Az Árpád Gimnázium számomra egyfajta családi intézmény volt. Mivel Csillaghegyen laktam születésemtől fogva, azaz 1936-tól, a helyi Mária nővéreknél töltött elemi iskolás évek – 1943/44–1947/8 után természetes volt, hogy ott folytassam iskoláimat, legalább két okból. Egyrészt 1947-ben ez volt a legközelebbi, HÉV-vel könnyen, jó fél óra alatt elérhető fővárosi középiskola. Másrészt előttem mindkét bátyám oda járt, sőt német-magyar szakos, anyanyelvét is oktató tanárként, hosszú jászberényi működés után 1918-tól nyugdíjazásáig apai nagyapám (1867–1952) is ott végezte be pályáját, ha jól emlékszem, címzetes igazgatóként. Krajcsovics tanár úr (szintén magyar szakos) sokat emlegette még előttem is nagyapámat mint kitűnő irodalomtanárt. Az akkoriban még nyolc osztályosnak tekinthető gimnáziumban – az 1945-ös rendszerváltás után ugyan az alsóbb osztályokat valószínűleg átkeresztelték felsőbb általános iskolai osztályokká, de ez nem változtatott helyzetünkön, mert megmaradt a korábbi tanári kar – első osztályomat egy évben végeztem negyedikes középső és nyolcadikos idősebb bátyámmal.
Az érettségire vonatkozó s kivagyiságot mutató megjegyzésem egyáltalán nem pozitív jellegű. Inkább szégyenkezem miatta. Saját kitűnő rendűségem már magán viselte a korszak hamis, nem kevéssé korrupt és a valódi értékeket ignoráló jellegét. Igaz, magyar irodalomból képzettségem meghaladta az átlagot (1955-ben a kifutó pártfőnök nevét viselő országos tanulmányi verseny első helyezettje lettem a fővárosban s később országosan is), de a többi tárgyból (pl. oroszból, fizikából, matekból már alig, vagy egyáltalán nem voltam az átlagosnál jobb. Viszont ekkoriban bevett szokássá vált, hogy „nem szabad elrontani a jó tanuló bizonyítványát”. E mögött elképzelhetően az is lehetett, hogy az iskoláknak a képzési mezőben kialakuló rangját s talán még anyagi dotációját is erősen meghatározta az érettségizők jegyátlaga, valamint a felsőoktatásba bekerülők aránya. Így lettem aztán én is kitűnő rendű. Azt hiszem, ez a 25 fős osztály többi – 4-5 – „kitűnőjére” is vonatkozhatott. Mivel az osztály nívója különösen oroszból még az enyémet sem érte el, az érettségi orosz dolgozatát felügyelő tanár rám osztotta a nem túl nehéz feladatot, hogy „Győző fiam, írd meg a dolgot, s aztán add át azoknak, akiknek kell, nehogy baj legyen az eredménnyel.”
Az orosszal ugyanis nekem igencsak ambivalens volt a viszonyom. Az angolt Virányi tanár úr kezdte tanítani, azután, vagy azzal egy időben párhuzamosan (?) egy rövid ideg a Szentkuthy néven elhíresült Pfisterer („Fityó”) tanár úr adott franciaórákat. 1949 táján hirtelen át kellett váltani az oroszra, amelyet a szegény, korábban latint okató Rácz tanár úr („Ciceró”) vállalt el, nyilván kényszerből. Az első ilyen félévben jótanulóságomat meghazudtolva valóságos politikai szabotázsakciót folytattam az orosz ellen. Tettem ezt ugyanakkor, amikor faltam az orosz klasszikus regényeket, sőt még a költészetet is. (Puskinról baráti társaságban még előadást is tartottam.) Ez odáig ment, hogy „Ciceró” – akivel külön kapcsolatom volt mint az iskolai könyvtár őrével, hiszen a könyvtár, gondolom ritka diák használóinak egyike voltam –, félrehívott, és szememre hányta viselkedésemet, azzal a számomra már akkor is nehezen értelmezhető formulával, hogy „Noblesse oblige”. Az orosszal továbbra is komplikált volt a kapcsolatom. Magyarul még a Csendes Dont is végigolvastam kamaszkoroban Gorkij és Makarenkó mellett, nemcsak