határtalan Design legnagyobb erénye mindenképpen az, s ezt nem lehet eléggé kiemelni, hogy a tárgyakat nem végtermékként, hanem gondolati folyamatok lenyomataiként mutatta be. A Thonet örökségétől a holland anyagkutatásokon át a lengyel újrahasznosító szemléletig és a hallgatók kísérleti projektjeiig minden a közös alkotói energiáról, az útkeresésről, a változó anyagok, változó funkciók, a praktikum és esztétikum összefésüléséről szólt. Azaz a rohamosan változó világunkhoz való adaptációról. A barokk templomtér pedig, akár egy grandiózus installáció kerete, összefogta és új jelentéssel ruházta fel ezt a sokszínűséget. A Kiscelli Múzeumban sétálva a látogató nem tárgyakat látott, hanem történeteket, viszonyokat, kérdéseket és jövőképeket.
