Burma sokatmondó tekintettel végigpásztázta a díszes társaságot, és gúnyosan meg is szólalt.

– Nocsak, hogyhogy nem a faházban gyülekeztek? A pléhgomba is zárva lenne? – kérdezte.

– Ne játszd itt a bazári majmot! – vigyorgott Gutentág. – Jól tudod, mi van, hiszen nagyrészt te vagy az oka…

– Én? Az oka? – háborodott fel a hajdani és reménybeli filmes. – Csak nem arra gondolsz, hogy vége a filmgyári megbízásomnak, és ma már nem tudtok megvágni?

– Dehogy gondol arra! – békítgette Pofapénz. – Reggel nagy elhatározásra jutottunk…

– Balogh Tamás nélkül? – mosolyodott el végre Burma.

– Itt volt ő, meg a Törpe is – dünnyögte Gutentág. – Rajtad kívül csak a Tanárúr hiányzott.

– Na meg a Sunya… – bökte közbe Pofapénz.

– Sunya igazoltan van távol, elcsípték az új békási piacon, az ideiglenesen – szólalt meg kisvártatva a Rabbi is. – Rossz helyen talált egy kövér bukszára… Most magyarázkodik az őrszobán.

– No, igen, még nem ismeri fel az új piacfelügyelőket – magyarázta Gutentág –, azok meg máris vitték a főtörzshöz.

– Már rég zászlós – jegyezte meg Tanárúr.

– Örült is neki a zászlósotok – folytatta a hajdani csónakházi gondnok. – Sose felejti el neki azt a régi pisztolylopást, régóta feni a fogát Sunyára. Most törleszthet a lefokozásáért.

– Pisztolylopást? – csodálkozott a Rabbi. – Sunya felfegyverkezett a kofák ellen?

– Régi történet – legyintett Burma. – Még nem jártál közénk, azért nem emlékszel. Néhányan az urak közül voltak szívesek leitatni a főtörzset, nem kicsit, nagyon. S hogy, hogy nem, Sunyához került a fegyvere…

– De visszaadta – vette védelmébe Pofapénz a pórul járt önkéntes piacfelügyelőt.

– Vissza – bólintott Burma. – És hogy mennyire önként, arról a jobb öklöm tudna mesélni. Így is becsukták néhány hétre, a főtörzsből meg hipp-hopp a város legöregebb őrmestere lett. No de rég volt, tán igaz se volt.

Most ellenben nem tudta időben visszaadni a talált tárcát, hiába magyarázta a közegnek, hogy épp a talált tárgyak osztályára indult.

– Van még olyan? – mélázott el Gutentág. – Nemigen lehet munkája az ott dolgozóknak.

Ezen egy kicsit elvitatkoztak, de Burmát már igen furdalta az alapkérdés, miféle nagy elhatározásra jutottak a cimborák. Rá is kérdezett.

– Hát – kezdte Pofapénz –, hogy így jártunk, te nem filmezel egy darabig, a Sunya sem lel több tárcát a napokban, nekem sem jött be a telitalálat, ugye… Szóval nem mehetünk be egyik műintézménybe sem.

– A Balogh Tamás az oka – vigyorgott Gutentág. – Mindenhol akkora sarat hagyott, hogy amíg valamelyikünk ki nem perkálja, egy korty nem sok…

– Nem az Úrnak tetsző cselekedet bukszákat lopni – ébredezett a Rabbi. – Más keresményére számítva piálni, az se szép. De az főleg nem az, hogy a Balogh tartozásait rajtunk kérik számon. Fizessen a Tamás, s újra él majd a hitelünk.

– A Balogh Tamás akkor fog fizetni, amikor piros hó esik, ezt te is tudod. A mi hitelünk meg nemigen indul újra, amíg legalább egyszer nem fizetünk.

Pofapénz elmagyarázta volna részletesebben a dolgok állását, de Burma továbbra is a nagy ötletre volt kíváncsi, és már Tanárurat is izgatta a rejtély.

– Zenés sétákról lenne szó – oldotta fel a titkot Pofapénz. – A Törpe kiszabadítja a Balogh Tamásék tárolójából a nagydobját, azt a cintányérosat, tudjátok, kiváltja a zálogból a trombitáját, azt a Bözse tán már meg is oldotta, szegény…

– Aztán zenés körútra indulunk – bólintott Gutentág. – Elől megy a Törpe, mi meg utána. A sort Balogh Tamás zárja egy irdatlan keménykalappal, abba gyűlik majd a pénz.

– Aha – értette meg a dolgot Burma. – De hol késnek?

