Ha magunk elé képzelünk egy budapesti ételfutárt, informatikust, vendéglátóst vagy muzeológust, ahogy munka után hazamegy, és vacsorakészítés közben podcastot hallgat, este az ágyban pedig megnéz egy epizódot valamelyik népszerű videómegosztón – mindez a világ legtermészetesebb dolgának tűnik, és nem valószínű, hogy hosszan eltöprengünk rajta. Pedig érdekes gondolatkísérletre adhat alkalmat, ha feltesszük a kérdést, hogy mondanak-e valamit ezek a podcastok és sorozatok a munkánkról vagy egyébként az életünkről, és ha igen, akkor mit, ha pedig nem, miért nem. Vagy hogy miért lett ennyire magától értetődő, hogy ezeket az elvileg a kikapcsolódásunkat szolgáló tartalmakat, szintén elvileg a szabadidőnkben a folyamatos elérhetőséget biztosító munkaeszközeinken – laptopon, tableten, telefonon – fogyasztjuk, amely eszközök ráadásul a testünkhöz fizikai értelemben is egyre közelebb kerülnek – elég az okosórák térnyerésére gondolnunk.
Tehát a munkaeszközeink mondanak nekünk a szabadidőnkben valamit, amiért egyébként a biometrikus adatainkkal fizetünk (ahogy erről ennek a lapnak a hasábjain is volt szó), és mindez a legritkább esetben sarkall minket reflexióra.
Száz évvel ezelőtt más volt a helyzet: a szállodai, az éttermi és kávéházi alkalmazottak, a kereskedelmi alkalmazottak, a magántisztviselők vagy a szobrászok szakszervezeti helyiségében rendszeresen vitatkoztak kultúra és osztálypozíció összefüggéseiről. A két háború közötti szervezett munkásoknak – ahogy a szakszervezetbe, és így a korabeli szabályok szerint automatikusan a Magyarországi Szociáldemokrata Pártba is belépett dolgozókat nevezték – természetesen nem lehetett véleményük a digitális kultúrtechnikák térnyeréséről. Ugyanakkor tömegsajtó, invazív reklámok, ponyvaregények, és egy idő után rádió már akkor is volt, és a tömegmédia kialakulásával párhuzamosan futott fel a „tudományos” munkaszervezés, vagyis a mozdulatokra, munkafázisokra bontott – és részben már ekkor is automatizált – munkavégzés (fordizmus, taylorizmus, Bedaux- [„bedó”] rendszer). A szakszervezeti helyiségekben pedig úgy diagnosztizálták a helyzetet, hogy a termelést szervező, vagyonos, tulajdonosi réteg és az elsősorban az ő érdekeiket egyeztető és képviselő állam közös szándéka, hogy a dolgozók aktuális helyzetét és munkakörülményeit magától értetődőnek állítsa be, mint amin nem lehet és nem is érdemes változtatni. Az uralkodó osztályok képviselői ezt az üzenetet, vagy még inkább érzületet pedig – az iskola mellett – a tömegkultúrán keresztül közvetítették a munkások felé, például a társadalom szerkezetéről hazudó filmek (egy korabeli filmalkotás tipikus cselekménye: a titkárnő különböző nehézségeket leküzdve a gyárigazgató felesége lesz), vagy elzsongító slágerek formájában.