Gogol, Tolsztoj és Turgenyev remek prózáját, bár – ki tudja miért – Dosztojevszkíjtől keveset. Amikor Párizsba kerültem, még az első évben beiratkoztam a Keleti Nyelvek Főiskolájára, mert ott kezdettől fogva az Anyegin volt az irodalmi elemzés fókuszában. Máig mondogatom eredetiben magamnak s néha másoknak is a poéma bevezető sorait vagy Tatjána megrendítő szerelmeslevelét, amelyet – visszatekintve és számomra – a világ egyik legszebbnek ítélhető nyelvén írtak, ha ugyan van értelme a nyelveket esztétikai minősítésnek kitenni…
Pfisterer tanár úrról már tettem említést, bár csak rövid ideig volt a gimnáziumban. Valóságos óriásnak tűnt magasságával, de kedves, melegszívű ember benyomását keltette, aki ugyan inkább a szomszéd kocsmában mulatta legszívesebben idejét s csak mellékesen tanított direkt módszerrel nyugati nyelveket. A magyar irodalmi avantgárd e vezéregyéniségét egy jó fél évtizeddel később, a forradalom előtt láttam újra a budapesti bölcsészkar aulájában, ahol egy kerekasztal beszélgetésen kellett volna beszámolnia a sötét bolsevizmus alatti éveiről.
Druszámról, a természetrajz-tanár Karádi Károlyról csak jó emlékeim vannak. Talán ő volt az egyetlen a középkorú oktatók között, akin nem látszott meg konkrétan a korszak nyomása, nyomottsága. Pedig valószínűleg vele is éreztették, hogy szemmel tartja az éppen regnáló pártkatona igazgató – kettő ilyenre is emlékszem, mindkettőtől rettegtünk –, miután ő volt azelőtt a cserkészcsapat parancsnoka. Karádi azonban mégsem került szakmai kényszerpályára. Tudomásom szerint mindig csak természetrajzot hagyták tanítani, akárcsak azelőtt. Pontos, igényes szakoktató volt, elég szigorú, nem próbált könnyű népszerűségre törekedni, megtartotta a megbízható, jól képzett szakember habitusát. Ő volt az egyetlen, aki emlékeim szerint pontos óratervvel dolgozott. Minden óra tartalma pontokba szedve a táblára került, s ezt be is tartotta.
A gimnázium más szempontokból is magán viselte a korszak súlyosan nyomasztó légkörét. Én boldogan tanultam volna latint és görögöt is, de latint csak az utolsó osztályokban lehetett, mégpedig nem érettségi tárgyként, tehát igencsak felszínesen. Az igazi irodalomhoz el sem jutottunk így, csak a deklinációk és konjugációk biflázásához Gombár Vince és Tóth Palya tanár urak jóvoltából. Az utóbbi, akit egyes felnőtt tanítványai, akiket szívesen hívott meg egy-egy órájára, az ország legjobb magyartanárának minősítettek, tulajdonképpen elég keveset oktatott. Főképp azt hajtogatta, hogy „Tudni kell fiúk, tudni, tudni!”, meg más ilyesmit, kinézve jelentőségteljesen az ablakon. Amikor néha finoman értésére adtuk, hogy amit a táblára ír, az olvashatatlan, kerek perec válaszolta, hogy ő megtanult írni, mi tanuljunk meg (legalább) olvasni… Az oktatás nála csak akkor vált komollyá, amikor a nyelvtanról volt szó. Akkor valósággal kivirult, azzal is, hogy két könyvére hivatkozhatott és 14 vagy hány tanulmányára, ami azt a szerencsét is hivatva volt éreztetni velünk, hogy egyáltalán ő a tanárunk. A Viszonytan címet viselő (általunk iszonytan-nak elkönyvelt) kis füzetét kiosztotta közöttünk, és egyszer az osztályunkban más tanárok előtt is bemutatta. Tóth Palya olyan benyomást keltett, mint egy száműzött fejedelem, aki csak átmenetileg, de méltósággal tűri el helyzetét. Impresszív, vastag talpú, látványosan öreg, régen készült s gondosan karbantartott cipőket hordott, és ruházata is az 1930-as évek úri osztályának eleganciáját tükrözte.
