Három szerző

Először arra gondoltam, hogy három olyan szerzőről írok, akik egész életüket vendégeskedéssel töltötték. Úgy is mondhatom, bujdosással. Úton voltak egyik házigazdától a másik felé, ha esett, ha fújt. Akár megverte őket a balsors, akár rájuk mosolygott a jószerencse.

Egyikük Walther von der Vogelweide. Amikor jól ment a sora, fejedelmi udvarokban adta elő szerelmi és közéleti költeményeit. Ilyenkor pénzjutalmat és prémes télikabátot adtak neki, néha lovat is. Ha rosszabbul ment neki, útszéli fogadókban tartott szerzői estet koszt és kvártély fejében. Úgy ünnepli a tavasz szépségét, hogy kihallatszik szavából: sokat fázott és éhezett télvíz idején, amelyet íme, sokadszor is túlélt. Úgy örvend annak a házikónak, amelyet ismeretlen pártfogójától kapott, hogy nyolcszáz évvel később is hallom: soha nem volt saját otthona, és ezt az ajándék házat sem fogja birtokba venni.

A másik örök vendég Giacomo Casanova. Már fiatalon is sokat csavargott, nagyuraknak tett szolgálatokból és rikító színekben pompázó ötletekből élt. Huszonöt éves volt, amikor szülővárosának, Velencének inkvizítorai indoklás nélkül letartóztatták, és bírósági eljárás nélkül bezárták a hírhedt ólomkamrák egyikébe. Innét sikerült megszöknie (a szökés leírása a korabeli elbeszélő próza legszebb lapjai közé tartozik), Velencébe soha többé nem térhetett vissza; egy életen át vendégeskedett. Akkor is vendég volt, amikor ő látott vendégül másokat egy kibérelt lakosztályban. Ő a világirodalomban a legbőkezűbb fösvény: két kézzel szórja a pénzt, főleg nőkre, de még évtizedekkel később is pontosan emlékszik, mire költött mennyit és milyen pénznemben. Erotikus kalandjait sem kizárólag a szexuális étvágy magyarázza; ugyanilyen erős a félelem, sőt irtózás a személyhez és helyhez kötöttségtől. Utolsó tizenöt évében a Dux (ma Duchcov) melletti Waldstein-kastély könyvtárosa volt, a gróf kegyeire rászoruló, a személyzet által kevéssé tisztelt, még kevésbé kedvelt, vénülő vendég.

A harmadik pedig Hans Christian Andersen, az archaikus mesemondók utódja és a turnékból, rezidens öszöndíjakból élő modern írók előfutára. Meséiben sok a költői szépség és még több a szomorúság. A kacsa, aki arról ábrándozik, hogy egyszer majd ezüst tálon jelenhet meg, előkelő hölgyektől és uraktól üdvözölve. A rendíthetetlen ólomkatona, aki annyira szerelmes a papírmasé táncosnőbe, hogy megolvad. És másodszor is kacsa: a rút kiskacsa, akiről kiderül, hogy hattyú. Ez talán a legszívfacsaróbb. Ez az ő személyes története, a többi mesénél is nagyobb mértékben. A meseíró anyja a nép egyszerű gyermeke volt, akit állítólag az ifjú koronaherceg, a későbbi VIII. Keresztély is megkívánt. Andersen, akit gyerekkorában sok bántalom ért a születése miatt, egyszerre csak megtudta, hogy talán (vagy valószínűleg, vagy majdnem biztosan) a király az apja. Ennek metaforája a rút kiskacsa átváltozása előkelő hattyúvá. Ez adott erőt az írónak a meseköltéshez, ennek tudatában vendégeskedett egy életen át, és mondta, mondta meséit, amíg a vendéglátó, vagyis az aktuális közönség rájuk nem unt.

Erről a három szerzőről akartam írni, az ő életfogytiglani vendégeskedésükről. De aztán rájöttem, hogy a szerzőnek elsősorban írnia kell, és csak másodsorban vendégeskednie. Az említett szerzők életműve túl hosszú volna vendégszövegnek. Inkább két olyan személyről írok, akik egy-egy – történetesen magyar – irodalmi alkotásban lépnek fel vendég gyanánt. 

