Rómaifürdő kerületrész mai utcatábláinak számottevő része büszkén hirdeti a terület római múltját. Ezzel szemben Csillaghegyen az 1910-es évektől kezdve a magyar történelem, irodalom, geográfia és újabban a színjátszás képezi az utcanévadás ihlető forrását (1948 után némi munkásmozgalmi hangulattal megfűszerezve). Csillaghegyen még a Római-part is Kossuth Lajos nevét viseli, legalábbis hivatalosan. 

Két csillaghegyi utcatáblán azért mégiscsak megakadhat a vigyázó szem. Egyik a Vesta köz, másik az Őrtorony utca. A főként Latiumban, de valamelyest annak határain túl is tisztelt istennő kultusza Pannoniában nem mutatható ki, így utcatáblán történő szerepeltetése kissé különösen hat. Ezzel szemben az Őrtorony elnevezés az aquincumi hadtörténet és topográfia viszonylatában is értékelhető ötlet, jóllehet a szóban forgó utcanév pont nem jelöl semmit: éppen két burgus között húzódik, nagyjából félúton. Az utcatábla pattogzó zománcfestéke ezzel együtt legalább emlékeztet rá, hogy a római kori kiserőd-láncolat(ok)ból néhány szem a csillaghegyi partszakaszra is hullott.

„Csillaghegy római korára kevés adatunk van, az őrtornyok a Duna-parton helyezkedtek el.” (1974)

Csillaghegy területére a dunai limesszakasz három őrtornya esik, ám ezek egyike sem lát(ogat)ható, mindegyik a földfelszín alatt húzódik a Kossuth Lajos üdülőpart 85a (Ulcisia 4), Kossuth Lajos üdülőpart 58. (Ulcisia 5) és a Kossuth Lajos üdülőpart 21. (Ulcisia 6) szám alatt. Mindhármat Nagy Lajos tárta fel – részlegesen vagy teljesen – az 1930-as évek első felében. Az Ulcisia 4 és Ulcisia 6 őrtornyokat az ásató nyomán mind a mai napig késő római koriként tartja számon a kutatás. Az Ulcisia 5 burgus Nagy Lajos által javasolt Commodus-kori keltezését (Kr. u. 183/184–185) a 2016–2017. évi hitelesítő ásatás is megerősítette, amely egyúttal fényt derített a terület korábbi, Kr. u. 1. század végétől/2. század elejétől induló hasznosítására is. A korai területhasználat jó eséllyel összefüggésben áll a dunai határszakasz Commodus-korinál jóval korábbi megerősítésével, ami korántsem volna meglepő fejlemény annak fényében, hogy a határerőd-láncolatok kialakítása már a késő Tiberius-/kora Claudius-kortól (Kr. u. 30/40-es évek) kezdve a birodalmi hadvezetés napirendjén szerepelt. Valójában nehéz is elképzelni, hogy a már Traianus császár (Kr. u. 98–117) által tartós határnak tekintett Duna-vonalnak éppen az aquincumi szakasza maradt volna katonailag hasznosítatlan Commodus burgus- és praesidium-építési programjáig. Az Ulcisia 5 őrtorony környezetéből előkerülő kora császárkori jelenségek és leletanyag ezzel együtt akár egy civil telep közelségére is utalhat. 

Csillaghegy térképe a római kori lelőhelyek feltüntetésével.  (Térkép: © Budapesti Történeti Múzeum – Lajtos Tamás)

„Misenumban szolgált…” (1910) 

Csillaghegyi(?) flottakatonák

1974-ben az Árpád utca 6. szám alatt egy középkori úttest részlete látott napvilágot. Az óholocén Duna-ág területén futó utat a vizenyős környezetre való tekintettel lelkiismeretesen megalapozták: a feltárt szakasz mintegy harminc darab római kori kőfaragvány (szarkofágtöredékek, építészeti tagozatok, oltárkő) felhasználásával készült. A másodlagosan, építőanyagként újrahasznosított köveket a késő középkor folyamán akár Aquincum polgárvárosából és annak északi temetőjéből is elhurcolhatták, de az sem zárható ki, hogy a (közvetlen) közelből, egy felszínen akkoriban még jól érzékelhető római romfaluból és annak temetőjéből származnak. 

