Az Óbudai Evangélikus Egyházközség története a reformáció kialakulása és magyarországi elterjedése folytán a XVI. században kezdődött, azonban az óbudai hívek jegyzett közösséggé alakulása 1844-ben ment végbe. Korábban, az óbudai reformátusok vonatkozásában már olvashatóak voltak a XVI–XVII. századi település- és társadalomtörténeti előzmények, így az elkövetkezendőkben elsősorban az evangélikus közösség XIX–XX. századi változatos és szerteágazó történetét mutatjuk be. Ezt megelőzően a reformáció kialakulásával kapcsolatban érdemes áttekinteni egy elnagyolt helyzetjelentést azokról a jelenségekről, amelyek előzményként szolgáltak a reformáció létrejöttéhez, elterjedéséhez és az óbudai gyülekezet kialakulásához.
Előtörténet: keresztény eretnekmozgalmak
Ha a keresztény egyház történetét nézzük, akkor elmondható, hogy az egyház megalakulásának pillanatától kezdve jöttek létre olyan megmozdulások, amelyek eltértek az elfogadottaktól, az előírtaktól, és más elvek, értelmezések, tézisek, vallásgyakorlat alapján működtek.
A IV. században a donatisták az eltévelyedett papok kizárását hirdették, az arianusok pedig a Szentháromság fogalmát értelmezték eltérően. Az V. században a pelagianizmus hívei a bűn természetéről gondolkodtak másként, a nesztoriánusok Krisztus emberi mivoltát vallották, a monofiziták pedig Krisztus isteni természetéről értekeztek. A VII. században a bogumilok a jó és rossz teremtéstörténetét és küzdelmét hirdették, a XII. századi valdensek pedig tagadták a papság szerepét. Az ekkoriban feltűnt beginák és begárdok a tökéletességre törekedtek, és a szabad akarat eszméjét vallották; a XIII. századi flagellánsok pedig vezekléssel és önsanyargatással gondolták elérni az üdvösséget. A reformáció megjelenése előtt, a XV. században a husziták mozgalma elutasította a szentekhez való könyörgést, a képek, ereklyék tiszteletét és a szerzetesi életet.
Európa a XV–XVI. században
A XV–XVI. század a korábbi évszázadokhoz képest megújuló, nagyon izgalmas, pezsgő időszaka az európai történelemnek, amelynek a tudományra, a kultúrára és a vallásra tett hatása hosszú évszázadokon keresztül meghatározta a további fejlődést. Ebből kiindulva mindenképpen érdemes pár szóban kitérni arra, hogy milyen körülmények közé, milyen légkörben született meg a reformáció. A korszak uralkodó eszmeisége a humanizmus, ami elfordul az istenközpontúságtól, és mindenek mértékévé az embert teszi meg. Szintén megjelent és nagy felfordulást eredményezett a heliocentrikus világkép, amely a Napot teszi meg a Naprendszer és egyszersmind a világegyetem közepének.
Nem szabad megfeledkezni arról, hogy ez volt a nagy földrajzi felfedezések időszaka, aminek következtében Európa és az addigi emberek világképe jelentősen kitágulhatott. Végül, de közel sem utolsósorban ekkor jelent meg a nyugati civilizációban a könyvnyomtatás, ami az írott munkák elterjedését és tömegkiadását is jelentette.
A vallás szempontjából a könyvnyomtatás legfontosabb eredménye, hogy a Szentírás sokak számára elérhetővé vált, ami által a papság addigi szerepe is megváltozott. Az egyházi megújulásra gyakorolt hatását pedig jól mutatja az elterjedt mondás, miszerint a reformáció a könyvnyomtatás gyermeke.
