A lambéria repedéseibe rakta petéit a várakozás.
Üres szemgödrökbe zuhant vissza az idő.
A felkampózott poharak lassan kivéreztek.
A kánikulától felhólyagosodott a lélek.

Hirtelen kicsapódott a szúnyoghálóajtó: a Vaddisznó kövezetére fröccsent a bejáratban megjelent alak árnyéka, mintha az, aki belépett, már réges-rég itt állt volna, az árnyék úgy előzte meg, ahogy általában a rossz hír hozóját előzi meg a félelem. A fekete jelenés hosszasan elnyúlt a pult előtt, terpeszkedő körvonala lassan siklott a kocsmába. A fehér papucsok fölött visszacsúszott barna térdharisnyából feldagadt bokák bukkantak elő, félregombolt hófehér mellénye vállára padlizsánszínű festékcseppek hullottak a csapzott, dauerolt hajkoronából. Keze húsmosó kéz volt – kifehéredett ujjbegyét halántékára tapasztva körkörös mozdulatokkal masszírozta sajgó koponyáját, repedezett körömágyában, akár a por, megült valami sápadt asszonyi fáradság. – Egy rumos kávét, gyorsan – nyögte ki végül, de még mindig nem lépett be, csukott szemmel tapogatta halántékát, mint aki tulajdon gondolatait igyekszik visszagyömöszölni a csontok alá. – A panaszos hangra a Margitka is kidugta fejét a konyhából. – Téged meg mi szél hozott? – kérdezte, miközben a Solymosi kiütögette a maradék kávézaccot a szűrőből.

Pászliné lassan beljebb csoszogott, de szemét továbbra sem nyitotta ki. Elbotorkált a pulthoz, jobb kezével kitapogatta a bárszéket, és nagy nehezen felkászálódott rá, majd csak azután pillantott fel: tekintete üres volt, a Margitkának úgy rémlett, nem látja sem őt, sem a férjét, és nem látja magát a kocsmát sem. Odalépett hozzá, és óvatosan végigsimított a Pászliné vállán, s az valósággal összerezzent a váratlan érintéstől – fátyolos szemével hirtelen újra látni kezdett. – Ne is kérdezzétek, Margitkám. Migrén ez, migrén, pedig már idejét sem tudom, mikor volt utoljára, talán a lányom esküvőjén, de hát annak is már vagy öt éve, azóta nem, na jó, néha, még ha front van, akkor egy kicsit lüktet a fejem meg rosszul alszom, csak forgolódom éjszaka, de ezek a villámok, ezek már évek óta nem. De ami itt megy, az a gyalázatos felfordulás, ami itt történik, hát csodálkozzon az ember, ha megint, öt év után újra látom ezeket a kis cikcakkos villámokat a szemem sarkában? Kérdeztem a Kocsis doktort, és mondta, hogy bizony lehet az idegességtől, hogy előhozhatja a fáradtság meg az idegesség, és tényleg, néha mintha megvakulnék, utána meg ezek a foltok és a villámok, aztán most már a halántékom is, úgy lüktet itten ez az ér – mondta, és az izzadságtól csillogó halántékára mutatott, amelyen valóban, csakugyan kidülledt egy vaskos, kékeszöld erecske –, hogy minden alkalommal azt hiszem, nekem most végem van, szétdurran, elpusztulok, mert ez, Margitkám, ez kibírhatatlan. Volt-e neked migréned valaha? De igazi migrénre gondolok, nem csak egy mezei fejfájásra, mert lépten-nyomon mondják nekem az emberek, hogy migrén, migrén, de ha ezek megtudnák, milyen az igazi migrén, amikor cikáznak ezek a villámok, bevizesedik a szemed sarka és megvakulsz és elfelejtesz beszélni és lüktet a fejed, hogy beleremeg az agyad is, amikor minden egyes zaj olyan elviselhetetlen, hogy attól félek, összedől az egész ház… eh, nem tudjátok ti, hogy ez milyen – mondta, majd az eléje csúsztatott csészéhez nyúlt, kiitta az egészet, s nyomban vissza is lökte a Solymosi elé: – Csinálj nekem még egyet, mert azonnal megdöglök. – De a szűzmárját neki, Pirike, hát mégis mi van? Mondjál már valamit. – A Pászliné most megint lehajtotta a fejét, mindkét oldalról megnyomkodta a halántékát, majd felnézett, először a Margitka, majd a rumos kávéval feléje forduló Solymosi szemébe. – Az alvilág veszedelmei feltörtek. Ránk találtak – mondta, s ismét behunyta a szemét, úgy emelte szájához a csészét.

