Az tudható, hogy Gyimesi László Óbuda szerelmese. Majd’ 50 éve kötődik a kerülethez: a Gázgyárhoz, ahol segédmunkásként kezdett dolgozni, a gázgyári lakótelephez, ahol évtizedek óta él, a gázgyári művelődési házhoz, ahol igazgató volt, míg meg nem szüntették, a gázgyári focipályához, a söntéshez, ahol mindig mesélhet és hallgathatja a „bulendákat”, Aquincumhoz, a költőversenyekhez, a hexameterekhez, a békásmegyeri és a csillaghegyi kultúrházakhoz, ahol több száz interjút készített óbudai és nem óbudai művészekkel, a Faházhoz és a Vakegérhez, ahol Óbuda esszenciájával is találkozhatott, az Óbudai Múzeumhoz, amelynek munkásságában régóta részt vesz, és egyáltalán Óbuda szinte minden szegletéhez, melyek ott vannak költeményeiben, tárcáiban, regényeiben, drámáiban. De hogyan keveredett Keszthelyről Óbudára?

Érettségi után vegyésztechnikusként kellett munkát keresnem. Óbudán hirdetett állásokat az Óbudai Gázgyár, amely akkoriban nagy vegyipari, nehézipari üzem volt. Egy viszonylag fiatal mérnök volt az üzemvezető, kollégaként fogadott, elbeszélgetett velem. Elmondta, hogy régi gázgyári szokás szerint végig kell járni a munkákat, fölvesznek betanított munkásnak, aztán, ha ott beválok, bizonyítok, akkor előbb-utóbb a végzettségemnek megfelelő helyre kerülök. Így is lett, a munka is tetszett, a környezet is, és az is, hogy ez a mérnök elmondta, hogy mi minden van még a gyárban. Bemutatta a közösségi tereket, elmondta azt is, hogy van egy művelődési ház, és hogy mi mindent lehet abban csinálni, színháztól énekkarig, szakköröktől könyvtárig.

Nekem ez nagyon kapóra jött, habozás nélkül aláírtam a felvételemet. Aztán egy-két napon belül már ott voltam a művelődési házban, nagy örömmel fogadtak az ottani amatőr színházi stúdióban, ahová azonnal beléptem.

Nem színésznek, mert színészi ambícióim nem voltak sohasem, de háttérembernek jó lettem, dramaturgi, segédrendezői, rendezői feladatokat végeztem, az ilyenfajta ismereteim­nek örültek, azonnal befogadtak. Észrevétlenül belesimultam abba a közegbe, és nagyon jól éreztem magam benne. Ez egyébként mindmáig jellemző rám, hogy nagyon jól érzem magam ebben a környezetben, bár most már a régi gyári miliő csak nyomokban létezik. Az a fajta művelődő munkás, az a szociáldemokrata gyökerű, olvasó, tenni akaró, kreatív munkásréteg nincs már, amivel én a Gázgyárban találkoztam. Változott a világ. Ezért nem felelős senki és semmi, a rendszerváltás sem, ez megváltozott Németországban, máshol is. A nehézipar, a nagyipar háttérbe szorult. Egyre kevésbé vannak meg azok a munkásközösségek, amelyek fenntartották ezt a kulturális tevékenységet. Észrevétlenül lettem óbudai, különböző albérletek meg rokonoknál lakások, szükséglakások után megnősültem, végleg Óbudára költöztünk, és nem is akarok már másutt lakni. Öreg is vagyok hozzá, hogy átültessem magam vagy átültessen bárki, nagyon megfelelő ez nekem. Bármikor beülhetek a gázgyári futballpálya klubjába, mindenki ismer és mindenkit ismerek, családi kapcsolatok, munkakapcsolatok, a világ dolgai együtt jelentkeznek. Persze ment a karrierem is, előbb-utóbb kinőttem a betanított munkási sorból, „beváltam”, akkor már technikusként dolgoztam, majd üzemvezető-helyettesként. Ugyanakkor a humán műveltség iránti igényem nagy volt, így elvégeztem néhány főiskolát, szereztem néhány diplomát, aztán azon vettem magam észre, hogy másodállásban művészeti vezetője lettem a művelődési háznak. Később, amikor nyugdíjba ment az igazgató, szinte magától értetődő volt, hogy én fogom követni. Volt már népművelés-pedagógia szakos diplomám is, mert abban az időben folyamatosan tanultam.