Egészen más jellegű eleganciája volt az iskolaszerte legnépszerűbb magyartanárnőnknek, Révész Mártonnénak, Theának, illetve népszerűbb nevén „Dunjuskának”. Ő, azt hiszem, közvetlenül a diplomázás után került kamaszkorú osztályunkba. (Hatodikosok lehettünk.) Több szempontból tűnhetett fel az iskolában. Megelőzte híre – ami igaznak is bizonyult –, hogy az angolon kívül németül von Haus aus és még franciául is beszél, ahogy ez, most már tudom, gyakori volt a fővárosi művelt zsidó polgárcsaládokban. Igazi aurája volt tekintetének, impresszíven okos megjelenésének, kissé teltkarcsú, nagyon nőies, elegáns, határozott, de alapjában kedves fellépésének. Kezdetben nem győztük számolni, hány napig (talán két hétig) jelenik meg mindig új toalettben, ami önmagában is különös jelenség volt az ötvenes évek kollektív nyomorában. Számomra nem volt felvillanyozóan jó tanár, merthogy én úgy gondoltam – mint kiderült, teljesen alaptalanul –, hogy már minden fontosat elolvastam a magyar irodalomból, de óráit lelkesen adta elő, és általában rögtön fesztelen, jó hangulatot teremteni képes ember volt, akivel mindenről lehetett beszélni, s aki sokunkra ezzel is hatott. Ilyen maradt haláláig, amíg szerencsém volt ismerni. Pedig nehéz élet jutott osztályrészéül. Még a mi időnkben két lánygyermeknek adott életet nála jóval idősebb férje mellett, akivel úgy kerültek össze, hogy az utóbbi mentette volt őt és talán családját is, bár bátyját már nem tudta megmenteni, a nyilas vész időkben. Az 56-os forradalom idején azonban lakásuk ajtajára bátor, de névtelen hazafiak jónak látták horogkeresztet festeni. Az ilyesmiről ők már tudtak, s elegük is lett. Nem Nyugatra emigráltak, mint jómagam, hanem hitközségi kapcsolataikat mozgósítva (férje rabbiképzőt végzett) útlevéllel „vándoroltak fel”, azaz alijáztak Izraelbe 1957-ben. Többször találkoztunk a Szentföldön, majd később budapesti látogatásaik alatt, sőt Párizsban is vendégeskedtek nálunk legalább kétszer. Thea az aktív tanítás és a háziasszonykodás mellett ledoktorált a Héber Egyetemen, és középiskolai tanfelügyelő lett angolból, míg sátoraljaújhelyi születésű, ízes vidéki magyarsággal beszélő férje iskolaigazgatóként fejezte be pályáját. Thea férje, Marci után halt meg az ezredforduló táján, korai hetvenes éveiben. Csak telefonon sikerült elbúcsúznom tőle. Egyik lánya szintén középiskolai tanár lett egy izraeli új városban.
A korszak több, akkoriban középkorú tanárunkra érezhető hatást tett. Gombár Vince („Lajcsi”) lelkesen hivatásos latin és görög szakos tanárból („Minden a görögöktől jött!”) mindenes, főképp helyettesítő tanárrá vedlett át. Arra emlékszem, hogy egyszer egy semmilyen gimnáziumi tanrendbe nem illő és teljesen értelmetlen új tantárgyat – kereskedelmi gyakorlatokat – kellett tanítania. Közben persze nem állta meg, hogy latin szerzőket idézzen eredetiben is.
Az ötvenes években ilyesmi nem fért bele a szocialista nevelésbe. Azt hiszem, máig tőle tudom Vergilius eposzának kezdő sorait („Arma virumque cano, Trojae qui primus ab oris Italiamque venit littora …”) Operaénekeshez méltó mély baritonnal, mindig demonstratív öblösséggel énekelte a himnuszt, ahányszor erre iskolai ünnepségen sor került.