Az utóbbi lehetőség mellett szólhat két különös sírkő, amelyek előkerülési körülményeivel kapcsolatban Kuzsinszky Bálint, az Aquincumi Múzeum akkori igazgatója mindössze annyit jegyzett fel, hogy 1910. szeptember 18-án, illetve 20-án kerültek felszínre Csillaghegyen. Ez idő tájt a Csillaghegy megnevezés a Tisztviselő-, avagy Árpádtelepet jelölte, megkülönböztetve a HÉV (vulgariter dicendo „szentendrei kis füstös”) pályájától keletre eső, Dunáig húzódó területtől, amelyet továbbra is Kissing-pusztának neveztek. Kuzsinszky szűkszavú bejegyzéséből nem derül ki, hogy a sírkövek a pezsgő 1910. éven belül a „Casino”-, egy villaépítkezés, esetleg a Róka-hegyi kőbányaüzem kisvasútjának új nyomvonal-kialakítása alkalmával, vagy egészen profán kertészeti, faültetési munkálatok során fordultak-e ki a földből. A múzeumalapító – fájdalom – azt is elhallgatja, hogy a sírkövek eredeti felállítási helyükön vagy másodlagos felhasználásból kerültek-e elő. Pedig ez nem mindegy. In situ leletként ugyanis egy korai temetőt jeleznének, amelyhez könnyen belátható módon településnek is tartoznia kellett. 

Az 1910. szeptemberében napvilágot látott ép sírkő feliratos része: ’Eburo, Milio fia, flottakatona (élt) 52 évet. Itt nyugszik.’ Édesvízi mészkő, Kr. u. 1. század második fele. Budapesti Történeti Múzeum, Budapest (Fotó és grafika: © Budapesti Történeti Múzeum – Ortolf Harl és Lajtos Tamás)

A két sírkő nemcsak egyidős (Kr. u. 1. század második fele), de szövegezésében is hasonló. Az ép állapotú sírfelirat elárulja, hogy az 52 éves korában elhunyt Eburo, Milio fia flottakatonaként szolgált. A másik sírkő szövege hiányos, annyi azonban így is kisilabizálható belőle, hogy tulajdonosa hajdan a misenumi flotta kötelékébe tartozott, és 58 évesen hajtotta örök álomra a fejét.

Katonai bakancsban eltemetett (Kr. u. 1. század), archeogenetikai vizsgálat által bennszülöttként meghatározott férfi rekonstruált arcberendezése az Aquincumi Múzeum Voltunk, mint ti. Arcrekonstrukciók a római korból című időszaki kiállításának egyik reklámplakátján. (Grafika: © Budapesti Történeti Múzeum – Gábor Emese, Kolozsvári Krisztián, Vass Lóránt)  

A helyi, római polgárjoggal még nem rendelkező férfi lakosság toborzása Claudius (Kr. u. 41–54) uralkodása idején kezdődött meg, de a jelentkezők évtizedeken keresztül csak az alaposan lenézett haditengerészet soraiba nyerhettek felvételt. 

„… találtatott a forráson túl, a hegy alatt.” (1864)

Schwanfelder kövei

A lelőkörülmények rögzítése híján nem vehető teljesen biztosra, hogy a két eraviscus flottaveterán Csillaghegy területén élt és halt, bizonyos jelek mégis arra utalnak, hogy ez így lehetett.  

1851-ben ugyanis ásatás zajlott a Fehéregyháza-saga keretében Érdy János régész, a Nemzeti Múzeum Régiségtárának őre vezetésével a Schwanfelder-malom (azelőtt Pölchen-malom) területén, a mai Csillaghegy HÉV-állomás és a Strandfürdő közötti sávban, a hajdani Malom Vendéglővel átellenben. A krónikás hagyomány útján járó, lelkes kutatók a változatosság kedvéért itt is kiástak egy 12–13. századi templomromot, amely ugyan könnyen belátható kronológiai okok miatt nem lehetett honszerző Árpád vezér temetkezési helye, ám a feltárás során – ebben a zónában először – az ókori területhasználat is bizonyítást nyert. Római kori jelenségekről ugyan nem szól a fáma, de a Schwanfelder-malom területén gyűjtött kisleletek egy római kori telep jelenlétét körvonalazhatják a Kázmér utcától északra, az egykori Tisztviselőtelep alatt, illetve környékén, amelynek fontos telepítő tényezője a későbbiekben a vízimalmot és a strandot is ellátó forráscsoport lehetett.