Pályáztam, elnyertem az igazgatói állást, és aztán több mint húsz éven keresztül voltam igazgatója az intézménynek, amíg az meg nem szűnt.

Mindenképpen büszkeségem, hogy úgy tartották számon: a főváros egyik legjobb vállalati, szakszervezeti művelődési központja volt a gázgyári, illetve először művelődési ház, aztán én fejlesztettem művelődési központtá. Egyike volt az országban a legnevesebbeknek, legjobbaknak, leginnovatívabbaknak. Irgalmatlan munkát végzett az a kis csapat, amelyikkel dolgoztam, mert nem voltunk sokan, a mellékfoglalkozásúakkal, egye­bekkel, tiszteletdíjasokkal együtt 13–15 ember dolgozott, főállásban összesen hat. Egy soha nem múló seb az életemben, hogy bezárták a művelődési központot. Mert nem kellett volna bezárni az intézményt, csak át kellett volna alakítani. Hogy mekkora igény van rá, azt naponta tapasztalom most is, jó lenne, ha lenne.

Lehet tudni, hogy miért zárták be a Gázgyári Művelődési Központot?

Nagyon-nagyon felemás okokból. Voltak objektív tényezők, amelyek megfontolandók voltak. Az egyik az, hogy a Gázműveknek egy bizonyos határidőig el kellett hagyni Óbudát. Megszűnt a szén alapú gázgyártás, és a területen az úgynevezett környezetszennyező tevékenységet föl kellett számolni. Na, most ezt jó magyar módon úgy csinálták, hogy minden tevékenységet felszámoltak, nem csak a környezetszennyezőket. Tehát a vállalatnak nem volt már érdeke, hogy legyen ott egy művelődési bázisa. Ez abszolút érthető volt. Ugyanakkor az utolsó években mi elég tudatosan úgy szerveztük, hogy a célközönségünk ne csak a gyár legyen, hanem a lakóterület, a Pók utcai, a Kaszásdűlői lakótelep, amelyek akkor már épültek vagy el is készültek, és ez be is vált. Emellett figyeltünk arra is, hogy olyan kínálatunk legyen, amely megszólítja az egész fővárost vagy akár az országot is.

Ezért fogadtuk be az akkor nagyon kétes hírű – mert hát a politika elég rossz szemmel nézte – Stúdió K Színházat, mert a színház értelmiségi vonzáskörére is szükségünk volt.