Hasonló sorsú volt Kássa Gábor festőművész is, aki kezdetben rajztanárként működött, később a gimnáziumban, ahol már nem volt rajztanítás, mindenféle melléktárgyat és helyettesítéseket terheltek rá. Főképp nyelvileg remekül kidolgozott, káromkodás-féle kitöréseire emlékszem, amelyekkel csillapítani próbálta az osztályt nagyobb rendzavarások idején. („Hát fiam, olyan pofont kapsz, hogy a falnak mész, és a rokonok jöhetnek szagolgatni, aztán talicskában tolhatnak haza”). Fizikai tettlegesség ekkoriban ugyanis még előfordult egyes tanárok részéről, nem is ritkán, de feltehetően csak az általam még végigjárt alsóbb osztályokban. Rendzavarás persze sok volt, úgy is mint Karinthynál, hogy Röhög az egész osztály. Egy ilyen nevezetes eseménynél az iskolai párttiktárt, bizonyos Farkasnét küldték be rendet csinálni, aki valahogy azzal a szerencsétlen kijelentéssel kezdte, hogy „Fiúk, itt rendnek kell lenni, mert most nemcsak a Farkas tanárnő jött be az osztályterembe, hanem maga a Párt”. Kitörő vihogással honoráltuk bejelentését.
Pedig a pártállam nyomását sokféleképp éreztették velünk. Ugye, illett belépni a DISZ-be – lényegében kellett. A cserkészet már valamikor az 1940-es évek végén megszűnt, bár átmenetileg, egy-két évig – úttörő csapat gyanánt – volt cserkésztiszt barátaink Waxmann („Vaxi”) és Kisgyörgy („Gólya”) továbbvitték az eredetileg Karádi Károly tanár úr vezette csapatot. Egy alagsori helyiségben tartottuk szombat délutánonként a rajgyűléseket. („Gólyához” és később feleségéhez, Katalinhoz, életre szóló barátság fűzött.) Aztán ott voltak a kötelező tanórák utáni politikai szemináriumok, amelyekből egy ideig nekem is kellett egyet vezetnem. Pontosan emlékszem, amikor behívattak a kerületi DISZ- vagy KISZ-központba, hogy megbízzanak egy ilyennel. Hiába védekeztem azzal, hogy „e téren nem vagyok eléggé fejlett”, kereken kioktattak : „Mi tudjuk, elvtárs, hogy te képes vagy rá. Ha nem vállalod, ezt ellenséges magatartásnak vesszük”. Persze rögtön elvállaltam…
Jól emlékszem 1953 tavaszán a nagy Sztálin halála utáni kötelező iskola-gyűlésekre, ahol a szerencsétlen diákszervezeti titkár, Gyuszi igyekezett megnyugtatni minket – inkább persze magát –, hogy a nagy veszteség ellenére ne csüggedjünk, mert ott vannak az eltűnt vezér jó tanítványai, akik majd átveszik a szent örökséget. (Itt hónapokig egyre más nevek kerültek elő, változó rangsorban.) Teljesen meg voltunk nyugodva.