A reformáció születése
Ebben a mozgalmas és forrongó eszmék által uralt, a korábbi évszázadok vallási előzményeitől átitatott Európában jelent meg a reformáció, amelynek létrejötte, megszületése Luther Márton fellépésével vette kezdetét. Luther Márton 1483. november 10-én született Eislebenben. 1501-ben iratkozott be az erfurti egyetemre, és 1505-ben szerzett licenciátust. Néhány hónappal később egy villámcsapásban majdnem meghalt, és a halálközeli élmény hatására megfogadta, hogy a szerzetesi pályát választja hivatásul. Az erfurti ágostonrendi kolostorba vonult, ahol 1507-ben pappá szentelték, majd erkölcsfilozófiát tanított a wittenbergi és az erfurti egyetemen. 1510-ben római utazást tett, amely során döbbenten szembesült az egyház dekadenciájával, és ez a tapasztalat nagymértékben meghatározta későbbi gondolkodását. Eddigi tanulmányai és tapasztalatai tükrében egyre inkább tudatosult benne, hogy az egyházon belül megújulásra és változásra van szükség. 1517. október 31-én kiszögezte 95 pontját a wittenbergi vártemplomra, amelyben a búcsúcédulák elleni határozott fellépést hirdette.
Az egyházi vezetés azonban határozott fellépést sürgetett a lutheri tanok ellen, és a pápa 1518-ban Rómába rendelte tanainak kivizsgálására. Luther nem hátrált meg, tovább folytatta elméleti és gyakorlati munkásságát, amelynek – és más egyházszervező hittársai és követői (pl. Melanchton) tevékenységének köszönhetően – későbbi eredménye lett, hogy ebben a zaklatott és (vallási) háborúkkal szabdalt Európában megszületett az evangélikus egyház.
Óbuda korabeli vallási élete
Óbuda török időszak utáni élete gyakorlatilag 1688-ban kezdődött, amikor 40 magyar református család visszaköltözött a településre. Ebből is kitűnik, hogy a protestantizmus ismert jelenség volt Óbudán. Luther Márton 1517-ben bekövetkező wittenbergi fellépése után a reformáció hamar, már a XVI. században egyre jobban elterjedt Óbudán is, azonban a török megszállás a város életével együtt a protestantizmus fejlődését is korlátozta. A török kiűzése után, a XVII. század végétől a visszatelepült református magyar családok mellett egyre markánsabban megjelentek – az Óbudát 1659-ben megszerző és birtokló Zichy-család telepítési politikájának következtében – a katolikus német telepesek.
Óbudai fiókegyház (1844–1909) – Martin Konrád
Amint a korábbiakból is kitűnik, a XVI–XVIII. századi óbudai vallástörténetet áttekintve evangélikus gyülekezetről vagy intézményesült közösségről nem beszélhetünk, ugyanakkor valószínűsíthető, hogy ezekben az évszázadokban is voltak Óbudán a lutheri tanokat követő személyek, családok. A XIX. század közepéig mégsem beszélhetünk szervezett keretek között működő óbudai evangélikus közösségről, az itt élő lutheránus tanokat követő hívők a budai vagy a pesti gyülekezetekhez csatlakozhattak.
Szükség is volt egy helyi gyülekezet megszervezésére, hiszen az evangélikusok nagyobb mértékben az iparosodás előretörésével, a 1840-es években jelentek meg Óbudán. A hajógyár megalapítása nyomán több evangélikus vallású munkás, tisztviselő telepedett le a településen, ők jelentették az alapját az 1844-ben megalakult gyülekezetnek. Mivel a kezdeti időben nem volt önálló anyaegyház, ezért a lelkészi szolgálatot részben a budai, részben pedig a pesti lelkészek látták el. Saját templomuk nem lévén, az összejöveteleiket, istentiszteleteiket ebben a kezdeti időszakban magánházakban tartották.
Martin Konrád (1823–1895)
Martin Konrád 1823. április 9-én a Tolna megyei Varsád községben, egy birtokos családba született. Elemi iskoláját szülőfalujában végezte, gimnáziumi és felsőbb oktatásban pedig Gyönkön részesült. 1839-ben lett tanító, és pályája első éveiben Kis-Tormáson, Mekenyersen, illetve Bonyhádon segédtanítóként dolgozott, majd 1846-ban az evangélikus hitközség hívta Óbudára tanítónak. Részt vett az 1848–49-es szabadságharcban, amelynek következményeként hosszú éveken keresztül bujkálnia kellett. A rejtőzködés éveit követően, 1861-ben már a városi bizottság tagjának választották, és új pozíciójából fakadóan még hatékonyabban tevékenykedhetett a népoktatás fejlesztése érdekében. 1863-ban, a főváros egyesítése alkalmával a III. kerületi Vörösvári úti községi iskola vezető tanítójának nevezték ki, amely pozíciót egészen 1894-ig töltötte be. Tanítói működésének 50. évfordulója alkalmával, 1890-ben érdemei elismeréséül megkapta az arany érdemkeresztet. Martin Konrád 55 év tanítás után, 72 éves korában, 1895-ben hunyt el, és az óbudai köztemetőben helyezték nyugalomra.
