Felnövéstörténet, autofikció, traumairodalom – mindhárom megjelölés illik Pion István első prózakötetére, amely több éves feldolgozási folyamat eredményeként született meg. A Búbánat-völgyön át egy megtörtént bántalmazást beszél el kamaszhangon, valós dokumentumok segítségével. A könyv emellett mesél a társadalmat átható erőszakról, az alá-fölérendeltségi viszonyok természetéről, valamint a fizikai és lelki zaklatás pszichés következményeiről.
Pion István költő, slammer, író és újságíró. Első verseskötete, az Atlasz bírja 2013-ban született. Már abban is szerepelt egy vers, amely azokat az eseményeket dolgozta fel, amelyekről új könyve szól. A Jelenkor Kiadónál idén megjelent A Búbánat-völgyön át című kisregény alapját két, személyesen átélt trauma adta: egy gyerekkori fizikai abúzus, valamint egy egyházi iskolában elszenvedett szexuális zaklatás története.
A kötet előzménye egy bírósági per és egy hosszas lelki feldolgozási folyamat volt. Pion István hosszú éveken át nem mesélt senkinek arról, miken ment keresztül kiskamaszként. Először 2017-ben, a #metoo-mozgalom hatására írt cikket az abúzusról, a szégyenérzetről, és arról, miként élt vissza a bizalmával az a pap, akivel a katolikus gimnáziumban egy gyónás keretében megosztotta a vele történteket. A cikkből nagy botrány lett, hiszen az említetteken felül arról is beszámolt benne, hogy ez a bizonyos tanár milyen más határátlépéseket követett el. A visszaélésekről szóló beszámoló hatására több áldozat is jelentkezett, és egyházi vizsgálat indult. Az érintett papot tizenkét évre eltiltották a misézéstől, a hivatalviseléstől és a kiskorúakkal való érintkezéstől, aki azonban ebbe nem nyugodott bele, rágalmazás miatt pert indított, és sérelemdíjat követelt. Ügye végül egészen az Alkotmánybíróságig jutott, a 444.hu cikksorozatban dolgozta fel az eseményeket.
A legfontosabb eleme maga a szembenézés és a történtek megnevezése. A könyv két aspektusból is kiemelkedő jelentőségű. Esztétikai szempontból azért, mert az utóbbi néhány évben nagy hangsúlyt kapott a traumák elbeszélhetőségének kérdése. Közéleti szempontból pedig azért, mert az elmúlt időszakban számos olyan, gyerekekkel szemben elkövetett visszaélésre derült fény, amelyeket eltussoltak vagy nem kezeltek megfelelően. Pion Istvánnak ebben a kötetben sikerült olyan nyelvezetet és elbeszélési módot teremtenie, amely átélhetővé és átérezhetővé teszi, hogy mi zajlik egy kiskorú áldozatban az abúzus hatására, és hogyan hat ki egy ilyen trauma az ember életére a későbbiekben. Ezáltal tudatosítja az olvasóban, hogy miért fontos társadalmi és politikai szinten foglalkozni ezekkel a kérdésekkel, valamint, hogy miért jó, ha az ilyen szövegek megszületnek és bekerülnek az irodalmi térbe.
A Búbánat-völgyön át három részből – bevezetésből, tárgyalásból és befejezésből – áll. A prózakötet az első traumaélménytől egészen a szembenézésig és a lezárásig vezeti az olvasót, összességében egy tizenöt éves időszakot ölel fel. A cselekmény nagy része ugyanakkor az elbeszélő kamaszkorában, tizenkét és tizenhét éves kora között zajlik. A kisregény epizódszerű fejezetekben, egyes szám első személyben mesél a kollégiumi évekről. Ezek között vannak hosszabb időszakokat lefedő történetek, rövidebb szövegek és egészen kurta, egy-egy mondatos fejezetek is. Sokszor a kihagyások is legalább olyan sokat elárulnak, mint maguk a leírt események. Ahogy halad a kötet, egyre több a vendégszöveg is. A ki nem mondható, le nem írható történéseket rendőri jegyzőkönyvek, bírósági dokumentumok révén ismerjük meg. Így az olvasás során egyre erősebbé válik az élmény, hogy nem fiktív irodalmi alkotásról, hanem valóban megtörtént eseményekről van szó. A valóság egyre inkább teret követel magának a szövegben.
Már az első oldalakon érzékelhető, hogy traumaelbeszélést fogunk olvasni. „Az utcánk vége délibábban úszott, házak emelkedtek a levegőbe, autók kúsztak az égen, a kerítések fölött zavartan, ásítozva ugattak át a kutyák, nem értették, miért nem jön ki hang a torkukon (10. o).” Ekkor még nem tudjuk, mi történt pontosan, de a lelki sérülés hatásai megjelennek az elbeszélő tudatállapotában és valóságérzékelésében. Egy gyereket látunk, aki hazafelé tart valahonnan, de a világ mintha kifordult volna magából, álomszerűvé és kiszámíthatatlanná vált számára. A teste, az érzékszervei nem úgy működnek, ahogy szoktak. A hangok késve érkeznek meg a fülébe, a látása homályos, izzad, remeg és rettenetesen szomjas. Nem tudjuk meg, mi okozza a valóság megtörését, de maga az elbeszélő sem képes még akkor megnevezni a vele történteket.
Ugrunk egyet az időben, a következő helyszín egy vidéki kollégium, ahová tizenkét évesen kerül be a főszereplő. Hamar kiderül, hogy ez a közeg sem biztonságos, hanem vad és kiszámíthatatlan, farkastörvények uralkodnak. Az erőszak és a megalázás mindennapos, a bullying pedig rendszerszintű.