Tegyük fel, hogy a fent említett ételfutárt, informatikust, vendéglátóst és muzeológust egy időgéppel visszarepítjük mondjuk az idén száz éve alapított óbudai Somogyi Béla Munkásotthonba. Képzeljük el, hogy részt vesznek egy vitaesten a munkásmozgalmi kultúráról, amelyet esetleg sakk-kör előz meg, és társastánc követ. A vitaesten az ételfutár, az informatikus és a többiek valami olyasmit hallhatnánk (a korabeli marxizáló zsargont most mellőzve), hogy a tulajdonosi érdekcsoportok a saját kultúrájukat, vagy annak lebutított formáját szánják a munkásoknak, és az a céljuk, hogy a dolgozók ne ismerjék fel saját osztályhelyzetüket, közös érdekeiket. Az időutazók egy része, például az informatikus és a muzeológus ma biztosan nem tekint magára munkásként, és valószínűleg a négytagú csoport egyik tagja sem gondolja, hogy több közös érdek kötné őket össze, mint amennyi elválasztja őket, és az esti sorozatnézésről sem az osztályelnyomás ugrana be nekik. Az óbudai munkásotthon szociáldemokrata szeminárium vezetője száz évvel ezelőtt viszont pont emellett érvelne. A résztvevők pedig, talán az időutazókon kívül, ezt evidenciának vennék, ahogy a szervezett munkások százezres nagyságrendű tábora is a két háború közötti Magyarországon. Megjegyzendő, hogy nemcsak az ipari dolgozóknak voltak szakszervezeteik, hanem működött például az egyébként kifejezetten radikálisan baloldali Pénzintézeti Tisztviselők Országos Egyesülete is. Tagjai talán a mai banki vagy multicég-dolgozóknak felelnének meg, persze ha utóbbiaknak lenne szakszervezetük.
Az adott termelési viszonyokat és a „polgári kultúrát” – ahogy akkor munkásmozgalmi körökben nevezték – a szervezett munkások és értelmiségi szimpatizánsaik valóságos párhuzamos társadalom és ellenkultúra felépítésével igyekeztek kiküszöbölni. Ha fellapozunk egy tetszőleges szakszervezeti újságot vagy szakegyleti zsebnaptárat az 1920-as, 1930-as évekből, akkor egy sereg hirdetéssel és praktikus információval találkozhatunk, amelyek mintegy segítettek megkerülni a polgári világot. Az olyan beszédes nevű intézmények, mint a Törekvés Takarékpénztár Rt., az Általános Fogyasztási Szövetkezet, a Világosság Könyvnyomda Rt., a Vasas Sportklub, sőt Dalkör, valamint Sakk-kör, a Nyomdász Szavalókórus, a Népszava Könyvesbolt és még több száz más hasonló szövetkezet, klub és bolt egy párhuzamos, perspektivikusan pedig egy új társadalom körvonalait rajzolták ki.
De tényleg ennyire osztály- és médiatudatosak voltak a két háború közötti munkások? És valóban annyira különbözött a munkásmozgalmi kultúra a polgáritól, mint amennyire hirdették és szerették hinni? Ezekre a kérdésekre például a Kassák Múzeumnak és a mellette működő Alapítványnak nevet adó avantgárd művész valószínűleg nemmel felelt volna. Elég felidéznünk Kassák Lajosnak egy 1927-es folyóiratát népszerűsítő műsorát, amelyről Zelk Zoltán jelentetett meg visszaemlékezést. „A Dokumentum irodalmi matinét rendezett a ferencvárosi munkásotthonban. […] Akik heten-nyolcan még ültünk a nézőtéren, valamennyien az előadás szereplői voltunk. A matiné mégse maradt el. A műsor azt hirdette, hogy »Bevezetőt mond Kassák Lajos« – s ő állta kinyomtatott ígéretét, elmondta a bevezetőt. Fölment a színpadra s az üres terembe kiáltva, felelősségre vonta a ferencvárosi munkásokat, hol vannak ilyenkor, melyik labdarúgó-mérkőzés fontosabb nekik az új költészetnél? Aztán Simon Jolán üveghangját hallottuk, ő is a színpadra ment, elmondta verseinket, majd fuvolakísérettel elmondta Kurt Schwitters verseit. […]” Miért ezeket a műveket és miért így akarta a szintén munkásszármazású Kassák és élettársa előadni a – mint kiderült – közben focimeccsen szurkoló ferencvárosiaknak? És hogy nézett ki, amikor egy avantgárd előadás közönséget is kapott a szakszervezeti közegben? És egyébként nem lehetett-e a sport is felszabadító, emancipatorikus, közösségérzetet erősítő? Megjegyzendő, hogy a korszakban továbbmentek, és a sportot mint az osztályharcra és ellenállásra felkészítő tevékenységet is művelték. Elég az osztrák szociáldemokrata Julius Deutsch-ra, a munkás olimpiák és munkássport vezető szervezőjére gondolnunk, aki egyúttal a párt paramilitáris szárnyának alapítója is volt.