A vallási közösségek egyik fontos feladata, hogy tanításaikat, nézeteiket, hagyományaikat átadhassák a fiatalabb generációknak, ezért kiemelten fontos, hogy e közösségek rendelkezzenek iskolákkal. Annak ellenére, hogy az óbudai gyülekezet a közösségi szerveződés elején járt, már az 1840-es évek közepén létrehozták az iskolát (Zichy u. 7.), és e korai időszaktól kezdve itt tevékenykedett a gyülekezet egyik legjelentősebb és legfontosabb személye, Martin Konrád tanító. Ő az iskolaalapítás idején, 1846-ban került Óbudára, és több mint 50 éven keresztül nevelte az ifjúságot az ágostai hitre, illetve a magyar nyelv ügyének élharcosaként ennek szépségeire.
A gyülekezet megalakulása után másfél évtizeddel, 1859-ben már felmerült a budai egyházközségtől való elszakadás és az önállósodás gondolata, azonban az óbudai közösség helyzete ekkor ezt még nem tette lehetővé.
A szűkös viszonyokat érzékelteti az 1868-ban kiállított szegénységi bizonyítvány, amelyben a városi tanács elismeri az óbudai evangélikus közösség helyzetét. Az iskola 1869-ben átkerült a főváros fennhatósága alá, így ennek terhei a továbbiakban a fővárost illeték. A megváltozott helyzetnek köszönhetően az óbudai közösség pár évtizeddel később, 1896-ban az iskolaépületet gyülekezeti házzá alakíttatta át, ahol egy oltárral ellátott imaterem is helyet kapott. Ezt követően a templom felépítéséig – közel négy évtizeden keresztül – itt tartották istentiszteleteiket az óbudai lutheránusok.
Önálló anyaegyház (1909–1948) – Móhr Henrik
A XX. század első éveiben azonban egyre határozottabban megfogalmazódott a budai anyagyülekezettől való elszakadás és az önálló anyaegyház létrejöttének igénye. 1908-ban új gyülekezeti felügyelővé Dr. Szalay Sándort választották meg, aki már beköszönő beszédében célul tűzte ki, hogy az óbudai közösség minél előbb önálló anyaegyházzá alakuljon át. Ennek érdekében kérvénnyel fordultak anyaegyházukhoz, a budai egyházhoz, amelyben a földrajzi fekvésből fakadó közlekedési viszonyokra, a hozzájuk kapcsolódó szórványközösségekre és az időközben megerősödött anyagi helyzetre hivatkozva kérték az önállósodás engedélyezését. A Budapesti Evangélikus Egyházmegye beleegyezése után a Bányai Egyházkerület 1909 szeptemberében közgyűlési határozatban fogadta el a kérvényt, és engedélyezte a III. ker. Ágostai Hitvallású Egyházközösség anyaegyházzá alakulását. Az engedély arról is rendelkezett, hogy Óbudához csatolják az újlaki közösséget és a pomázi járásban található szórványtelepüléseket. A megalakulás utáni években már 18 szórványgyülekezet tartozott Óbudához.
Megválasztották az első tisztikart is, amelynek felügyelője az önállósodás korábbi élharcosa, Dr. Szalay Sándor lett. Az egyre inkább szerteágazó és növekvő létszámú közösségi élet kiszolgálására pedig énekkart alapítottak, és könyvtárat hoztak létre.