– Nem késnek, már jönnek is – mutatott a közeledők irányába Tanárúr. – De ahogy a Bözsét ismerem, nem hagyta, hogy olyan koszosan, rozsdásan hozzák az instrumentumokat…

– Nem bizony – lihegte a cipeléstől kipirult Törpe. – Egy óráig sikálta szidollal a csavarokat, a lábgépet, a cintányért meg mindent, ami rézből van… De ragyog is, mint a Salamon töke!

– Az én Bözsém! – húzta ki magát Balogh Tamás. – Ő már csak ilyen. Nem ad ki félmunkát a kezéből.

– Nem értem, rajtad miért nem dolgozgatott még egy kicsit – vigyorgott Gutentág. – Mert te eléggé félbe maradtál.

– Hagyd abba – intette le Tanárúr –, inkább halljuk részletesebben a tervet!

– Nincsenek részletek – vonta meg a vállát Balogh Tamás. – A Törpe megigazítja a fellépőruháját, a hátára feladjuk a dobot, összeszereljük a dobverő meg a cintányér kallantyúit, aztán előkapja a trombitáját, s már indulhat is a menet.

– És hová megy ez a híres menet? – kérdezte Burma.

– Azaz hová megyünk, így akartad kérdezni – pontosította Pofapénz.

– Hát ugye körbe-körbe – hunyorgott a Törpe. – Itt a telepen, mondjuk. A Monostori úttól a patakig, a Szentendrei úttól a Nánásiig, vagy akár le a Dunáig. Hadd élvezzék a népek.

– Nem fognak, hogy is mondjam, megkergetni bennünket? – hümmögött a Rabbi.

– Még az is előfordulhat – vigyorgott Gutentág. – Akkor elinalunk.

– Kishitűek – horgadt fel Balogh Tamásban a tettvágy. – Óbuda a kultúra városa! Akármit megadnak errefelé egy kis muzsikáért. Nem győzöm majd ürítgetni a kalapot. És nem tízesekkel, húszasokkal lesz tele, úgy éljek, ötszázasok, ezresek potyognak bele… Főleg, ha az Il silenciót fújja a Törpe, meg a Radeczky-marsot vagy a Klapka indulót…

– Körképet mutattunk Balogh Tamás zenei műveltségéről… – Burmának tetszett is, nem is az ötlet, de nem akarta a kis ember kedvét szegni. – Mikor indulunk?

– Most! – rikkantotta a Törpe. – Figyeljetek! Énekelhetitek is: Híres Komárom be van véve… Ez a nyitány.

Ballal lépett, csinn, jobbal lépett, bumm. Bohócruhája alól kihúzta a trombitát, s már fújta is a közismert dallamot.

Először a faház felé kanyarodtak, hiába, nagy a szokás hatalma. A csinnadrattára Tóbi, a csapos előbújt az ivóból.

– Világosan megmondtam, mikor akarlak látni benneteket – kiabálta. – Engem nem vesztek le a lábamról az ilyen cirkuszi parádéval.

Látták, hogy komolyan gondolja a dolgot, így átvágtak a nagy füvesen, ahol a kutyasétáltatók körében okoztak némi kavarodást. Gutentág bokáját meg is kóstolta az egyik mérges törpe-vakkancs, s már-már a német juhászok rájuk uszítására is sor került, ám akkor a Törpe jó érzékkel szünetet tartott.

– Csupa barbár – dünnyögte bokáját vakargatva Gutentág. – Na, majd beljebb… Nincs valamelyikőtöknél ragtapasz?

Nem volt senkinél, hogy is lett volna. Burma egy tiszta papírzsebkendőt ajánlott fel, de Gutentág elutasította.

– Már nem is vérzik – állapította meg. – De ha legközelebb látom azt a vakarcsot, rálépek.

– Inkább harapd vissza – javasolta Pofapénz. – Fogat fogért…

– Csak a dolgát végezte – mondta kétértelműen Rabbi. – Ő is az Úr teremtménye.

– Hát csak ne tartozzon a dolgához az én felkoncolásom – fortyant fel a kiérdemesült csónakházas. – És az Úr sem azért adta az ember mellé a kutyát, hogy az engem kóstolgasson.

Ezen eltöprengtek egy kicsit, meg is beszélték a kutyák eredendő hivatását a házőrzéstől a farkasvadászatig, s már a játszótérnél jártak, amikor a Törpe újra felemelhette a trombitát.

Harcias anyukák hada támadt rájuk, seperc alatt menekülniük kellett.

– A gyerekek imádják a zenebohócokat – magyarázta volna a Törpe, de hiába.

– A bohócokat lehet, a csavargókat, koldusokat annál kevésbé – összegeződött a közvélekedés.