Hasonló kérdések mentén indult el idén a Kassák Alapítvány kutatási projektje, amely A munkásmozgalmak kulturális élcsapata: A kelet-közép-európai avantgárd társadalomtörténete a két világháború között (The Cultural Vanguard of Workers’ Movements: A Social History of the East Central European Avant-Garde between the Two Wars – röviden: ProletGard) címen fut. Az ötéves kutatást az Európai Unió támogatja, és egy héttagú nemzetközi kutatócsoport fogja feltárni, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia utódállamaiban miként alakult a munkásmozgalmak és a modern művészet kapcsolata a magyar, a román, az osztrák és a régió többi közösségének esetében.
A kutatás abból indul ki, hogy az első világháborút követő Párizs környéki békeszerződések (köztük a trianoni) sok kis, általában többnemzetiségű államra tagolta a kelet-közép-európai régiót. Az új országok intenzív nemzetépítést folytattak, és nem egymással keresték a kapcsolatot. Az egymással is rivális, nagyrészt szociáldemokrata, kisebb részt kommunista munkásmozgalmak – utóbbiak több országban, így Magyarországon is illegálisak voltak –, azonban valamelyest összekötötték ennek a sokszínű régiónak a munkásközösségeit. A Kassai Munkás című újság köre például be volt ágyazva a csehszlovák munkásmozgalomba, jelentős kapcsolataik voltak a magyarországival, és szintén kapcsolatban voltak a Szovjetunióval. Kassák 1920-as, 1930-as években, részben bécsi emigrációban szerkesztett avantgárd, és egyre inkább modern művészetet és munkásmozgalmi kultúrát ötvöző lapjai (Ma, 2×2, 365, Dokumentum, Munka) az utódállamok magyar közösségei által is olvasottak voltak Erdélytől a Vajdaságig. Az avantgárd művészeti profil miatt pedig széles nemzetközi – igaz, szűk körű olvasótábort felölelő – érdeklődésre is számot tartottak, New Yorktól Belgrádig. Kassák lapjai az 1920-as évek közepétől a szociáldemokrata párt hátországában működtek, és elkeseredett, akár feljelentésig fajuló vitában álltak az illegális kommunista párt (egy darabig) legális kiadványaival, így a szintén avantgárddal is kísérletező 100% című kiadvánnyal.