Móhr Henrik (1879–1967)
Móhr Henrik 1879-ben született a szlovákiai Szentgyörgy településen evangélikus családba. A Pozsonyi Evangélikus Líceumban érettségizett, majd ezt követően a Pozsonyi Evangélikus Teológiai Akadémia hallgatója lett. Lelkésszé avatása után, 1903-tól a Budai Evangélikus Egyházközösség segédlelkészi és vallástanári szolgálatába állt. 1909-ben megpályázta a frissen alakult III. ker. Ág. Hitv. Evangélikus Anyaegyház lelkészi hivatalát, amelyet 1910. január 1-től kezdve egészen 1948-ban kérvényezett nyugdíjazásáig betöltött. Ez alatt a közel négy évtized alatt kiemelkedő szerepet töltött be az óbudai evangélikus egyházközösség kiépítésében, felvirágoztatásában, illetve újjáépítésében. Lelkészi elhivatottsága és munkássága elismeréseként 1937-ben a Budapesti Egyházmegye alesperesének választották. 1948-ban, a gyülekezet élén eltöltött közel négy évtizednyi szolgálatot követően kérte az egyház vezetőségétől nyugdíjazását, amelyre még ebben az évben sor került. Az idős lelkész ezt követően még több alkalommal tartott istentiszteletet a főváros különböző gyülekezeteiben, végül 1967-ben, közel 90 évesen érte a halál.
Az előző korszakban említett Zichy utca 7. szám alatt működő gyülekezeti imaterem már a XX. század elejétől szűkössé vált az egyre bővülő közösség számára, hiszen a lelkigondozás nemcsak az óbudai evangélikusok összefogását jelentette, hanem a gyülekezet a 18 környékbeli település lutheránus lakosságának az irányítását is ellátta. A folyamatosan növekvő létszámból kifolyólag már ebben az időszakban felmerült a templomépítés lehetősége, a gondolatot rövidesen tett követte, és az anyaegyházzá alakult gyülekezet a templomépítés céljára aktív gyűjtésbe kezdett. A befolyt adományoknak és néhány ingatlan értékesítésének köszönhetően pár éven belül jelentős összeget sikerült gyűjteni, azonban az ígéretes előzményeket követően az I. világháború az egyházközség terveit is keresztülhúzta. A háború egyre nagyobb terhet rótt az országra, a lakosságnak és különböző közösségeinek egyre szélesebb körben kellett áldozatot hozni a gazdaság működőképessége és a háborús termelés érdekében. Az óbudai evangélikus közösség is meghozta a maga áldozatát, mivel a templomépítésre eddig összegyűjtött összeget felajánlotta az ország számára vissza nem térítendő hadikölcsönként. Ennek következtében a közösség tagjainak még közel két évtizeden keresztül kellett szorongania a Zichy utcai imateremben istentiszteleteik alkalmával.
A két világháború közötti időszakban a világháború okozta trauma és nyomor enyhítésére a gyülekezeten belül karitatív tevékenységek elvégzésére különböző egyesületek jöttek létre, illetve megindult a belmisszió tevékenysége is. A megfelelő vallási nevelés biztosítására és a szegényebb sorsú diákok részére vasárnapi iskolát alapítottak, a szervezettebb szeretetszolgálat érdekében létrejött a helyi evangélikus nőegylet, 1931-ben pedig a Lajos utca 138.-ban szeretetotthont létesítettek. Mindeközben a lelki élet fejlődésének biztosítására a közösség könyvtárában található kötetek száma 2200-ra emelkedett.
Ugyanakkor a saját templom építéséről sem mondott le a közösség, és már az 1920-as évek elején újra megalakult a templomépítő bizottság, amelynek szervezésében ismét elindult a gyűjtőmunka; ennek egyik legjelentősebb irányítója Dr. Szalay Sándor gyülekezeti felügyelő, illetve utódja, Dr. Fabinyi Tihamér kereskedelemügyi miniszter volt. A bizottság hatékony munkájának és jelentős állami támogatásnak köszönhetően 1934-ben – Friedrich Lóránt építész tervei alapján – megindultak az építkezési munkálatok.
Az építkezés folytatásaként a következő évben átadták a templom mögött elhelyezkedő új gyülekezeti házat és lelkészlakot.
