Az iskolai élet területén alapelvnek tekinthetjük, hogy nevelés nincs oktatás nélkül, és nincs olyan oktatás, amely ne nevelne. A kérdés az, hogy melyek a nevelés legfontosabb céljai?

Ez a kérdés érdekes kettősséget tartalmaz. A tanári hivatás és céljainak felfogása természetesen alanyi jellegű. Vallomásra kötelez, hogy ne a másét, hanem ki-ki a maga meggyőződését vallja és gyakorolja, és ne valami közönyöset, hanem azt, ami erkölcsi és tudományos munkája, tapasztalatai közben az évek során mint értékes érlelődött meg lelkében, és összeforrt személyiségével.

Ugyanakkor természetes és szükséges, hogy egy tantestület, az iskola mint egész – egységesen működjön.

Így az iskolának egységes pedagógiai értékrend kialakítására van szüksége, melyben a létező jót bármely alakjában el kell ismerni, lehetőleg úgy, hogy az iskolára mint egészre hasson.

Ám az iskolában mint szerves egészben mégis a leglényegesebb az egységesen, de éppen ezért nem egyformán érvényesülő egyéniség elve. Hiszen minden ember egyéniségére visszavezethető cselekvésben van része magának a közösségnek; a tanulók erényei vagy hibái egyszersmind az iskolának, a társadalomnak, a közösségnek erényei vagy hibái. Ez magyarázza meg, hogy társaink jelességére mindannyian büszkék vagyunk, de a hibák is mindannyiunkra nehezednek.

Ebből következik, hogy az iskolai nevelés és oktatás területén a törekvések alapvető irányát és feladatát a tanulók személyiségének és az iskola egészének elválaszthatatlan fejlesztése határozza meg.

Az egyéniség fejlesztése magában foglalja az egyén jogainak védelmét, amely nem engedi, hogy gondolkodására ráerőszakolják más erő elképzeléseit. Növendékeinket tehát nem a véletlen, és nem egy adott történelmi hatalom által meghatározott alakjukban, hanem fejlődésükben kísérjük végig az iskolai évek alatt.

A tanári munka csodálatos voltát éppen az adja, hogy hosszú évek alatt segíthetjük, láthatjuk a tanulók életét, sorsát, fejlődését.

A tanulók fejlődésének legfontosabb vonása az erkölcsi értékképzetük alakulása. Az értékképzetek minőségétől függ a tanulók és a felnőttek etikai élete. Ezek határozzák meg a tanulók akaratát, ezek mozgatják a tanulókat érzületükben és cselekedetükben. A személyiség fejlesztése és annak célja a tanulók etikai képzetének, így cselekvésének is fejlesztése. Az iskola célja tehát a tanulók „etikai személyiségének” kialakítása. Ez magában foglalja az erkölcsi értékek fejlődését, tudatosságát, továbbá az egyéniséget mint az etikai fejlődés alapját. Azt mondhatjuk, hogy a személyiség nem egyéb, mint etizált és tudatra emelt szubjektum, amely az együvé tartozás érzésében és a hasznosnak lenni akarás gondolatában fonódik egybe.

Mivel az erény egy adott személy tulajdona, ezért a személyiség elsődlegességét kell a legfontosabbnak tartani.

Az oktatás és így a nevelés hatása döntő mértékben a tanár személyiségétől függ. A nevelés sikerének kulcsa a tanár. Jól nevelni csak az a tanár tud, aki hitelesen képes felmutatni az élet legfontosabb értékeit, szépségét. Csak így lehet eredményeket elérni, a tanulók belső szabadságát biztosítani, ami azt jelenti, hogy mind a tanár, mind a diák azt akarja, amit morális ítéleteiben helyesnek talál.

Csak ezen az alapon tud a szeretet hatalmával közeledni a tanításhoz, a tanulóhoz, mert csak ez a hatalom visz a személyiség, a lélek mélységébe, és csak így érhet el maradandó hatást a szeretet hatalma.