Jöttek egy-egy nagyobb színházi bemutatónkra még Tokióból, New Yorkból is, persze nem ez volt a jellemző, ezek voltak a kuriózumok, de állandóan teltházasan mentek az alternatív színházi darabok. Mindenesetre megszűnt a közvetlen rácsatlakozás a Gázművekre, a munkahelyre. Óbudához, a lakóterületi önkormányzathoz volt kapcsolat, de a fővárosi önkormányzathoz nagyon nehézkesen épült ki, a minisztériumhoz meg pláne. A terület a fővárosé volt. Amikor a Gázműveket átszervezték részvénytársasággá, akkor magát a művelődési házat és a területeit a főváros nem vitte be a részvénytársaságba, hanem megtartotta saját magának. Igen ám, megtartotta saját magának, de semmilyen fedezetet, semmiféle pénzeszközt nem tett mellé. Tehát az egyszeri karbantartást, felújítási, üzemeltetési költségeket sem, semmit. Arról volt szó, hogy azt oldjuk meg. Tarlós István volt akkor a polgármester Óbudán. Vele jó viszonyban voltam, és ő mondta, hogy mindent meg fog tenni, hogy ez a művelődési ház a III. kerületé legyen, csak annyit kell elintéznem, hogy a főváros mondjon le minden jogáról a III. kerület javára, és akkor ő már tud lépni. Hát, ehhez kapcsolódik életem egyik nagy csalódása. Demszky Gábort a Stúdió K próbáiról ismertem, amikor az „illegalitás idejében” szamizdatozott meg egyéb. A demokratikus ellenzék több ismert tagjának állandó menedékhelye volt a gázgyári művelődési házban. Jöhetett bármikor hozzánk ő is, jó viszonyban voltunk. Ő lett a főpolgármester, azt hittük, hogy ihaj-csuhaj, vele aztán biztos meg tudunk egyezni, és a művelődési ház működtetéséről lemond a III. kerület javára, hogy tovább élhessen a ház. Nem tudom, hogy a tanácsadói, illetve az illetékes osztályok milyen anyagokat készítettek, elolvasta-e azokat egyáltalán Demszky, mindenesetre aláírta őket. A lényeg az, hogy nem mondott le a területről, és nem tett mellé továbbra sem pénzt az üzemeltetésre. A III. kerület pedig tartotta a szavát: ha nem adja át a főváros, ő nem csinálja. Tulajdonképpen a minisztérium és apparátusa teszetoszaságán és a főváros abszolút érdektelenségén múlott az, hogy ez így a semmibe esett. Egyébként nagyon felemás volt maga a döntés is a bezárásról. Három hónapra felfüggesztették a tevékenységünket, amíg a további dolgok történnek, ugyanakkor másnap már megjelentek a különböző emberek, akiknek tulajdona volt az épületben – vagy azt hitték, hogy tulajdonuk van –, és leszereltették, kiherélték az épületet. Elvitték a számítógépeket, elvittek a mozigépen kívül mindent. Mindent, ami mozdítható volt. A legdurvább és legocsmányabb módon.

A hangosító, világosító berendezéseket, ahol kijött a falból a kábel, ott levágták, és úgy dobálták fel a teherautóra, szóval elég furcsa módon szűntünk meg.

Közben senki nem merte leírni, hogy a Gázgyári Művelődési Központ megszűnt. Három hónapra felfüggesztették a tevékenységünket, és három hónapra kiutalták a Budapesti Történeti Múzeum számára átmeneti raktárnak az épületet. Most költöztek ki, 15 év után.

A gázgyári élmények visszaköszönnek regényeiben, tárcáiban. Az állandó, vissza-visszatérő szereplők, Bulenda, Balogh Tamás és a többiek mintha a Gázgyár világából bújtak volna elő. Ők azok a szociáldemokrata gyökerű, kreatív munkásemberek, akiket megismert abban a világban?

Tartásuk volt ezeknek az embereknek, és a tartásukat vesztették el, ezt a pillanatot tudtam ezekben a regényekben megfogalmazni.

De erős társadalomkritika jelenik meg bennük.

Vannak ilyen törekvéseim, közösségépítő álmaim, most is megvannak, de egyre nagyobbat kell csalódnom bennük. Tudom, hogy a megosztottság az országban nem vezet igazán sehová, az csak hátrahúzza a dolgokat. Nekem mindig az volt az illúzióm, hogy az összefogás teremt igazán közösségi társadalmat. Nem egy párt, nem egy szakszervezet, nem egy, hanem a sok együtt. Bulenda Jánost élő modellről mintáztam, nagyon jóban voltam az öreggel, kitűnő ember volt, nagy tartású, és a mesélőkedve is igaz. A többi szereplő közül is majdnem mindegyik élő modell alapján alakult ki, köztük a fiatal Péter hosszú ideig szakszervezeti funkcionárius volt, ugyanabból a közegből indult. Tehát valóságos emberek valóságos helyzetei jelentették az alapot, ugyanakkor át kellett menni valamiféle népi szürrealizmusba, ahogy mostanában divatosan szokták mondani, mágikus realizmusba.