A vén nemes

Petelei István, a fenti című novella szerzője Mikszáth nemzedéktársa volt. Írói tehetségben felvehette a versenyt Mikszáthtal, de közel sem vált annyira népszerűvé, mint A jó palócok szerzője. Ez részint visszahúzódó természetével, részint erdélyi regionalizmusával magyarázható, de legalább ennyire tehetnek róla a kánonképződés szeszélyei. 

A címszereplő vén nemest Kardos Dánielnek hívják. Megtudjuk róla, hogy valaha gazdag földesúr volt. Részt vett a szabadságharcban („A haza kérte mindenét – és odaadta. Sohase bánta meg. Egy egész századot öltöztetett fel.”), emiatt bujdosnia kellett. Amikor baj nélkül hazatérhetett volna, már nem volt hová hazatérnie.

A novella csak annyit mond el, hogy Kardos szülőházát, a barátosi udvarházat kifosztották. Még ezt sem mondja ki. Úgy fogalmaz, hogy „mit sem találván (…), amit a magáénak mondhatna”, elindult, hogy meglátogassa egyik jóbarátját. 

Nem tudjuk meg a szövegből sem azt, hogy volt-e Kardosnak családja, amely odaveszett a harcokban, vagy világéletében magányos volt, sem pedig azt, miképpen vesztette el a szülőháza fölötti tulajdonjogát. Annyit tudunk meg, hogy: „Az ősi portán egy kurtanemes lakik. Csak pár szobát laknak az egész kastélyból. A kertet legelőnek használják.” Továbbá azt is megtudjuk, hogy a szentléleki kastélyban lakó egyik jó barát meglátogatása nem egyszeri akció volt, hanem Kardos életformájává vált.

Kardosnak, mai csúf szavakkal, megvolt a kapcsolati hálója és az akciórádiusza. Utóbbi Erdély északi részére és a Partiumra terjedt ki. „A sükösdi kőfallal kerített bástyás udvarházból a Maros völgyébe indult. Ma itt pihent, holnap amott vadászott az urakkal, fecsegett az asszonyságokkal. Az erdei vadak fortélyát ismerte, s a lovak fajtáit. Kapun ki, kapun be a rónaságokon s a hegyes vidékeken, a székelyek országában és a színtelen alföldön, kik a kastélyokat lakják, a nemesházakat, a Kardosoknak ismerősei voltak. Hajdani fegyvertársai, atyafiai vagy barátai. Benyitván ajtaikon, otthonába nyitott.”

Két dolgot érdemes megfigyelnünk. Az egyik az, hogy Kardos Dániel nem dolgozik. Földönfutóként is elméleti (és elvetendő) lehetőségnek látja a munkát. Jó az egyszerű embernek – mondja a narrátor –, aki arca verejtékével keresi kenyerét. „Azonban a nemesember a nagy hagyományok súlya alatt inkább bolyongjon hajléktalanul, nélkülözzön és fázzék – de ne alázkodjék le addig, hogy pénzért fárassza magát munkában.” A másik megfigyelésre érdemes mozzanat az, hogy Kardosnak van ritmusérzéke: „járt, járt, kellemes, nyugodt tempóban, látogatásról látogatásra”.

Mit jelent ez a kellemes, nyugodt tempó? Az örökvendégnek nem szabad megvárnia, hogy a vendéglátók ráunjanak: addig kell a búcsúzkodást elkezdenie, amíg marasztalják. És nem szabad észrevennie, hogy már nem is marasztalják. A kedveskedés igazából kitessékelés. „Még az ebédnél is szólnak: »Aztán látogasson meg ismét minket.«” Vagy: „Megkínálják kocsival. Menjen azon a szomszédig. Ne fáradjon el az öreg ember…”

Bizony ám, a hajléktalanság kezdete óta eltelt harminc év. Ennyi idő alatt a saját házában is megöregszik az ember, nemhogy úton-útfélen. A vendéglátók továbbra is szívélyesek hozzá, de alig tudják leplezni félelmüket, hogy Kardost éppen náluk hagyja el az ereje, és ápolniuk kell, vagy saját költségen eltemetniük. Kardos éppen a szülőháza udvarán hallgatja ki a névtelen „kurtanemes” és neje beszélgetését. A férj kérdése: „Mármost mit teszel, ha idejön elgyengülve, s nem tud továbbmenni?” Mire az asszony: „Úgy teszek, amiképpen a többiek (…), ha jön, jóltartjuk mi is őtet, hogy legyen ereje továbbmenni.”