Amikor a tanár személyiségében látom a nevelés sikerének kulcsát, távol áll tőlem, hogy a didaktikai elemeket mellékesnek tartsam. Korántsem mindegy, hogy a tanár milyen és mennyi tárgyi és szellemi tananyagot ad. Az oktatás anyagánál mégis sokkal fontosabb, hogy az átadás a tanár részéről teljes lélekkel, felkészültséggel történik-e vagy sem. Hogy a tanár lehetőséget ad-e a tanulók sokoldalú érdeklődésének, személyes véleményük, önállóságuk kibontakozására. Tehát az oktatás anyagának kiválasztásában, a tanórák szervezésében nem a központi előírásokat, hanem a tanárok személyiségét tartom fontosnak, amely biztosítja a tantárgyak etikai jelentőségének átadását.

Tapasztalataim alapján tudom, hogy számtalan iskola és tanár gyakorlatában vannak hasonló törekvések. Minden diák megismeri Seneca „Non scholae, sed vitae discimus!”útmutatását, de tudjuk, hogy a tanár számára ez azt jelenti, hogy nemcsak az életnek tanulunk, hanem az életre tanítunk. Mert az iskolai diákélet is része az életnek, felejthetetlen és szép, itt tárul fel először a diák számára a világ számtalan csodája, az élet számtalan gondja, küzdelme, de ezek megoldási lehetősége, és szépsége és öröme is.

Azt tapasztaltam, hogy a fenti gondolatok szellemében végzett tanári munka adja meg az iskolai élet igaz értelmét, mely kifejezésre jut a tanulók hálájában, köszönetében, de mindenekelőtt az iskolán túli életük humanitásában, kulturáltságában és ezek fejlődésében.

Ennek megtapasztalását számtalan pillanat, jelenség emléke adja. A sok-sok emlékem közül két esetet idézek fel, amelyek jelzésértékűek.

A sors úgy hozta, hogy küzdhettem az Árpád Gimnázium megmaradásáért és felemeléséért. Célomat ugyan nem én, hanem Tarlós István polgármester úr mint a gimnázium öregdiákja érte el, hiszen visszaszerezte a gimnázium és Óbuda lakossága számára az Árpád Gimnázium épületének egészét, és ezzel lehetőséget teremtett egy új korszak megkezdésére.

Az én törekvéseim viszont elhozták számomra az Árpád öregdiákjainak barátságát és szeretetét. Ezt Sinkovits Imre 1983-ban írta le a maga és a régi diákok nevében: „Új Igazgatómnak, Istvánnak, ki méltó utóda elődeinek, hálával és köszönettel azért az erőfeszítéséért, hogy őrzője és élesztője az ősi Alma mater szellemének! Örömöm, ujjongásom, hálám kifejezéséül fogadd baráti szeretettel.”

A másik maradandó emlékem a Veres Páter Gimnáziumból származik. 1986-ban egy új gimnázium elindítására kaptam lehetőséget Békásmegyeren. Kiváló tanárok sokaságával, a fenti törekvések jegyében emelkedett ez az iskola rövid idő alatt az ország legjobb, legelfogadottabb és legkeresettebb iskolái közé. Egyik már végzett, orvosi egyetemre járó hallgatónk írta az iskoláról: „Fontosnak tartom elmondani így, egyetemistaként, hogy talán nem a megszerzett tudás volt a legfontosabb, amit a VPG-től kaptam, hanem az életszemlélet, gondolkodásmód és logika (…) És mindez sokkal kevesebbet érne, ha nem tudnám helyesen és szabatosan kifejezni magam. Köszönöm! Köszönöm mindenkinek, aki segített abban, hogy azzá válhassak, aki jelenleg vagyok.”

Nekünk, tanároknak ezek az emlékek adnak erőt a tanári pályán, és ennek alapján él bennünk a remény, hogy az utánunk jövő tanárok is folytatják munkánkat, és vallani fogják Kós Károly szép gondolatát:

„Jöhetnek utánam fiatalok, és folytathatják a munkámat, járhatják az utat, amit én is segítettem törni hittel, jó akarattal, népünkért, magyarságunkért, fiainkért.”