Valami történhetett odakint, mert a Húsgyár felől éljenzés és tapsolás hallatszott be a Vaddisznóba, de minderre ügyet sem vetettek, sem a Solymosi, sem a Margitka, és nem csupán azért, mert a Pászliné szavai bénítólag hatottak rájuk – házasságukban hosszú idő óta először fordult elő, hogy pontosan ugyanarra gondoltak, s kivételesen tehát egyet is értettek: tudniillik, hogy a Pirike minden jel szerint tényleg meghülyült ettől a migréntől –, hanem mert alighogy felocsúdhattak volna, a sarokban a Kertészt iszonyatos köhögés fogta el, mélyről jövő, hurutos, fájdalmas köhögés, és azután sem maradt egykönnyen abba, hogy az öreg az előtte lévő bögrét sűrűn szájához emelte némi enyhülés reményében.

– Mesélj már, ne kelljen könyörögni – mondta a Solymosi, majd letett elé még egy rumos kávét, bízva benne, hogy az asszonynak nem tűnik fel, hogy az iménti zaccot főzte le neki újra. – A hentesbál az oka, attól ment el mindenkinek az esze – kezdett bele a Pászliné, majd óvatosan beleszürcsölt a csészébe. – Jaj, igen jó, ez kell nekem, ettől talán majd nesznek jövök egy kicsit. Na szóval, a hentesbál, hát igen. Mindenki megbolondul tőle, ezt nektek úgysem kell mondanom, de ami itt most történik, az mégiscsak botrány. Az egész már tegnap este elkezdődött, már akkor láttam, hogy megint felhősödik, gondoltam is, hogy nekem már kevesebbtől is volt migrénem, a fene se gondolta, hogy a vihar miatt kell majd a legkevésbé aggódnom. Az uramhoz mentem ki a TSZ-hez, de elküldték valahová, hiába kérdezgettem a Kormost, hogy mégis, hát mikor ér vissza, egyáltalán hová ment, tudjátok milyen a Kormos, szerintem már nem volt szomjas, az ember egyetlen szavát sem érti, összevissza beszél, mint akinek mindig tele van a szája, foga is alig van neki… – Pirike, a lényeget, a hétszentségit – ripakodott rá a Solymosi. – Jól van már, majd megtudnád, ha neked is így fájna a fened. A lényeg, hogy ott állok, hallgatom ezt a se eleje, se vége beszédit neki, és akkor egyszer csak elkezdtek sírni. Édes Istenkém, hogy sírtak azok a disznók a platón. A Dombi, az az idióta vadbarom, hozta a mai szállítmányt, és már az út végén látszott, hogy úgy hajt, mint egy eszelős, pedig tudjátok ti is, milyen út vezet a TSZ-hez, csak úgy dülöngélt az a teherautó, ahogy belehajtott a gödrökbe, a szerencsétlen disznók meg… jaj – mondta, és megint a csésze után nyúlt, olyan mohón itta, hogy a barna lé kicsurrant és lefolyt a szája szélén. – Amikor befordult az udvarra, Istenemre mondom, azt hittem, fölborul a teherautó, már láttam magam előtt, ahogy kizuhannak belőle a disznók. Szűz Máriám, mondom, hát mi történik itt, mér sírnak ezek a disznók, de a Kormos, az a félkegyelmű, csak röhögött egyfolytába, aztán ment oda ő is a többivel segíteni, leterelni a disznókat, de hát az a terelés… Nem terelés volt az, hanem közönséges kínzás. Kinyitották a lehajtókat, de a disznók mintha megvadultak volna, egyszerűen sehogy sem bírtak lejönni, összetorlódtak a bejáratnál, és egyre veszettebbül és veszettebbül visítottak, jaj Istenkém, ha hallottátok volna, ahogy azok visítottak, ezek a vadállatok – mert azok voltak, vadállatok – meg úgy hajtották, úgy ütötték őket, hogy attól féltem, ott helyben elpusztulnak. És akkor látom, hogy az egyik állat valósággal lezuhan a platóról, akkorát puffant a földön, hogy a szívem is majd elállt, a többi meg átbukdácsolt rajta és összevissza taposták, és hiába verték, nem tudott felállni, el volt törve a