A kutatócsoport a laphálózatok feltérképezésén túl arra is vállalkozik, hogy betekintést adjon azokba az újfajta vagy másfajta olvasásmódokba, amelyek a munkásmozgalmi közegen belül kialakultak. A huszadik század elejére a könyvek és újságok olvasásának alapértelmezett módja a néma, egyéni olvasás volt – valaki otthon, nyugodt környezetben könyvet olvas a fotelben. Munkásosztálybeli közegben viszont ez a szituáció korántsem volt magától értetődő: nem állt rendelkezésre csendes szoba, mert egy, esetleg két család lakott egy szoba-konyhás bérleményben; nem volt pénz könyvekre; nem volt idő olvasni a bérmunka és a házimunka mellett; hiányoztak a magányos, koncentrált olvasáshoz szükséges szövegértési kompetenciák. Másrészről a szakszervezeti közegben kifejezett cél volt, hogy az emberek ne külön-külön, magányosan, hanem együtt, kollektív módon fogadjanak be és értelmezzenek szövegeket. A szemináriumok, a munkáskönyvtárak, a szavalókórusok, a különböző pártállású újságokat megtestesítő, és egymással vitázó, mai szóval közösségi színházként működő „élő újságok” mind-mind együttes és politikai értelemben tudatos olvasást céloztak. Az avantgárd művészek szintén bekapcsolódtak az új olvasásmódokkal kapcsolatos kísérletezésbe, és olyan technikát is kifejlesztettek, amely a munkásmozgalmak tágabb közegében is elterjedt. A korábbi előzményekkel is rendelkező, de a dada mozgalommal felfutó fotómontázsok például az 1920-as évek végére a szociáldemokrata napilapokban is elterjedtek, szerte a régióban. A közeledés az avantgárd és a munkáskultúra között kétirányú volt: nem egyszer avantgárd művészek kerültek egy-egy munkásokból álló szavalókórus élére, ahogy az a már említett, egykori gyári munkás Simon Jolánnal is történt, aki kezdetben a Nyomdászok Szavalókórusát vezette. További példa Madzsarné Jászi Alice esete. A többek között a terhestornát is kidolgozó, modern táncokat tanító és koreografáló művész a Munkás Testedző Egyesület közreműködésével állított színpadra darabokat – ahogy azt a korabeli avantgárd kötődésű lapok fotóreprodukcióin is nyomon követhetjük. A példák még sokáig folytathatók lennének, egészen az avantgárd díszleteket is használó prágai, bécsi és bukaresti politikai kabarékig bezárólag.
A kutatás célja, hogy a lokális – regionális – globális léptékek közötti kapcsolatokra is rámutasson. A kelet-közép-európai avantgárdot és munkásmozgalmat eddig alapvetően kétféleképpen tárgyalták. Egyrészt mint helyi jelenséget. A magyar, a lengyel és például a jugoszláv avantgárdról is készültek ebben a megközelítésben alapos, értékes feldolgozások – magyar, lengyel vagy szerb és horvát nyelven, tehát egymástól nyelvileg is elszigetelt módon. Egy másik fontos kutatási irány pedig a különböző kelet-európai színterek kapcsolódása a centrálisnak tekintett (nyugat-európai) mozgalmakhoz. Így például létrejöttek kutatások a magyar – német, lengyel – holland kapcsolatokról. A Kassák Alapítvány ProletGard című projektje viszont arra is kíváncsi, hogy a kelet-közép-európai régión belül milyen kapcsolódások alakultak ki. Hogy léptek egymással kontaktusba jugoszláv és magyar avantgárd szereplők akár közvetlenül, akár a még az 1920-as években is soknyelvű bécsi közeg közvetítésével – olyan centrumok kihagyásával, mint Berlin vagy Párizs? A közép-európai régión belüli hálózatépítésre példa az olyan baloldali avantgárd lapok viszonyrendszere, mint a bukaresti Contimporanul, a Bécsben szerkesztett, magyar Ma, a prágai Disk és a már említett Kassai Munkás. Ha még ideszámítjuk a jiddis kultúrát és az avantgárd művészetet ötvöző, az egykori galíciai területektől az USA keleti-partjainak zsidó közösségeiig ívelő kezdeményezéseket, akkor belátható, hogy a kelet-közép-európai „proletár avantgárd” vizsgálata – mind volumene, mind nyelvi sokszínűsége miatt – legalább egy kutatócsoportnyi feladatot ad. De tényleg beszélhetünk jellegzetes kelet-közép-európai munkásosztálybeli avantgárdról? Ez a ProletGard kutatócsoport egyik kérdése, amely még megválaszolásra vár. Az biztos, hogy az egykori monarchia szétesése után a munkásmozgalmak (mind az egymással is rivális szociáldemokrata, mind a kommunista változatban) összekapcsolták az egykori birodalom soknyelvű munkásközösségeit, és mindez a szintén az országhatárokon átnyúló avantgárd laphálózatra is igaz. Az is látszik, hogy nem Kassák Lajos volt az egyetlen munkásszármazású avantgárd szerző a régióban. Például a későbbi Nobel-díjas Jaroslav Seifert Prága egyik ipari elővárosában nőtt fel, fiatalon bekapcsolódott a baloldali mozgalmi politizálásba, és ezzel szinte egy időben a cseh avantgárd zászlóshajójának számító Devětsil-csoportnak is alapító tagja volt.
