A második világháború alatt a németek által megszállt területeken 1944-re már részben vagy egészben felszámolták a zsidó közösségeket. Magyarországon a zsidótörvények által erősen korlátozott, jogfosztott hazai zsidóság, illetve az ide menekült sorstársaik a szigorú intézkedések ellenére viszonylagos biztonságban éltek. A második világháború során helyzetük fokozatosan romlott, elsősorban az 1939-től bevezetett munkaszolgálat miatt, hiszen az ország hadba lépése után nagy számban vittek ki erre kötelezett zsidó férfiakat a frontra, vagy más, veszélyes helyekre.
A Magyarországon élő, nagy számú zsidó lakosság az első zsidótörvény bevezetéséig (1938) nem szembesült a náci faji ideológia rémével. Az 1930-as években az ország lakosságának mintegy 5 százaléka vallotta magát izraelita vallásúnak. Közülük néhány család (pl. a Weiss, Kornfeld, Chorin, Goldberger) fontos szerepet töltött be a magyar gazdasági életben, ténylegesen a zsidó származású nagytőkések irányították az ország gazdaságát.
A második zsidótörvény (1939) már több tízezer keresztény személy visszaminősítésének alapja lett, faji alapon mintegy 60 ezer zsidó állampolgár megélhetési lehetőségét vette el oly módon, hogy az értelmiségi pályákon 6 százalékban, a színházaknál és az egyes sajtóorgánumoknál 12 százalékban maximalizálta a zsidónak minősülő dolgozók számát. Az 1941. évi harmadik zsidótörvény a házassági jog és a házassággal kapcsolatos fajvédelem terén hozott újabb korlátozásokat. Ez a törvény már abszolút a faji alapot tekintette irányadónak, hiszen megtiltotta a zsidók és nem zsidók házasságát, de még nemi érintkezésüket is, valamint zsidónak minősített minden magyar állampolgárt, aki az izraelita felekezet tagja, vagy akinek legalább két nagyszülője izraelita.
Magyarország 1944. március 19-i megszállásával a zsidó közösség helyzete gyökeresen megváltozott, és a Sztójay-kormány kinevezésével kezdetét vette az üldöztetésük. A kormány belügyminisztere, Jaross Andor vezetésével, valamint Baky László és Endre László nyilas belügyi államtitkárok közreműködésével sorra születtek a zsidók jogait egyre szűkítő, korlátozó intézkedések, amelyek mindegyike a magyarországi zsidók végső eltávolítását, deportálását készítették elő. Az antiszemita Endre László 1938. január 11-től Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye alispánja volt, aki ebben a tisztségében számos zsidók elleni fellépésben játszott szerepet Békásmegyer–Csillaghegyen is.
1944. április 5-től kötelezővé tették a zsidók számára a megkülönböztető, kanárisárga színű Dávid-csillag viselését a felső ruházat bal oldalán. Április 7-én egy titkos rendelet értelmében már a zsidók elkülönítése, a gettók felállítása került napirendre.
Mire a magyarországi zsidóságot elérte a legkegyetlenebb üldöztetés, addigra a náci hivatalnokrendszer már rendkívül tapasztalt módon működtette halálos gépezetét, amelynek élén Adolf Eichmann SS-Obersturmbannführer (alezredes) állt. Először Zsidó Tanácsokat állíttatott fel, amelyeket utóbb együttműködésre kényszeríthetett. Ezt követte a területi zónák szerinti gettók felállítása, ahol a minden vagyonuktól megfosztott zsidók életkörülményeit korlátozó intézkedésekkel szabályozták.