1868. november 4-én Schwanfelder három feliratos római követ adományozott a Magyar Nemzeti Múzeumnak. Ezek egyikét – Flavius Decmus Iuppiter-oltárkövét – a forrásfeltörésen túl, közvetlenül a hegy tövében fordították ki a kubikusok. Schwanfelder másik két kövének – egy Adonis-oltárnak, illetve a Baltis és Dea Syria istennők számára emelt közös templom feliratának – lelőkörülményeiről még ennyit sem jegyeztek fel a kor múzeumi őrei. A refrénszerűen visszatérő kérdés már unalomig ismert: Aquincumból elhurcolt, és a középkor (az „ál-Fehéregyháza” építése?) során újrahasznosított kőemlékekről, vagy a Schwanfelder-malom területén húzódó, római kisleletek által jelzett csillaghegyi lelőhely saját jogú régészeti emlékeiről lehet itt szó?

„… az utóbbi időben előkerült legszenzációsabb lelet.” (2017) 

A csillaghegyi kocsisír

2017-ben a Csillaghegyi Strandfürdő területén (III. Pusztakúti út 2–6.), őskori jelenségek tengerében néhány római kori objektum is napvilágot látott. Ezek egyike a szenzációszámba menő csillaghegyi kocsisír volt.

A Kr. u. 2. századi kocsitemetkezések római ízléstől gyökeresen eltérő szokásában a helyi, eraviscus elit szívós és pozitív szemléletű túlvilághite nyilvánul meg. A halottal eltemetett, két ló vontatta négykerekű, bacchikus tematikájú díszítéssel ellátott luxuskocsi a túlvilági utazás elengedhetetlen kelléke, amely tulajdonosát a sírgödörből arra a kelta elképzelés szerinti – a rómaiak által elíziumi mezőknek (Elysium) nevezett – tájra, talán a nyugati óceán egy szigetére juttatja el, ahol létezése bőségben, boldogságban, nemes szórakozások közepette folytatódhat. 

Nem mellékes tény, hogy a csillaghegyi kocsitemetkezés mellett egy 4–6 éves gyermek – a kocsi tulajdonosának? – sírja is napvilágot látott. Márpedig ahol egy csontváz van, ott többnek is lennie kell, ezért megalapozott a gyanú, hogy a strandfürdő területén egy eraviscus-római falu (vicus) vagy esetleg egy villagazdaság temetőjének részlete bukkant elő.

A Csillaghegyi Strandfürdő területén feltárt római kori utazókocsi maradványai a két fogatos ló csontvázával. (Fotó: © Budapesti Történeti Múzeum / Magyar Nemzeti Múzeum – Rupnik László [ELTE])

„Egy eddig ismeretlen topográfiai pont” (1988)

A csillaghegyi villa

A kerületrész délnyugati sarkában, a Határ út és Pusztakúti út találkozásánál látott napvilágot (1987–1988) az ún. csillaghegyi villagazdaság egy részlete. 2016-ban a már megismert, gazdasági rendeltetésű épületrésztől déli-délnyugati irányba eső területen tovább folytatódott a Kr. u. 2–4. századi villa feltárása, ám a rezidenciális rész (pars urbana) máig ismeretlen maradt. Jó eséllyel a Pusztakúti út és a Határ út alatt húzódik (sovány kilátásokkal arra nézve, hogy Óbuda-Békásmegyer önkormányzata valaha is engedélyezni fogja a Budapesti Történeti Múzeum régészeinek az utak felszedését.)

A csillaghegyi villa és a kocsisír lelőhelye közötti sávban (Pusztakúti út 12.) egy magasabb térszínről lecsúszott és Kr. u. 3. századi kísérőleletekkel datált épületomladék került felszínre 2017-ben. Minthogy magának az épületnek, amelyből az omladék származik, nem ismert a helye, a villához vagy a kocsitemetkezéshez fűződő kapcsolatára sem lehet egyelőre érdemleges következtetéseket levonni.