Nem érdemes azonban felnagyítanunk az avantgárd szerepét a munkásmozgalmi közegben, ahogy magát a közeget sem szükséges idealizálnunk. Ahogy Kassák ferencvárosi matinéja kapcsán már céloztam rá, a munkásmozgalmi kultúra sokszínű, heterogén, és vitákkal, konfliktusokkal terhes szcéna volt – túl a már szintén említett politikai törésvonalakon, amelyek a szociáldemokrácia különböző változatai, és a szintén töredezett, a Kominternhez kötődő vagy éppen antibolsevik kommunizmusok között húzódott. A Kassák Alapítvány kutatási projektje elsősorban azt az esztétikai jellegű különbséget vizsgálja ezen a közegen belül, amelyet a legegyszerűbb a hagyományos – közérthető, illetve innovatív – kevesek által érthető pólusok között elhelyeznünk. Ez a különbség tág értelemben persze politikai is volt, és a szocialista értelmiségiek alapvető dilemmáját tükrözte. A kérdés leegyszerűsítve úgy foglalható össze, hogy olyan kultúrára van-e szükség, amelyhez sokan hozzáférnek, viszont ehhez cserébe óhatatlanul már létező kulturális kódokat kell használni, és ez túlságosan gyakran az uralkodó osztály nyelve lesz. A magyar szociáldemokrata vagy a csehszlovák kommunista pártvezetés például leginkább ezt az álláspontot képviselte, igaz, nem konzekvensen. A másik álláspont szerint viszont a polgári kultúrára építve nem érdemes munkásmozgalmi művészetet létrehozni, hanem teljesen új művészi nyelvet kell kitalálni – ez viszont könnyen olyan típusú elszigetelődéshez vezet, mint amilyen Zelk Zoltán „Egyember-látta matiné” című idézett visszaemlékezésében megjelenik. És akkor még nem beszéltünk magukról a munkásokról, akiknek csak egy része volt szakszervezeti tag, akiket egyáltalán elérhettek ezek a kulturális koncepciók.
A Kassák Alapítvány 2026 és 2030 között futó, kelet-közép-európai témájú kutatási programja elsősorban arra kíváncsi, hogy mi volt a két pólus között. Miként terjedtek el avantgárd technikák a két háború közötti munkásmozgalmi közegben a fotómontázstól a modern pedagógiáig? És fordítva, miként kezdtek el avantgárd művészek egyre inkább a munkásoknak, illetve fokozatosan velük együtt művészetet létrehozni, és ez hogyan hatott vissza magára a művészeti gyakorlatra? A kutatás fókusza sem kizárólag a művészeken van, hanem arra a sokszínű szövetre kíváncsi, amely a Somogyi Béla Munkásotthont látogató, vagy az 1920-as években avantgárd matinék helyett Fradi-meccsre járó munkások hétköznapi cselekvéseiből állt össze. Annak érdekében, hogy a kutatási projekt eredményeit esetleg az ezen ismertető elején elképzelt muzeológus mellett az informatikus, az ételfutár és a vendéglátós is megnézhesse, a tudományos publikációkon túl egy utazókiállítást is létrehozunk.
Munkásmozgalom és modern művészet találkozásáról számos izgalmas publikáció jelent meg magyar nyelven is az utóbbi években. Kedvcsinálónak néhány példa:
Szolláth Dávid: A kommunista aszketizmus esztétikája (Budapest: Balassi, 2011).