Vajon azért fogy a vendégszeretet, mert fogy a vendég ereje? Vagy fordítva: azért gyengül a vendég, mert fogytán van a vendégszeretet, amelyből erőt meríthetne? Ez az örök vendégség örök paradoxona.

A béna harcfi

Arany János versében olvassuk: „Béna harci lép be, sok jó estét kíván”. A Családi kör közhely, agyonkoptatott tananyag. Mégis tele van rejtélyekkel. Például: mitől csíkos a gazda tarisznyája? Vagy: milyen madár szárnyából és combjából készült vacsorára az „egyszerű étek”? Rejtély a béna harcfi személye is. Itt van mindjárt a jelző. Hogy tud a harcfi belépni, ha egyszer béna? Hát úgy, hogy a „béna” szó a vers keletkezésekor csonkát vagy sántát is jelenthetett. Vendégünk hadirokkant. Látszik rajta, hogy a közelmúlt harcaiban, konkrétan a szabadságharcban sebesült meg. Utóbbiról a versben nincs szó. Azaz… Fennmaradt egy korai szövegváltozat, amelyben az esti vendég szavai mégiscsak utalnak a történelemre. „Beszél a szabadság véres napjairul, / S keble áttüzesül és arca felpirul, / Beszél azokról is, szemei könnyben úsznak, / Kikkel más hazába bujdosott… koldúsnak.”

Könnyen beláthatjuk, hogy a vers helyszíne magyar vidék, azon belül Kelet-Magyarország. Ott voltak-vannak török korból maradt csonka tornyok. Arany szülőhelyén, Nagyszalontán is van egy. Azáltal, hogy a béna harcfi Magyarországon van, a szöveg szerint külföldön tartózkodik. Miért? Hiszen ő maga mesél a szabadságharcról, nyilván ott sebesült meg. Talán nem magyar? De igen. Semmi sem mutat az ellenkezőjére. Hát akkor?

A megfejtés egyszerű. Vendégünk erdélyi ember, akárcsak Petelei novellahőse, Erdély pedig a kiegyezésig nem volt Magyarország része. Külön államnak számított a Habsburg-birodalmon belül. Bevett kifejezés volt 1867 előtt: „a két haza”. A béna harcfit ugyanaz a sors érhette, mint Petelei novellájában a vén nemest: amíg harcolt, illetve felépült sebesüléséből, lakóhelyét elpusztíttották, családját – ha volt – meggyilkolták. Nincs hová hazatérnie, hiába is beszéli el „vágyát hona szent földére”. Egyszerű ember, így, ellentétben a vén nemessel, nincs neki se ismeretségi köre, se akciórádiusza. Az etnikai konfliktusról, amely a béna harcfit földönfutóvá tette (most éppen vendéggé, de többnyire „[m]ennyit szenved úgy is sok bezárt kilincsen”) a korai szövegváltozatban sem esik szó. Helyén egy ellipszis, magyarul kihagyás tátong.

A végleges szövegváltozatban az egész forradalom és szabadságharc, azaz tulajdonképpen az egész magyar történelem egy nagy-nagy ellipszis. Emlékszünk: a házigazda nagyobbik fia figyelmesen hallgatja a jövevényt. „És mihelyt a koldus megáll a beszédben: / »Meséljen még egyet« – rimánkodik szépen.” Mire: „»Nem mese az, gyermek« – így feddi az apja”.

Nem bizony. Nem mese, hanem történelem. Félig történelem, félig traumatizált közelmúlt, amelynek traumája utóbb szintén a történelem részévé vált. Ami azt is jelenti, hogy a végleges változatban nagyobb és drámaibb az elhallgatás, mint a korábbiban. A fáradt földműves a béna történelmet látja vendégül. A történelem, hálából a vacsoráért és a szállásért, elbeszélné önmagát, de Arany nem juttatja szóhoz. Az olvasó csak sejtheti, miről beszél a koldus. Akit egy pillanatig, mint a régi mítoszokban, akár álcázott istenségnek is hihetünk. A Családi körben ez – és az ellipszis – a vendégség lényege.