– A kultúra városa, mi? – nevetett Burma. – Szinte isszák magukba a zenét.

– Talán rosszul választottuk ki a helyszínt – Tanárúr hangosan gondolkodott. – Lenn a parton víg az élet, ott kéne megpróbálnunk.

– Persze, útközben itt-ott belefújhatsz – reménykedett Balogh Tamás, az üres kalapot lengetve.

A lakóparkok népe sem fogadta ovációval a menetet. Honnan, honnan nem előbukkant három délceg közterület-felügyelő, mögöttük ott közeledett a zászlóssá emelkedett főtörzs is.

A szürkeruhások illően köszöntötték őket, ahogy kell, és máris a lényegre tértek:

– Van maguknak közterület-foglalási engedélyük?

– Utcazenéhez nem kell – kezdte volna Tanárúr, aki konyított valamit a joghoz.

– Ahhoz kell, amihez én mondom! – mérgelődött a parancsnok-külsejű legdélcegebb.

– Á, á, a rendbontók! – ért oda a zászlós. – Meg akarják látogatni a komájukat a kapitányságon?

– A Sunyát? – kérdezte teljesen feleslegesen Balogh Tamás.

– Ki mást? – intette le őt a közeg. – Az a briganti már biztosan ülni fog. Ti meg mehettek mellé.

– De miért? – kérdezte nem éppen udvarias hangon Burma. – Ez rendőri túlkapás!

– Na, na! Majd mindjárt túlkapok, ha hergelnek! Hogy miért? Egy: csendháborításért. Kettő: bejelentés nélküli demonstrációért. Három: adócsalásért! Ennyi csak elég!

Tanárúr, magának lehetne több esze, vigye el őket a Piroska utcáig, az már nem az én területem, ott vonulgathatnak.

– Csendháborítás? – füstölgött a Törpe. – Az én zeném csendháborítás?! Ezrek tapsoltak nekem…

– Demonstráció? – csodálkozott Burma. – Sétálunk a Duna felé. Bár lennének jó jelszavaim!

– Ki ne mondd, – szólt rá Gutentág–, mert még tényleg bevisz! Én csak az adócsalást nem értem…

– Pedig az a legegyszerűbb – düllesztette ki a mellét a zászlós. – Mit szorongat ez a félnótás? Egy kalapot. Miért tartogatja? Hogy pénzt dobjanak bele. És az a pénz adóköteles. Fizettetek utána adót?

– Nem – rázta a fejét Balogh Tamás. – De nincs is benne egy megveszekedett forint sem…

– És ha lenne, máris vinnétek az adóhivatalba, ugye? – diadalmaskodott a rendőr. – A nulla forint is adóalap, bárki megmondhatja, azt is be kell vallani. Na, takarodjatok, azt a dobos szerkentyűt meg nem akarom többet látni. Értve?

A díszes menet visszakanyarodott a lakótelepre. Hol volt már a csinn, hol volt már a bumm! A trombita visszaköltözött a bohócruha kebelébe, reményteli jókedvük meg felröppent a szarkák után a fák csúcsára.

– Mégsem volt jó ötlet – dünnyögte a Rabbi.

– Ötletnek jó volt – vélte Gutentág. – Csak elvadultak a népek.

– Megpróbálhatnánk a Fő téren vagy a Kolosyn – gondolkodott el Burma. – Ott szokva vannak a produkciókhoz.

– Csak nem a miénkhez, édes úr! – csóválta a fejét a hajdani tanár. – Csak nem a miénkhez.

– Akkor most mi legyen? – kérdezte Pofapénz.

– Maradunk az eredeti tervnél – jelentette ki Gutentág.

– Volt olyan? – ámult el Burma.

– Naná! – vigyorgott újra Gutentág. – Hosszú séták ideje jön, sétálunk hát, vidáman, frissen.

– Szárazon és szomorúan, s persze zene nélkül – pontosította Pofapénz.

– A hangszereket meg a fellépőruhámat… – kezdte a kérdést a Törpe, de Balogh Tamás oldalba bökte.

– Azokat visszahozod a tárolónkba, ellesznek ott még a jobb időkig.

– Jobb időkig? – sóhajtott a Törpe. – Mondd, Tanárúr, jöhetnek rám jobb idők?

– Jöhetnek – válaszolt Tanárúr helyett a Rabbi. – Jöhetnek, ha az Úr is úgy akarja

– Addig meg itt ez a gyönyörű nyárvég, s jön az értünk ragyogó langyos ősz – mosolyodott el Tanár­úr. – A hosszú, bölcs séták lélekemelő ideje.