1944. április 26-án a magyar belügyi szervek, elsősorban a csendőrség hathatós segítségével, megkezdődött a vidéki zsidóság gettóba költöztetése. A zsidóknak maximum 50 kilós csomagot és kétheti élelmet engedélyeztek bevinni. A vidéki zsidó közösségek gettóba zárása után Eichmann Auschwitzba utazott, hogy személyesen készítse elő a magyar zsidók százezreinek fogadását. A magyar hatóságok hat magyarországi deportálási körzetet jelöltek ki: I. Északkelet-Magyarország és Kárpátalja; II. Észak-Erdély; III. Észak-Magyarország; IV. Dunántúl; V. Dunától dél-keletre elterülő rész; VI. Budapest és környéke. 1944. május elejére minden elő volt készítve a magyarországi zsidóság deportálására, ami május 15-én meg is kezdődött. Először a Kárpátaljáról, Észak-Magyarországról és Észak-Erdélyből, majd az Alföldről és a Duna–Tisza-közéről, legvégül pedig a Dunántúlról deportálták a zsidó közösségeket. A deportálások főiránya elsősorban Auschwitz-Birkenau volt. Ezek a szörnyűségek elérték Óbudát és a környező településeket is.
A 18. század végétől Óbudán hagyományosan sok zsidó élt a Zichyek mint földesurak védelme alatt, akik befogadták, majd Zsámbékon és Óbudán letelepítették a különböző helyekről érkező zsidókat. A 18. században újra benépesült Békásmegyer község – a hozzátartozó későbbi Csillagheggyel – hosszú ideig megmaradt homogén németajkú katolikus településnek. A nemzetiségi és vallási szerkezet átalakulása a 19. század végétől kezdődött, aminek alapja Csillaghegy egyre növekvő heterogén lakossága volt. Ebben az időben jelentek meg az első zsidó lakosok a községben, akik általában iparosok voltak. Számuk 1880-ban mindössze 6 fő volt, az 1941. évi népszámláláskor pedig 246-an vallották magukat izraelita vallásúnak.
A község zsidó lakossága csaknem egészében Csillaghegyen élt, a Völgy utcában saját zsinagógájuk működött. Az 1934 augusztusában felavatott imaház létrehozásában kulcsszerepe volt Kraszner Ferenc hitközségi elnöknek, valamint a lakosság részéről Bandler Sándornak, László Artúrnak és Dr. Révész Sándornak. A közadakozásból felépült csillaghegyi zsinagógát Dr. Vidor Pál rabbi adta át a híveknek (Vidor a Frankel Leó utcai zsinagóga rabbija volt, a buchenwaldi koncentrációs táborban halt meg). Az épület a háború után elpusztult. Békásmegyer-Csillaghegy ebben az időszakban Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyén belül a Szentendrei járáshoz tartozott, ezen közigazgatási kereteken belül kellett végrehajtani a zsidó lakosság gettósítását.
Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye főjegyzője, Dr. Géczy András 1944. május 22-én megjelent leirata alapján a zsidó lakosságot kijelölt házakba (nem táborokba) kell összegyűjteni nyolc napon belül.
A Békásmegyer-Csillaghegyen felállított gettóban gyűjtötték össze a településtől északra fekvő községek zsidóságát is. A május 24-én már működő gettót a Zenta utca (a mai Szent János utca) és környékén, részben az Esti Kurír üdülőházban és a Nyomdászotthon üdülőben jelölték ki. A 8-10 földszintes épületből, tágas, árnyékos udvarokból álló gettóban az asszonyok mostak és főztek, a férfiak többsége valamilyen hadiüzembe járt dolgozni. A gettó felállítását a csillaghegyi főjegyző, Solymossy László és a csendőrparancsnokság szervezte, amelynek vezetője Endre László csendőr főtörzsőrmester volt. A gettóba kényszerített zsidók otthonaiba helyi, főleg szegényebb családok költöztek be. A csillaghegyi gettó sok mindenben különbözött a többi gyűjtőhelytől, és ebben nagy szerepe volt a csendőrparancsnoknak.
Endre László csak névrokona volt a nyilas terror és a magyar zsidóüldözések egyik fő irányítójának, Endre László belügyi államtitkárnak, akit 1946. március 29-én a Népbíróság ítélete alapján felakasztottak. Emberileg teljesen más értékeket képviselt: igyekezett humánusan viselkedni a csillaghegyi gettóba zárt zsidó családokkal, és erre utasította beosztottjait is.