Emlékszem, milyen megalázónak éreztem, amikor Tóth Palya kényszeredetten magyarázta egyszer, hogy Lenin a szocializmus elméletét és Sztálin annak gyakorlatát valósította meg. Nem hiszem, hogy lett volna közöttünk olyan, aki ne tudta volna, mit gondol a tanár úr minderről…A politikai nyomást úgy próbáltuk kivédeni, hogy magunk között nem beszéltünk politikáról. Nem emlékszem azonban, hogy bárkivel kapcsolatban konkrétan felmerült volna, hogy besúgó, bár létezését nem tudnám utólag sem kizárni. Azt, hogy ki kivel barátkozik az osztályban, biztosan sokkal messzemenőbben határozta meg az elképzelt vagy valódi hozzáállása a rendszerhez, mint ahogy akkoriban láttam. Kevés zsidó társunk volt, akiktől azonban az igazi „úri fiúk” – már akkoriban is tudatában voltam ennek – elkülönültek. Az egyik félárva zsidó fiúval meglehetősen jóban voltam, mert eléggé értelmesnek és érdeklődőnek találtam, s néha elkísértem szerencsére útba is eső lakásáig. Fel is mentem néha hozzájuk, főképp, ha véletlenül nem jó jegyet kapott, ezzel megvédhettem özvegy, a Soát túlélő anyja retorzióitól, merthogy neki ki volt adva, hogy csak jó jegyet hozhat haza… Egyszer így őt is meghívtam a névnapom alkalmával az édesanyám rendezte délutáni zsúrra. Jóval később vallotta be nekem, hogy életében először történt meg vele ilyesmi… Amire jobban emlékszem, mert nekem akkoriban is feltűnhetett, hogy édesanyám is megkérdezte, hogy Andris zsidó-e? Ezek szerint őt ez érdekelte, mégpedig, ahogy évtizedekkel később megtudtam, nyomós okból. Engem akkoriban nem…Illetve, talán mégis, mert legelső árpádista éveim alatt közeli barátságba keveredtem az osztály egyetlen brilliánsan okos és hozzám hasonlóan könyvfaló tagjával, akiről tudni lehetett, hogy zsidó, félárva és anyja valamilyen szinten aktív a nomenklatúrában. Elég sok időt töltöttünk együtt, mindig én jártam hozzájuk egy másik osztálytársunkkal, akire csak úgy emlékszem, német neve volt. Elég sokat beszélgettünk, de – inkább csak kedvtelésből – még faliújságot is csináltunk együtt, „vonalas” cikkeket fabrikálva otthoni írógépén. Sajnos Gyurka két vagy három év után átment az orosz gimnáziumba, végül külkereskedő lett, és kapcsolatunk a nemrégi időkig megszűnt. Lehet, hogy innen (is) származtatható történelmi szociológusi pályám egyik fő fókusza, a felekezeti és etnikai csoportok összehasonlító vizsgálata a modern magyar nemzetépítésben.
Tornatanárunk, Ignácz (Iglói) Mihály élsportoló futó volt, és a korabeli, 50-es évekbeli, nemztközileg is igen sikeres olimpiai atlétika csapat szövetségi kapitányaként is működött. Mint ilyen, sokszor nem ért rá órát tartani, s elküldte az osztályt focizni az amfiteátrumba. Ennek ismertük történelmi értékét, és értékeltük tanárunk nonchalance liberalizmusát. („Nem muszáj nyerni fiúk, csak csinálni, részt venni !”) Soha nem forszírozta, hogy felmásszak a kötélen, úgy mint ügyesebb osztálytársaim. Utolsó emlékem róla az, hogy eljött érettségi bankettünkre, és utána 100 forintot nyújtott át, azzal, hogy legyen nálunk pénz, ha máshova is be akarunk még térni. Nem tudom mire gondolt, mert 1955-ben a magam részéről nem tudtam éjfél után nyitva tartó helyekről. A gesztus az ötvenes évek mindenképp szűkös viszonyai közepette emlékezésre méltó maradt számomra. Úgy tudom, Iglói edzőként nemzetközi karriert is befutott, miután a melbourne-i olimpiáról már nem tért haza, s hosszabb amerikai edzőség után a görög olimpiai csapat vezetőjeként végezte pályáját.
Más tanárnál is értékeltem (mindről itt nem volt helyem írni), hogy néha átadhattam magam a pad alatti olvasás tiltott örömének. Emlékszem, egyszer Gombár tanár úr, talán éppen kereskedelmi gyakorlatok órán, rajtakapott egy Goethe-életrajzzal a pad alatt. Legyintett, és nem csinált ügyet a dologból.
Udvarhelyi Guszti bácsi – a tényleges ügyintéző igazgatóhelyettes – mindig megértően viselkedett, és néha – ritkán ugyan, mert túlságosan el volt foglalva – igen érdekes földrajzórákat is tartott. Amikor tanulmányi versenyt nyertem, kötelességének tekintette, hogy elkísérjen a díj átadására. Érkezésünk után beültünk egy padba, s a laudációk kezdetén rögtön el is aludt. (Az akkori igazgatónk Éber-sége – így hívták – párt-ügyekre igen, de ilyesmire nem terjedt ki.) Párizsban többször meg tudtam még hálálni Guszti bácsi kedvességét vacsorára és taxizásra való meghívással.