„… miközben tyúkokkal csatároztam.” (1857)

A Vicus Vindonianus-rejtély

A jogász végzettségű Paúr Iván honvédőrnagynak a világosi fegyverletételt (1849. augusztus 13.) követő öt hónapot áristomban kellett töltenie, és még szerencsésnek vallhatta magát, amiért halmazati büntetésül nem sorozták be a császári hadseregbe. Szabadulása után, amíg rendes állásba nem kerül(hetet)t, amatőr régészkedéssel múlatta az amúgy is rohanó időt. Egyik ilyen kutatóútja során vetődött el Varsányi János régész barátjával Békásmegyerre, ahol Krettinger János háza előtt fürkész pillantása egy félig földbe süppedt római kori oltárkövön állapodott meg. Krottendorfi Krettinger nem titkolta, hogy a különös, ákombákomos követ ipájától, Zurmill Mihálytól örökölte, aki még a 18. század végén ásta ki a praedium Kissingen. Kissing-puszta 19. század közepi említése túlontúl tág lelőhely-megjelölés, amely magába foglalhatja a Tisztviselőtelep környezetét, ahová a legtöbb római kori lelet és régészeti jelenség gravitál, de akár a Dunához közelebb eső részeket is, ahol a római kövek újrahasznosítására mindig kész középkori falvak sejthetők. Ennek megfelelően az oltárkő által néven nevezett római kori falusias település, a Vicus Vindonianus pontos helye sem határozható meg, még ha a kutatás és annak nyomán a közvélemény általában a mai Békásmegyer területére is lokalizálja. Ennek a vélekedésnek annyi közigazgatási természetű megalapozottsága kétségkívül van, hogy Kissing-puszta, majd a Millenniumot követően belőle kiváló Tisztviselőtelep Nagy-Budapest megalakulásáig a békásmegyeri anyaközség joghatósága alá tartozott, a lelőhely tehát – nevezzük „Békásmegyer-Külsőnek” – akár Csillaghegyet is takarhatja.

Paur Iván egyébként tehetségéhez mérten még Krettinger háza előtt lemásolta az oltárkő feliratát, de azért nem baj, hogy 1857-ben a német epigráfus, Theodor Mommsen is megtette ugyanezt. A magyarbarátnak éppen nem nevezhető szakember nehezebb körülmények között dolgozott, mint Paur, és ezt nem is rejtette véka alá: „Descripsi ut potui pugnans cum gallinis.” (’Lemásoltam, ahogy tudtam, miközben tyúkokkal csatároztam.’) A hazafias tyúkokkal megvívott ütközet helyszínéül azonban már nem Krottendorf szolgált, hanem a ferencesek pesti rendháza, ahová az oltárkövet időközben átszállították; baromfiudvarban történő elhelyezése ezzel együtt nem éppen rendkívüli megbecsültségének a jele. A kőemléket végül 1873-ban sikerült átszállítani a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményébe.☻

Julius Friedländer: Der Epigraphiker Theodor Mommsen bei der Arbeit an der Brücke von Castell di Sangro. [Theodor Mommsen epigráfus a Castel di Sangro-i Maddalena hídnál végzett munkája közben.] Tinta és papír, 1846. Münzkabinett der Staatlichen Museen zu Berlin, Berlin. (Fotó: abyme.net)

Pesti tyúkok, szabadon grasszáló andalúziai bikák és egy újabb adalék a feliratmásolók sanyarú életéhez: fecsegő és tanácsadásban sosem fukar talján atyafiak (amici).

A nyitóképen: A Traianus-oszlop al-dunai őrtoronyláncot ábrázoló jelenete Giovanni Giacomo de’ Rossi: Colonna Traiana Eretta Dal Senato, E Popolo Romano All’Imperatore Traiano… [A szenátus és a római nép által Traianus császárnak állított Traianus-oszlop… ] című művében (Róma 1751). Pietro Santi Bartoli metszete, 1672. (Fotó: © Royal Academy of Arts, London)