A tudósításokból és egyéb visszaemlékezésekből, valamint Endre László háború utáni visszaemlékezéséből megtudjuk, hogy a gettó igazából nem is volt teljesen elzárva a külvilágtól, a csillaghegyi zsidó családok együtt maradhattak – a többiek külön férfi és női részlegbe voltak osztva –, a bent lakók zavartalanul sétálhattak a községben, ügyeiket egy öttagú bizottság irányította. Endre nemcsak megengedte, hogy a fővárosba járjanak dolgozni az arra kijelöltek, hanem egyenesen szökésre biztatta az embereket a gyengén és csak külsőleg őrzött gettóból. A gettóban élőket semmilyen csendőri atrocitás nem érte, rendszeresek voltak a szökések. A Budapestre menekülőknek így nagyobb esélye volt a túlélésre, mint a maradóknak. Endre László tisztában volt azzal, hogy ez az „idilli” fogság hamarosan radikálisan meg fog változni.
A VI. deportálási zóna, vagyis Budapest környékének zsidóságát a gettósítás után a hatóságok két fő gyűjtőtáborban tömörítették Békásmegyeren – sok forrás a mai napig a budakalászi téglagyárat említi táborként, de ez nem felel meg a valóságnak, hiszen az egykori budakalászi téglavető a Duna-part mellett volt, és ebben az időben már régen nem is működött – és Monoron. Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyének egy része az említett VI. zónába esett, ahol a legkésőbb kezdődött a gettósítás, és ahonnan utolsóként deportálták a zsidóságot. A csillaghegyi gettó felszámolását 1944. június 30-ra tűzték ki. Előző éjjel a csendőrparancsnok figyelmeztette az embereket, hogy bárki megszökhet. Ezt többen meg is tették, de így is több százan maradtak a gettóban, akiket másnap a monori téglagyár területén felállított átmeneti gyűjtőtáborba szállítottak. Endre László közvetlenül a deportálások előtt több embert, köztük lengyeleket bújtatott el otthonában, amivel a saját családja életét is kockáztatta. (Csillaghegyen lengyel internáltak is voltak.)
A csillaghegyi gettó felszámolásánál Endre a saját költségén kenyeret süttetett a zsidó családoknak, több vasúti kocsit rendelt az előírtnál, ezért csak 30-40 embernek kellett utaznia egy kocsiban a szokásos 70-80 helyett, továbbá biztosította, hogy a férfiakat csendőrök, a nőket pedig nők motozzák meg a bevagonírozás előtt. Endre László egészen Monorig kísérte a csillaghegyi gettó lakóit, ahol azonban szörnyű dolgok vártak rájuk.
A tábor parancsnoka Tegzes Ernő csendőr őrnagy volt, de jelen volt Eichmann egyik legközelebbi munkatársa, Theodor Dannecker SS Hauptsturmführer (százados) is. A tábort a helyi elöljáróság a város szélén, a téglagyár területén jelölte ki, ahol a gyárat bérlő Vadász Kálmán részére kiállított községi igazolás szerint július 1-től 9-ig állt fenn. A monori gyűjtőtáborból 1944. június 6–8. között három transzporttal deportálták a fogvatartottakat – köztük a csillaghegyi zsidókat – Auschwitz-Birkenauba.
A csillaghegyi gettó felszámolásával nem értek véget Endre László embermentési akciói. 1944 novemberében az óbudai és a békásmegyeri téglagyárba vezényelt munkaszolgálatosokat mentett, akiket visszatartott a deportálástól, így a pesti gettóba kerültek. 1944 decemberében feljelentették, és több, általa bújtatott embert megöltek a nyilasok, de ő el tudott menekülni. A csillaghegyi csendőrparancsnok mintegy 400 életet mentett meg, amiért soha, semmilyen ellenszolgáltatást nem várt el. A második világháború után a rendőrségen dolgozhatott, azon kevés egykori csendőrök egyike volt, akik bizonyítani tudták, hogy tevőlegesen segítették embertársaikat, megtagadva a feljebbvalói utasításokat. 1951-ben nyugállományba helyezték, de a rendes nyugdíjat megtagadták tőle. Endre László 1971-ben hunyt el, csendőr múltja miatt nem kaphatta meg a Yad Vashem Intézet által létrehozott Világ Igaza kitüntetést. Az 1949. évi népszámlálás adatai szerint Békásmegyer-Csillaghegyen 75 izraelita vallású személy élt.