lába, ott sírt a szerencsétlen, és sírt a többi is a platón fent, mert mint kiderült, még többnek el volt már törve a lába, az uram szerint ezen spórolnak, hát hallottatok már ilyet? Ezen spórolnak, hogy a fuvarok között nem almozzák le a platót, hogy, gondolom én, hamarabb mehessenek inni, mert mindnek már csak azon az átkozott bálon jár az esze, azért verték így a disznókat, mintha a veréstől hamarabb itt lenne már a bál, és… – Várjál már Pirike, mi van az almozással? – szakította félbe megint a Solymosi, s látva, hogy kiürült az asszony csészéje, elindult, hogy lefőzzön még egy adagot az iménti zaccból. – Hát hogy nem almoztak, épp ez az, ezen spóroltak, egyszerűen nem almozták le a platót, és azok a szerencsétlen állatok, pláne, ha a sofőr úgy hajt, mint a Dombi szokott, egyszerűen kifáradnak, szétcsúszik a lábuk… jaj, hát elgondolni is borzasztó, ahogy azok ott fent hömbölögnek egymáson, csoda hát, ha a lábukat törik, és egymáson gázolnak át, hogy kijussanak onnét? Hiába kiáltottam oda nekik, hogy hagyják már abba, vagy tán elment az a maradék eszük is, de csak röhögtek ezek a hülye gyerekek és egyre erősebben ütötték őket, hogy mennének már be az ólba, de hogyan mentek volna, hiszen alig éltek azok az állatok. – Ne bolondozz, Pirike – csapta össze a tenyerét az arca előtt a Margitka. – Hogy engedhetik ezt meg? – Hogyan-hogyan… – legyintett a Pászliné, és oldalra sandított, lefőtt-e már a kávé – Szerintetek érdekel ez bárkit is? Itt már mindenkinek csak az evésen-iváson jár az esze, hetek óta mást sem hallok, a hentesbál így, a hentesbál úgy, ez egy ilyen népség, Margitkám, már bocsássatok meg, hogy épp nektek mondom, végül is ti meg ebből éltek, az meg nem szégyen, de ezeknek egyszerűen a gyomrukban van az a csöpp agyuk is, ezeknek ez a boldogság, ha degeszre tömhetik magukat meg úgy lerészegednek, hogy utána egy hétig meg sem tudnak szólalni tőle, ti ezt nálam is jobban tudjátok. Nem nevetséges ez, hogy valakinek csak ez a boldogság, púposra zabálni magát, aztán csak simogatják a nagy hasukat és olyanokat mondanak, hogy „ejnye, minek köllött ennyit ennem, majd legközelebb visszafogom magam”, de nem fogják, ezek soha sem fogják vissza magukat, és legközelebb még többet zabálnak, hogy aztán még hangosabban fogadkozzanak utána. Erre gondolnak csak, azért sietett a Dombi is azzal az autóval, meg, gondolom én, azért nem almozták le azt a platót se rendesen, hátha hamarabb ideér a holnap, én meg egész éjjel hallgathattam a disznókat, egyfolytába ott visítottak a fejemben, az uram nem győzte kérdezgetni tőlem, mit forgolódok már annyit, minek idegesítem magam ilyeneken, mér nem jó nekem soha semmi. Nem tehetek róla, én ilyen vagyok, én a szívemre veszem a dolgokat. Amikor odakint villámlott egyet, már tudtam, hogy migrénem lesz, de az eső nem jött, csak valahol messze lehetett vihar, de én nem aludtam egy szemhunyásnyit se, virrasztottam egész éjjel a disznókkal, és, szégyen vagy nem szégyen, valamikor hajnalban a fejemre húztam a párnát, hogy a férjem meg ne hallja, és halkan, nagyon halkan imádkozni kezdtem, én, aki már a templom környékére se néztem mióta, de kérlelni kezdtem az urat, hogy könyörüljön meg meg rajtunk, mert ez a bál meg az egész társaság el van átkozva.

– Ugyan már, Pirike – mondta a Solymosi, miközben felhúzta egy kis rummal a maradék kávét –, nem túlzás ez? – Túlzás? – nézett fel keserűen a Pászliné. – Na várjál. Mert a többit még el sem mondtam.