Rendhagyó módon indult a képregényíró-rajzoló pályafutása, amiben Steven Segalnak is jelentős szerepe volt. Elmesélné, hogyan történt?
Régen írtam néhány rossz novellát, az egyikből készült a képregény egy pályázatra, amin harmadik helyezést értem el. A történetben egy visszahúzódó magyartanár minden reggel talál egy-egy testrészt a postaládájában, majd egy idő után rájön, hogy ha összerakja, Steven Seagal lesz belőle. És mert reménytelenül szerelmes a biológia tanárnőbe, a félkész Seagalt (akinek akkor még jól látszanak a belső szervei) felajánlja szemléltető eszköznek. Így végre beszélgethet a tanárnővel, és a történet végére összejönnek, Steven Seagal pedig felteszi a fejére az utolsó darabkáját, a kis copfját, és elmegy megmenteni a világot. De addigra a főszereplőét már megmentette. Ez egy szép happy end.
Úgy tűnik, mostanában mesekönyvekre helyezte a hangsúlyt. Miért?
Véletlenül keveredtem a gyerekirodalomba. Nagyon szerettem volna illusztrálni, így indultam az Aranyvackoron. Ezen a kétévente megrendezett tehetségkutatón író-rajzoló párosokat keresnek, és egy megadott témára várják a pályaműveket. Akkor a város volt a téma. Mivel nem találtam magamnak írót, blöffből írtam három fejezetnyi szöveget, csak hogy rajzolhassak hozzá. Végül ebből lett a Dobozváros – ami egy félreértés során, muszájból lett regény. A Magvetőtől kaptam lehetőséget, hogy könyv lehessen belőle, ám ők azt hitték, képeskönyv lesz, én pedig végig abban a tudatban voltam, hogy regényt kell írnom, pedig nem akartam én regényt írni. Csak azt hittem, ezt várják tőlem. Miután elkészültem a kézirat első 60 oldalával, kiderült a félreértés, de akkor már azt mondták, hogy jó, legyen akkor regény.
Mégsem kerülhette egészen el, hiszen az ifjúsági regények már érinthetnek felnőtt témákat is. Dobozváros után jött az Óraverzum (ami 2015-ben a legjobb ifjúsági regény díját nyerte el), amelyben hihetetlen aprólékosan felépített világ bontakozott ki. Ha jól tudom, ebbe a sorozatba még legalább négy kötetet tervez. Az egész már fejben van, vagy az épp véget érő sztoriból indul a következő?
Eredetileg ez is egy regény lett volna, de írás közben kinőtte magát. Először két részben képzeltem el, mert akkoriban hidegrázást kaptam attól, hogy minden eleve trilógiának készül, végül beláttam, hogy ez esetben indokolt lenne a három kötet. A negyediket pedig afféle novellagyűjteménynek képzeltem el, ami kiegészíti a történetet, vagy más szemszögből meséli el. De történtek közben dolgok, és a regény megírásának másfél éve is sokat kivett belőlem, nem biztos hát, hogy egyáltalán lesz bármilyen folytatás. Nagyon nehezen ülök le írni, és amikor nem megy, akkor nagyon be tudok fordulni. Olykor irigylem azokat, akiknek nem csupán megy, hanem egyenesen létszükségletük az írás.
Az Emma és Tesla sorozat páratlan humorral tűzdelt, például a bátor főszereplő kislány mellett olyan vagány alakokat ismerhetünk meg, mint a kutyaként viselkedő, üvegburában élő agyvelő(!). Ezek után a barátságos csontvázon vagy épp a kevésbé barátságos zombikon már meg sem lepődünk. Nem gondolt arra, hogy ez egy kicsit félelmetes?
Mostanában egyre inkább úgy vélem, hogy a fantáziám talán már túl sok az olvasóknak. A szülőknek biztosan, a prűdeknek meg aztán végképp.
De nem is veszik tömegek. Annyiban rossz, hogy mondjuk az angoloknál az ilyen típusú bizarrabb, harsány humorú történetekkel nincs semmi gond, sem a szülőkben rosszallás, ott ezek teljesen bevett dolgok. Nálunk sajnos nem, és gyanítom, ez érdemben nem fog változni soha, ami azért el szokott szomorítani.
Mondjuk a gonoszok tényleg kifejezetten gonoszok, Balázs, a világ leggonoszabb koalája sem volt semmi, de Szotyola néni a rettegett öregasszonyok csimborasszója. Pikkel az idős hölgyekre és a koalákra, vagy miből építkezik a figurák megalkotásához?
Nem pikkelek, bár gonosz nénik tényleg léteznek. Balázsnál, a világ leggonoszabb koalájánál pedig csak annyi volt a szándék, hogy egy mindenki által szeretett, puha, szőrös állatka legyen borzalmasan gonosz. Szeretem kifordítani a megszokott dolgokat, de nem erőlködöm. Jöjjön, ahogy jönni akar. Az Emma és Tesla esetében minél idiótább, annál jobb.
A könyvben a tipográfia is nagyon vicces, a gonoszok például tényleg olyan gonoszok, hogy gonosz betűkkel kell leírni még a nevetésüket is. Mennyit dolgozik az ilyen mellékpoénokon?
Nincs kifejezett poéngyártás, ha belemerülök, és jól érzem magam írás-rajzolás közben, akkor a hülyeségek jönnek maguktól. A legtöbbet nem is tervezem előre, később meg egy csomóra nem is emlékszem. De legalább jókat röhögcsélek, amikor beleolvasok a könyvekbe.
Mi a helyzet a magazinokkal? A Portban és a Mikkamakkában is van képregénysorozata. Mennyire nehéz egy-két oldalba besűríteni a mondani/rajzolni valót?
Eléggé, a Mikkamakkában sem haladok úgy a történettel, mint eredetileg szerettem volna. Nem tehetek róla, hogy szeretek poénokat belepakolni vagy elidőzni egy-egy jelenetnél. De nekem nagyon nehéz ez a részletekben adagolás, épp mire belelendülnék, már vége az adott résznek – a következőig pedig éppen mással kell foglalkoznom.
A Mikkamakkában pazar képregényreceptet is olvashatunk. Mikorra várható a komplett szakácskönyv?
Többen is mondták már, hogy csináljak egy szakácskönyvet, de ahhoz kellene egy írótárs, aki a recepteket adja.
Min dolgozik most?
Az Emma és Tesla harmadik kötetét kezdem nemsokára, amiben az első rész főgonosza, Doktorv Korv visszatér.
