Óbuda promenádján, Puskás Öcsi szobrával szemben található az Ecovis Ügyvédi Iroda, melynek alapítója és egyben vezetője is a mai napig Balogh Péter. A bejáratig semmi különös, azonban amint kitárul az ajtó, és belép az ember az irodába, hirtelen megváltozik a világ.
Balogh Péter kezében kedvenc kisplasztikájával gesztikulálva azonnal figyelmeztet, hogy ő ügyvéd, ezért bármilyen témáról hosszan képes beszélni, ám ha a kortárs képzőművészetről van szó, akkor sokkal tovább is, de megnyugtatom, hogy épp ezért jöttem. Innentől övé a szó.
– Nagykőrösön érettségiztem az Arany János Gimnáziumban; ma már a református egyház átvette, akkor még világi volt. Nagyon remek iskola volt, vidéki és országos viszonylatban is. Nagykőrös egy 25 ezres, álmos kisváros, tehát számomra reveláció volt, amikor a katonaság után fölkerültem Budapestre. Az egyetemre elsőre felvettek, egy dolgom volt, tanulni. Mire pályakezdő ügyvéd lettem, illetve előbb ügyvédjelölt, el is indult a rendszerváltozás. Elkezdtem dolgozni egy biztosítónál, amelynek akkor magyar-osztrák vezérigazgató-helyettese volt, aki egyszer megkért, hogy kísérjem el egy árverésre.
Az első lépések
Az említett program egy BÁV festmény-aukció volt 1991-ben. Akkoriban jött létre az első magángaléria, a Kováts Lajos nevéhez fűződő Blitz Galéria. Nagyon izgalmas időszak kezdődött, és én az elején csöppentem bele. Akkor már ügyvéd voltam, szakmailag is sikeres, anyagilag pedig független, tehát megengedhettem magamnak azt a luxust, hogy néha én is vásároljak. Természetesen Nagybányával kezdődött a szocializáció.
Egy időben komolyan terveztem, hogy elvégezem a művészettörténész szakot, de csak nappali tagozatra járhattam volna, ami egyszerűen nem fért össze a munkámmal.
Nem akarok gyűjtő lenni
Egy idő után elegem lett, úgy éreztem, hogy már nem ad elég örömöt, rájöttem, hogy nem akarok gyűjtő lenni, nem akarok vadászni X-művész sokadik képe után, hogy az is nálam legyen. Ugyanakkor bennem motoszkált az is, hogy már nem szeretnék elszakadni ettől a világtól. Az is motivált, hogy vidéki srác létemre kipróbáltam magam itt a fővárosban, gyökeret vertem, sikeres lettem, és valahogy keresni kezdtem, hogyan tudnék valamit visszaadni, visszaforgatni abból, amit elértem.
Tulajdonképpen nagy szerencsém volt, mert akkor egy kiváló tanácsot kaptam egy számomra ma is meghatározó festőművésztől. M. Novák András már túl van a hetvenen. Azon túl, hogy zseniálisnak tartom a képeit, emberileg is hálával tartozom neki. Ő volt az, aki jó irányba fordított, amikor zöldfülű voltam. Jókor kértem a tanácsát, jó emberrel hozott össze, miután támadt egy ötletem.
Szeresd az Istent
Akkor még lövésem sem volt a kortárs képzőművészetről, de András segített, és meg is állapodtam az akkori rektorral, illetve a festő tanszék vezetőjével, Tölg-Molnár Zoltánnal, hogy egy ösztöndíjat alapítok, amelyben vállalom, hogy minden hónapban 30 ezer forintot fizetek egy alapítványon keresztül a győztesnek egy éven át. A mai napig ez a program lényege, csak az összeg nőtt meg. Ezzel a programmal kelt életre az Amadeus Művészeti Alapítvány, amely azóta már a szobrászatra is kiterjed. Elvittük Pécsre is, valamint már nemcsak egy-egy fő díj van, hanem kis alkotói ösztöndíjak is, szponzorokhoz kihelyezve. Persze ehhez a nagyobb lépéshez kellett dr. Gergely Károly barátom szerepvállalása is, aki mint egy jelentős hazai pénzintézet akkori vezetője, lehetőséget látott az ösztöndíjprogram vállalati tisztű támogatásában, amiért azóta is hálás vagyok neki.
Az eltelt évtizedek alatt profi módon szerveztük meg az alapítvány munkáját, már a saját útját járta. A diplomakiállítás után a mi pályázati kiállításunk a Képzőművészeti Egyetemen folyó szakmai munka legátfogóbb megnyilvánulása, hiszen másodévtől negyedévig mindenki pályázhat, akár a fődíjra is. Szervült az egyetem életében olyannyira, hogy a szenátus az Amadeus Alapítványt stratégiai partnereként fogadta el.
Műtermek és kiállítások
Az alapítványi munka mellett létrehoztunk egy műteremprogramot is AMAHÁZ néven. Itt fiatal művészek számára biztosítunk ingyen műtermet három éven át. Ez is pályázattal működik, eddig három cikluson vagyunk túl. Cserébe évente egy alkotásukat az alapítvány gyűjteményének adományozzák. Büszke vagyok rá, hogy minden ciklusban legalább két-három Derkovits-ösztöndíjas művészünk volt.