Végül említést tennék néhány átmeneti, az Árpádban csak kis ideig aktív későbbi bölcsészről, akikkel személyes kapcsolatom alakult ki, többel életük végéig. Kettőt közülük az irodalmi önképzőkör vezető tanáraiként ismertem meg. Teljesen ellentétes, de magasröptű pályát futott be mindkettő.
A fiatalabb Eörsi Pista volt (1931–2005), aki mint ifjú kommunista költő került angol-magyar tanári diplomával a gimnáziumba. Rögtön népszerűvé vált. Odahozta hozzánk a korszak legjobb kezdő íróit, Sánta Ferencre és Csoóri Sándorra emlékszem, talán Nagy László is eljött egyszer. Eörsitől hallottam először Babits Ősz és tavasz között című remekét, ami egyáltalán nem illett a pártállami irodalmi ideálok közé. Rövidesen maga Pista sem, aki az ‘56-os értelmiség egyik, s talán legbátrabb vezérszónoka lett. A kádárista vérbíróságon tudtommal az egyetlen volt, aki kétségbe merte vonni a bíróság jogi illetékességét. Hat börtönévébe került bátorsága, de a kádárista kompromisszumot sem fogadta el, s kritikus maradt a rendszerváltás utáni viszonyokkal szemben is. Családi barátok maradtunk, elvált feleségével és több barátnőjével is közeli viszonyunk alakult ki, bár igazából nem sokszor találkoztunk, mivel az 1956 utáni időkben mindketten jórészt más országokban éltünk.
A másik fontos tanáregyéniség, akivel az ötvenes években az irodalmi önképzőkörben találkoztam, Szabolcsi Miklós volt (1921–2000), egy nagy magyar-zsidó értelmiségi család tagja, József Attila- kutató irodalomtörténész, lapszerkesztő, később akadémikus. Ő mint kibuktatott kultuszminisztériumi főhivatalnok került néhány évre a gimnáziumba 1950 táján. A Kádár-rendszer irodalompolitikájában aztán jelentős hatalmi pozíciókat töltött be. Mint önképzőköri diáktitkárt egyszer még egy obligát gyárlátogatásra is magával vitt, emlékeim szerint a közeli Goliba, a híres Goldberger-féle nagyüzembe, hogy „közvetítsük a magaskultúra elemeit a munkásosztály felé”, ahogy a korszak ideológiai fantazmája kívánta. Társadalomtörténeti kutatásaimban számíthattam segítségére.
Itt kell még megemlékeznem az előbb említettek közötti generációhoz tartozó, s másképpen árpádista barátunkról, Litván Gyurkáról (1929–2006), aki az 1960-as években lett könyvtáros és történelemtanár a gimnáziumban. Ő is 56-os volt. Még a forradalom előtti augusztusban egy a pártvezér tiszteletére összehívott tömeggyűlésen ő követelte legelőször nyilvánosan a véreskezű diktátor lemondását… Az ő pályája is csak súlyos börtönévek után bontakozott ki mint a 20. század szellemtörténetének (A Huszadik század köre, Jászi Oszkár élete) kiváló kutatója. Hozzátenném itt az eggyel felettünk lévő osztályba járó Szabó Miklós (1935–2000) nevét is, akit csak az 1970-es években ismertem meg budapesti kutatói
útjaim alatt. Szintén úttörő kutatója lett a század politikatörténetének, benne a modern magyar szélsőjobb kialakulásának. Mint a kádárista rendszer értelmiségi ellenzékének jeles képviselője, hosszú ideig saját lakásán „röpülő egyetemet” tartott fenn (nevezetesen a szovjet állam történetéről) s a rendszerváltás után mint SZDSZ-es képviselő a liberális párt egyik szellemi vezéralakjává vált.
Szerettem-e az Árpádot? Sok szempontból igen. Az épület maga akkor ugyan még magán viselte a háborús sérüléseket, de egészében a legszebb fővárosi Bauhaus-maradványokhoz tartozott. Igazán rosszra e nehéz korban nem is emlékezem. Fiatalok voltunk, talán ez felülírt minden mást.
