Tudtam, hogy Krúdy utolsó éveit Óbudán töltötte, Szomory Dezső hat évig élt a Lajos utca 5.-ben (nyilván azért – vélekedtem –, mert színdarabot írt II. Lajos királyról), és a Tímár utcában, majd a Beszterce utcában lakott Gelléri Andor Endre, akinek történetei többnyire a téglagyár és a Kiscelli kastély környékén játszódnak.

Már Budapesten tanultam, amikor eljutottam Óbudára. Egyik csoporttársunk javaslatára a félévzáró vacsorát és a vele járó ivászatot a Kerék vendéglőben tartottuk. A címet némi kétségbeesett keresgélés után találtam meg a lakótelepi tömbök között. Azt hiszem, a hely szellemének megfelelően túrós csuszát rendeltem, nem volt rossz, de nem volt hangulata. Kiábrándulásom csak fokozódott, amikor később azt olvastam, hogy Szomory már pályája hanyatló korszakában, kissé megrokkanva, kényszerből költözött a Lajos utcába. Krúdy hagyatékát hivatásszerűen kutatva, a felszólító levelek árnyékában már nem tűnt olyan regényesnek óbudai lakása a Margitsziget után. Be kellett látnom, hogy Gelléri sem a kalandos színtér kedvéért festette alakjai mögé Óbuda díszletét, hanem a szegénység tapasztalata miatt. Megtudtam, hogy az Óbudáról remek esszét író Halász Gábor, a kiváló kritikus gyermekkorától hű volt a Selmeci utca 25.-ös számú házhoz, ott is kapta meg a behívót 1944-ben munkaszolgálatra, ahonnan nem tért vissza. Óbuda romantikája szertefoszlott, maradt a panelházak romantikátlansága. Nem akartam többé Óbudára menni, sem jó túrós csuszára, sem azért, hogy bármilyen kerthelyiségben igyak valamit. Hallottam ugyan az Óbudai Társaskör zenei kínálatának különlegességeiről, de lemondtam róluk azzal az indokkal, hogy nem érdekel a lakótelepi művelődés, és egyébként is messze van.

Így telt el jó két évtized. 1998 tavaszára elkészült Krúdy viharos korszakáról szóló pódiumjátékom, a Szerelmi levelező. Valamelyik előadást látta Merényi Judit, a Társaskör akkori igazgatónője, és leültünk beszélgetni. Ekkor kezdődött az a másfél évtizedes, szinte szakadatlan munkakapcsolatunk, amelynek eredményeként egy időre házi szerző lettem. Ekkor változott meg a véleményem a mai Óbudáról.

A Társaskör épületében és kertjében, a Kéhli vendéglő és Krúdy lakása között megtaláltam azt a varázslatos világot, amelyről mindig is képzelegtem, és amelyet az igazgatónő a paneltengerből kiemelkedő szigetnek nevezett, a zene és az irodalom szigetének.

Rájöttem, hogy megvan még a régi Óbuda, és nem csak a fakuló emlékekben, a nosztalgiában. Legfontosabb eleme, a tevékeny, alkotó életmód és a polgármesterek kultúraszeretete mégiscsak megmaradt. A Társaskör és a Fő tér környéke korszerű elrendezésben, felújítva is őrzi a régi Óbuda hangulatát.

Miután az Óbudai Múzeum munkatársaival is megismerkedtem, sőt könyvheti programokon szerepeltem, annyira otthon éreztem magam, hogy kijelentettem, nyugdíjas koromra ide költözöm, itt fogom befejezni az életemet. A kedves muzeológusok méltányolták az ajánlatot, még biztattak is, hogy települjek csak Óbudára, nem fogom megbánni. Biztosítottak arról, hogy felvesznek a kiállítási tárgyak állományába, kapok leltári számot, jó helyem lesz a relikviák között. Ezt a lehetőséget azóta is fontolgatom, az idő egyre közeleg.