Ez a három projekt egymásra épül, egymást segíti, és folyamatosan fejlődik. Valószínűleg a jövőben itt is lesznek változások, de a lényeg – a művészek és a művészetek támogatása – folyamatos marad.
Személyes műtárgyak
A személyes gyűjteményem valójában azért nem gyűjtemény, mert nincs gyűjtői koncepcióm, nem vagyok egy koncepciózus gyűjtő. Kifejezetten idegesít a műtárgyak értékelvű trezorálása, a spekulációk, a számítások. Az, hogy „megcsinálunk” egy művészt, és majd fölmegy az ára, és milyen jót kaszálunk, miközben az alkotó meg a műtárgya teljesen háttérbe szorul.
Mivel az ember gyakorló ügyvédként keretek közé van szorítva, ezért alapvetően három életteret töltenek be a szeretett tárgyaim: az irodámat, a lakásomat és adott esetben a nyaralómat. Ott van kert, belső enteriőr, külső terek, ahol a szobrok másképp élnek. Hangsúlyozom: a gyűjteményem abból áll, hogy ezek a műtárgyak engem körbevesznek, olyan számban és olyan formában, ahogyan a saját élettereimben napi örömöt okoznak.
Nem érdekel, hogy kezdő vagy befutott művész készítette, nem érdekel, hogy mi a hivatalos kánon arról az irányzatról vagy az alkotóról.
A másik fontos szempont, hogy szinte minden darabhoz, amit megvettem, tartozik egy történet, hiszen többnyire jól ismerem az alkotót. Mondok egy példát: Rabóczky Judit szobrász. Amikor megismertem, még én is húsz évvel fiatalabb voltam, ő gyakorlatilag pályakezdő. Másodéves korában nyert ösztöndíjat mindenki nagy meglepetésére, de már akkor nagyon komoly fantáziát láttunk benne, ami alapvetően a személyiségében és az elhivatottságában volt tetten érhető. Kő Pál tanítványa volt, de „kőkeményen” a saját útját járja. Lelkileg talán vele vagyok a legközelebbi kapcsolatban az általam is támogatott művészek közül, mert picit azt gondolom, hogy a karrierjéhez én is hozzátettem valamit. Ő volt az első végzett hallgató, akinek műtermet biztosítottunk valamikor a 2000-es évek elején.
Kölcsönkortárs
Egy kép nem azért születik, hogy egy raktárban pihenjen a többi korszakos alkotással együtt, és időnként, ha éppen valamelyik művészettörténésznek vagy kurátornak eszébe jut, akkor beemelje egy aktuális kiállításba, hanem azért, hogy lássák. A művész is ennek örül a legjobban.
Nem akarom megnevezni azokat az intézményeket, amelyek évek óta nem egy-kettő-három műtárgyat kölcsönöznek, hanem adott esetben emeleteket rendeznek be igényes alkotásokkal. Néhány évvel ezelőtt találtunk rá erre a területre, amivel az alapítvány is jól jár, hiszen a műtárgy bérlettel keletkező pénzből lehet a nem rentábilis programokat finanszírozni.
Nem a pénzen múlik
Az alapítványba, az ahhoz kapcsolódó programokra saját pénzt már régen nem áldozok, bár ezt sokan nem hiszik el. Fektettem bele energiát, még több hitet, tégláról téglára építettünk, egyik projektet a másik után. Mindig azt mondtam, hogy akkor vagy hiteles a külvilágnak, a szponzoroknak, ha úgy dolgozol ki egy projektet, hogy egyértelmű legyen: holnapután nem az ő pénzétől függ annak a jövője.
Zsuzsa, a boldogságfelelős
Rettenetesen élvezem a művészekkel, a műtárgyakkal való foglalatoskodást, amiben elengedhetetlen segítségem Zsuzsa, a feleségem. Középiskola óta ismerjük egymást, diákszerelemnek indult. A mi családunkban ő a boldogságfelelős. Ehhez a szellemi sporthoz, amit csinálunk, tényleg kell egy feleség, aki az ember időfaló, pénztemetős hobbijait tolerálja, de nekem ebben is szerencsém volt, mert ő a társam. Rengeteg közös van bennünk, például az igény arra, hogy esztétikum vegyen körbe minket. A műtárgyak általában nemcsak az én, hanem a mi választásaink. Két felnőtt lányunk van, ők nagyon kritikusak voltak fiatalabb korukban. Nem értették, miért foglalkozunk ennyit a festőkkel, szobrászokkal, néha bizony a velük töltött idő rovására is. Hatalmas sikerként élem meg, hogy ma már abszolút érdeklődő és értő szemmel fordulnak a kortárs művészet felé, és azt tudom mondani, hogy ugyanazt az utat járják, amit én, ugyanúgy kialakították a maguk kapcsolatait, vannak kedvenc művészeik, és vásárolnak is tőlük tárgyakat, és olyan természetesen élnek együtt a műtárgyakkal, mint ahogyan azt tőlünk látták.
Dr. Kesseő-Balogh Péter saját válogatását láthatjuk kedvenc műveiből:
