Az egykori Koronához és Oroszlánhoz címzett fogadó építését 1816-ban kezdték el Óbuda Mezőváros megbízásából.
Az épületben a kávéház mellett bálterem és különterem is szolgálta a szórakozást. A Fővárosi Levéltárban ma is őrzik a billiárd asztal, bécsi tükrök és hatszárnyú, zsalus ablakok beszerzéséről szóló korabeli bizonylatokat.
A másik szárnyban szín, istálló és a bérlő lakóháza kapott helyet. Az idő múlásával az épületet többször átépítettek. A legnagyobb átalakításra 1925-ben került sor, amikor már Bródy-féle kávéházként ismerték és szerették az intézményt főváros szerte. Az akkori átalakítás a mai műemlékvédelmi szempontok alapján nem volt igazán szerencsés, ám figyelemre méltó, hogy már 1927-ben központi kazánnal fűtötték az épületet.
A múlt század húszas éveitől kezdve az egykor tágas belső udvara egyre jobban beépült, és különféle stílustalan toldalékok tüntették el egykori szépségét.
Az épület mai állapotát egy véletlennek köszönheti. A hetvenes évek végén esedékessé vált egy alapos renoválás. Eredetileg hagyományos felújításról volt szó, ám hamar kiderült, hogy ennél sokkal érdekesebb feladat vár az építészekre.
Korompay Katalin építészmérnök nevéhez fűződik a ház régi miliőjének feltámasztása. Akkor is élete egyik legkedvesebb munkájának tartaná ezt a feladatot, ha nem kapta volna meg érte a magyar építészeknek adható legmagasabb elismerést, az Ybl-díjat.
Megbízásuk eredetileg arra szólt, hogy a nagyszabású lakótelep-építések során véletlenül itt maradt régi házat hozzák egy kicsit rendbe. A harmadik kerületi tanács úgy döntött, hogy ne csúfosodjék az új házgyári paloták között ez a kis kopott, ódivatú kultúrház. Kicsit ki kellett volna tatarozni, kifesteni, három válaszfalat áthelyezni, illetve talán még egy ajtót is odébb kellett volna tenni. Ennyi volt az eredeti feladat. Igen ám, de amikor alaposabban megvizsgálták az épületet, kiderült, hogy ennél sokkal szebb feladatra leltek. Szerencsére nem volt nehéz meggyőzni a megbízó szervet a nagyságrendileg nagyobb munka szükségességéről, mivel az akkori Fővárosi Műemlék Felügyelőségen is örömmel támogatták a munkájukat.
– Annak idején két év alatt építették fel, mi 1978-ban kezdtük el restaurálni, és tíz év alatt lettünk készen – emlékszik vissza Korompay Katalin. Az építész elmesélte, hogy amikor vizsgálni kezdték a házat, azonnal szembeötlött, hogy milyen meredek és magas teteje van, ami egyrészt még a késő barokk építészeti stílust követi, másrészt praktikus okai is voltak – hiszen erről könnyebben lecsúszott a hó. Az épület szélessége is sokat elárult: két traktus, plusz a tornác, ami elég komoly kiterjedést jelent. A későbbi hozzáépítések alacsonyabbak voltak, a tető is más volt. Megkönnyítette az eredeti részek azonosítását, hogy csak ott volt boltozat a pincén kívül.
Ahogy visszabontották a vakolatot, kirajzolódtak az eredeti, régen befalazott ablakívek. Mindössze egyetlen ablaknál maradt fenn sérülés nélkül az eredeti félköríves tetejű klasszicista kőkeret – igaz, ezt majdnem szétverte egy lelkes kőműves, aki a felújításban vett részt.
Előkerült a boltozatos kapualj is, ami szinte eltűnt a későbbi hozzáépítések során. Amikor nekiláttak kibontani a falakat, legnagyobb meglepetésükre és örömükre egy középkori pincét találtak. Ennek egyik lejárata a mai kávézóból nyílott.
A statikus fel szerette volna tárni az alapot, hogy kiderüljön, mihez kell csatlakozni az építkezés során. Ásni kezdtek, keresték az alap alját, így bukkantak rá több mint másfél méter mélyen egy dongaboltozatra. Kiderült, hogy egy XIV–XVI. századi pincét rejt a föld, amelynek falazata vegyes – tégla és kő –, de még ez sem volt a legkorábbi boltozat, találtak egy régebbi részt is.
A pince négy lejárattal rendelkezett. Óbuda a középkorban is szőlővidék volt, a XVIII. századi sváb betelepítés után pedig még inkább megerősödött ez a jelleg. Valószínűleg a XIX. századi építés során látták el a régi pincét egy hordógurító lejárattal. Előkerült az eredeti, gótikus lejárat is, ami feltehetően az egykori ház tornácáról vezetett a mélybe.
A jelenleg kávéházként működő helyiség padlóján egy tábla jelzi, hogy ott is volt egy lejáró. Amikor felfedezték, létrával kellett leereszkedni a meredek folyosóba, ahonnan ferdén vezet egy föld alatti járat egészen a nagyterem alá, ahol egy ódon kút található. Ez eredetileg a kora középkori ház tartozéka volt. Később a házat odébb helyezték, de készítettek egy lejárófülkét, és a föld alatt közelítették meg a kutat.
A régészek természetesen mindent alaposan átvizsgáltak, és levéltári kutatásokat is folytattak. Ekkor bizonyosodott be, hogy a mai Társaskör helyén már a török kor előtt is módos udvarház állt. A korabeli házjegyzékből még azt is meg lehetett állapítani, hogy hívták az egykori gazdát.
A másik ókori lelet a kúthoz közeli részről került elő. Egy csodával határos módon egyben maradt faldarabra bukkantak. Valószínűleg egy előkelő római villa szobabelsőjének stukkós, falfestményes részlete került elő. Erről már a középkori ház lakói sem tudhattak, mivel négy méter mélyről került elő. A meghökkentően jó állapotban fennmaradt ókori lelet ma az Aquincumi Múzeumban található.