Az óbudai evangélikus templom külsejének meghatározó eleme a terméskő, ebből építették a campanileszerű tornyot is. A homlokzat simaságából a középen elhelyezett kőkereszt emelkedik ki, a templom belső tere tágas, karzata pedig a torony felőli oldal mellékhajójában található. Az oltár mögötti márványtömbökből épített halom a Golgota hegyét jeleníti meg, ebből magasodik ki a fakereszt, rajta Jézus nevének feliratával. A templom és a korabeli gyülekezeti élet megkoronázásaként 1940-ben adták át az orgonát, amely rövidesen az ország egyik legszebb hangú orgonájaként lett nyilvántartva, és ettől kezdve számtalan orgonahangversenynek adott otthont a zsúfolásig megtelt templom.
A háború azonban ismét közbeszólt, és 1944. december 31-én bombatalálat érte a templomot, amelynek következtében az orgona teljesen elpusztult – összeolvadt fémhalommá vált –, és a templomból is csak négy üszkös fal maradt meg. Visszaemlékezések szerint Móhr Henrik, az akkor már idős lelkész egyedül küzdött a tűzzel – megfelelő felszerelés hiányában, vödörben hordott vízzel próbálta megállítani a tűz terjedését, mindhiába.
A tűz pusztítása mintegy előre jelezte az elkövetkező időszak hányattatásait, a felülről vezényelt egyházellenes államhatalom intézkedései által beszűkített életteret, amely időszak alatt sokszor a puszta fennmaradás volt a tét. A háború utáni időszakban a templom újjáépítése jóval több időt vett igénybe, mint maga az eredeti építkezés.
Ez az átmeneti „alagsori” időszak 1948 tavaszáig tartott, amikor Ordass Lajos püspök átadásával a templom ismét teljes használatba kerülhetett. Móhr Henrik a templom újbóli átadása után nem sokkal kérte a nyugdíjazását, és még ebben az évben elköszönt az óbudai gyülekezettől.
Az átkosban (1948–1989)
A fordulat éve, 1948 után az állami hozzáállás nem könnyítette meg az egyházak munkáját, az Állami Egyházügyi Hivatal minden apró – általuk ellenségesnek tartott – megnyilvánulást ki akart vizsgálni, és ezeknek a kivizsgálásoknak nem ritkán semmi más céljuk nem volt, mint a vizsgálatban szereplők ellehetetlenítése és a puszta megfélemlítés. A rendszer működésének várható következménye lett Móhr Henrik lemondása, az utána következő időszakban pedig a lelkészek folyamatos „vándorlása” az óbudai parókia élén.
1949 januárjától Óbudán a lelkészi feladatokat Dezséry László látta el, és az év kiemelten fontos eseménye volt, hogy a gyülekezet ekkor ünnepelte fennállásának 40. évfordulóját. A következő évben Nagy-Budapest létrejöttével megváltoztak a főváros kerületeinek határai, a III. kerület is kibővült, hozzá csatolták Csillaghegyet és Békásmegyert, amelynek hatására – habár a gyülekezet területileg nem változott – megváltoztatták az óbudai evangélikus közösség elnevezését, ettől kezdve Óbuda-Újlaki Ágostai Hitvallású Evangelikus Egyházközösség lett a hivatalos megnevezés.
Ez természetesen rányomta bélyegét az óbudai közösség életére is, mindamellett, hogy ezen időszak lelkészei (Dezséry László, Komjáthy Lajos, Fülöp Dezső, Görög Tibor, Nagy István) a lehetőségeikhez képest próbáltak minél teljesebb egyházi és vallási életet biztosítani a gyülekezet megmaradt tagjai számára.
Új időszak (1989 óta)
Az oltár 1989. évi renoválása már az új idők jeleként a nyugodt, félelem nélküli vallásgyakorlat eljövetelét vetítette előre, azonban a második világégés oltáron hagyott nyomai emlékeztetik a látogatót arra, hogy nem mindig volt ez így. Az ezekben az években itt dolgozó lelkészek (Bálint László, Bálintné Varsányi Vilma, Jakab Béla) hivatástudata, szervezőképessége, kiegészülve a gyülekezet tisztségviselőinek munkájával, hozzájárult ahhoz, hogy negyven év elnyomás után a közösség újból megerősödjön, lépést tudjon tartani a XXI. századi kihívásokkal és – többek közt egy, a templomtérben látható állandó kiállítás létrehozásával – méltó módon ünnepelje meg a reformáció 500. évfordulóját.
(A szerző történész, az Óbudai Múzeum munkatársa)
