Gyula bácsi ötéves koromban is úgy beszélt velem, mint egy felnőttel, Pannika pedig isteni süteményeket csinált –

az Ürömi utca az a ritka hely volt, ahol mindig maradéktalanul boldognak éreztem magam.

Utána hosszú évek teltek el anélkül, hogy ide tettem volna a lábam. A Tabánból a világ végének tűnt, és nem volt itt semmi. Pontosabban fogalmam se volt róla, mi van itt, de nem is érdekelt. Amilyen nagyképű és hülye tud lenni az ember mondjuk 13 és 23 éves kora között.

Aztán felfigyeltem a trinitárius kolostorra, fölkaptattam a múzeumba, megtekintettem – és rondának találtam – szülő-kórházamat, és föltettem Óbudát a felfedeznivalók listájára. Mert ahogy bérletem lett, hatodiktól (1968/69-es tanév) kedvenc játékom lett eltévedni. Fölszálltam mindenféle villamosokra, és addig mentem, amíg csak lehetett, aztán elkezdtem csavarogni az ismeretlenben, és a nálam lévő várostérképet csak akkor volt szabad elővenni, ha már tényleg minden kötél szakadt. Sötétedésre haza kellett érni, de a nyári délutánok szerencsére jó hosszúak.

Kirándulni is jó volt, gyönyörűség a város a Hármashatár-hegyről, imádtam a Pál-völgyi-barlangot, egy nyári vasárnapon átkutyagoltam Ürömre, de a „rendes” Óbuda még hátra volt. És le is késtem. Akkoriban tűnt el minden a régiből, és épültek a panelek, amelyeket akkori eszemmel is utáltam. Egyszer megnéztem a szörnyeteg Faluházat: eltakarta a hegyeket, nem lehetett elképzelni, hogy találnak itt haza az emberek – na, kösz, ezt nem.

Így volt ez sokáig. Aztán tagja lettem egy civil szervezetnek, amelynek üléseit az Óbudai Társaskörben tartottuk.

És akkor végre megpillantottam azt a kis maradék Óbudát, amelyikbe szerelmesnek lehet lenni. Ezeknek az ablakoknak és kapuknak minden szavát értem, tabáni, aki vagyok.

Jött a Zichy-kastély, Kassák, Varga Imre, Harrer Pál, a Cella Trichora, a zsinagóga, a régi Sipos, a Kéhli, a piac, a lángosos az aluljáróban. De azért mégis hiányzott még valami.

Merényi Judit felkért egy előadássorozatra Krúdy és a budai városrészek kapcsolatáról. Krúdy karján Óbudán, ez volt az első. (Aztán jött a Vár, a Tabán, a Krisztina.) Faltam, nyeldekeltem Krúdy Óbudáját, és végre minden összeállt, miatta még azt a szelet is megszerettem, ami garantáltan elfújja az embert a Péter-Pál templom oldalában. Bár még mindig nem lehetett sejteni, hogy hamarosan minden áldott nap megfoghatom a kilincsét, összerakhatom róla a kis emlékkiállítást az ő hajdani szobáiban, és rámosolyoghatok, ahogy kikönyökölve társalog a szomszéd suszterrel. Aztán az is eljött. Kulcsom van, belépek, hazaértem.