A főhős eleinte áldozatává válik a fizikai és verbális erőszaknak. „A szobaajtót néztem. Csak fehérséget láttam meg egy barna foltot, hallottam, hogy a folyosón közeledik valaki, ha benyit, eltöri az orrom, Herceg a hátam mögött állt, és azt suttogta a fülembe, nyaljam le azt a szart, nyaljam le, különben szétveri a fejemet, a barna foltról beszélt, az volt az a szar, anyám sütötte, és miután Herceg szétkente az ajtón, már a legkevésbé sem hasonlított brownie-ra” (17. o.). Később a helyzet megváltozik. A társas nyomás olyan nagy, hogy nincs más választása, idomulnia kell a környezetéhez, ő maga is egyre keményebb lesz, cigizik, iszik, lóg és hazudik. Az identitás átalakulását az író sokszor csak egy-egy mondattal érzékelteti. A transzformáció például a hajviseletben képződik le. Innen indulunk: „Olyan volt a hajam, mint Paul McCartneynak 1965-ben. 1996-ot írtunk” (21. o.). És ide jutunk: „Miután meguntam, hogy az egyre rövidebbre vágott hajamból egy fonott tincs állandóan a szemembe lógott, kopasz lettem. Adamek röhögött, anyám sírt” (33. o.). Pontosan érthető, mindez miről szól.
A kisregényre eddig a pontig lehetne úgy tekinteni, mint a szokásos felnövéstörténetekre, amelyekben a főhősnek meg kell küzdenie a felnőtté válás és az identitáskeresés kihívásaival. Lehetne ez egy olyan coming-of age sztori, amely pusztán az első berúgásról, cigiről vagy épp szexuális élményről szól, illetve a beilleszkedés vágyáról és a lázadásról mesél. Pion István ugyanis talált egy olyan hiteles kamaszhangot és nyelvezetet, amelyen átélhetően lehet beszélni az ezredforduló fiataljainak problémáiról. Ugyanakkor a legelső fejezetben bemutatott, meg nem nevezett traumatikus élmény előrevetíti, hogy ez a történet nem csak átlagos tinédzser problémákról, hanem egy mélyebb válságról szól. A kötetcím is erre utal: a Búbánat-völgy mint szimbolikus tér megjelenik a cselekmény egy pontján, mint az egyik osztálykirándulás helyszíne, ahová késve érkezik a főhős. „Az osztályfőnök szeme azonnal fennakadt, amikor meglátta, hogy a Búbánat-völgy tavából kiálló csonka fák törzsein egyensúlyozva, csonka fatörzsről csonka fatörzsre ugrálva igyekszem utolérni őket a völgy túloldalán” (28. o.). A veszélyes, halott fatörzsekkel teli völgy az elveszettség és kiszolgáltatottság jelképeként jelenik meg.
Hetven fős hálóterem, csak és kizárólag fiúk. A következő színtér egy katolikus gimnázium kollégiuma. Ebből az életszakaszból is rövid epizódokat, snitteket látunk. Olykor ez csak egy-egy mondat: „Az első napon három fiú ment haza” (73. o.). Máskor maga a napirend vagy egy gyónás szövege. Köztük pedig megjelennek a kollégiumi időszak életképei, amelyekben hangsúlyosan szerepel egy Nelzon nevű tanár és szerzetes, aki már a kezdetektől határátlépéseket követ el. A zuhanyzóban „felügyeli” a fiúkat, megjegyzéseket tesz a testükre, és van, hogy büntetésből meztelenül kell fekvőtámaszozniuk. Néhány tanulót, például magát a főszereplőt is jobban a bizalmába fogadja. Nekik a szigorú szabályok és alá-fölé rendeltségi viszonyok közepette kis engedményeket tesz. Ők a szobájába is mehetnek gyónni, alkohollal kínálja, „baráti” beszélgetésekre invitálja őket, amelyeken szexuális életéről mesél, és őket is ezekről kérdezgeti. És még ezeken felül is újabb és újabb határokat lép át. A hatalommal és befolyással való visszaélés tipikus, alattomos példáját mutatja be itt az író. Láthatjuk, milyen módszereket alkalmaz valaki, aki kiskorúakkal szemben szexuális visszaéléseket követ el.
A kötet első része, a „Bevezetés” eddig tart, a kisregényes formát ezután felváltja egy másfajta elbeszélésmód, amelynek lényege a szembenézés, az események megnevezése és az utólagos reflexió. A Tárgyalás című fejezet ráadásul kétértelmű is, hiszen egy konkrét bírósági ügyet is bemutat. A titok, a trauma kimondódik, az elbeszélésben lévő kihagyásokat utólag nevesíti a szerző: „fiatal koromban szexuális abúzus áldozata lettem” (127. o.). Amiről az első részben szépirodalmi formában olvashattunk, annak itt a konkrét következményeivel szembesülünk. Személyes szinten a pszichés nehézségekkel, a poszttraumás stressz zavarral, a történtek felvállalásával és annak hatásaival. Közéleti szinten pedig az egyházi majd a polgári peres eljárással és a sajtóban megjelenő reakciókkal. A kötetbe több dokumentum is került mindezekről, például egy rendőrségi jegyzőkönyv, az egyházi eljárásról szóló tájékoztató levél és az Alkotmánybíróság határozata is.
A Búbánat-völgyön át tehát egyszerre egy trauma szépirodalmi elbeszélése és dokumentációja. A kisregény forma, a személyes hang, az emlékezés és szembenézés hangsúlyos szerepe leginkább ahhoz hasonlít, ahogy Annie Ernaux szokott írni az általa megélt veszteségekről. Pion István elbeszélése nemcsak azért izgalmas, mert a témája fontos és aktuális, hanem azért is, mert az általa átélt történeteket sikerült hiteles hangon, egy lendületes és jól felépített szövegben elmesélnie.