És mindig Óbudán…

Abszolút Óbudán. Persze, hogy Óbudán, mindegyik Óbudán. Ez az a közeg, ahol otthonosan mozgok. Ha végigmennek a hőseim a Római-parton a kocsmákban, nem kell utánajárni, hogy milyenek, mert tudom.

A Vakegér is óbudai kocsma?

Konkrét hely volt, törzsvendégei is úgy hívták, most az ún. Nagyi palacsintázója működik a Záhony utca, Szentendrei út sarkán álló épületben. De ez a húszas évektől kezdődően vendéglő volt.

A gázgyáriak inkább Kolhoznak hívták, azért, mert itt vitte be a közösbe a pénzét a munkás. A házgyáriak hívták Vakegérnek, hogy miért, azt pontosan nem tudom.

Létező hely volt, persze. A Faház is létezett, de ilyen az én próféta lelkem: a Most akkor repültem vagy nem repültem című regényemben a Faházat felgyújtják, és miután megjelent a könyv, egyszer csak tényleg felgyújtották. Lehet, hogy a konkurencia gyújtatta fel, vagy valamiféle védelmi pénzek voltak a háttérben, ki tudja… A Faház megvan ma is, újjáépült, de a Bádogház, a Pléhgomba is megvan, az az Aquincum Serbüfé, a Pók utcai lakótelep szélén.

A regényeken túl sokféle műfajban alkot. Versek, színdarabok, tanulmányok, szakcikkek, monográfiák, fordítások mind megtalálhatók az életművében. Ez adódott, vagy tudatosan foglalkozott mindenfélével?

Van, ami céltudatos és van, ami adódott. A vers és a széppróza céltudatos önépítési folyamat, kamaszkoromtól kezdődően mostanáig működik. A kritikaírás felkérésekből adódik. A színház ugyanígy van. Így született a Sógort Jupiternek című színdarabom, annak viszonylagos sikere meg néhány vidéki bemutatója is volt, és akkor mindjárt megrendelték a másodikat, az is sikerült, a Nemzeti Színházban volt a felolvasó-színházi bemutatója, s annak alapján egy vidéki színházban talán játszani is fogják a közeljövőben. Az Aquincumi Múzeumban játszották a darabjaimat, tetszett a népeknek, nekem is tetszett.

Idén megjelenhetett a Pannon szabadtér című kötetem az óbudai önkormányzat kiadásában, az aquincumi versekből és az aquincumi színdarabokból, függelékként egy régi, gyerekkori darabbal és egy passiójátékkal, amelyet szintén felkérésre írtam.

Megtalálták egy padláson az óbudai bontások közben egy régi passiójáték szövegét. Rontott szöveg volt, rekonstruálni kellet az eredetit is. Egy katolikus népének köré építették fel a passiót – ez természetesen nem színház-kész dolog volt. Megkerestem a dallamot, amivel zenész ismerősökhöz fordultam szintén Óbudán, és a Szent Péter Pál Főplébánia-templom karnagya, Kenessey László talált valami 1948-as gyűjtésből egy nagyon szép dallamot, amelyik pontosan ehhez illett. Ezt a dallamot használtuk fel, s az Aquincumi passióban arra énekeltettünk a kórussal. Jelenetekre tördeltük, adva a 14 stációt 14 színnek, és ahonnan hiányzott a szöveg, ott kiegészítettem. Károli Gáspár bibliafordításának nyelvezetét próbáltam használni. Ez természetesen nem önálló mű, hanem színpadra alkalmazás.

Ez a kötet is tükrözi, milyen rendkívüli formai biztonság és sokszínűség jellemzi a költészetét. Az időmértékes verselést ugyanolyan könnyedén kezeli, mint az ütemhangsúlyost vagy akár a szabad verset. A szapphói strófától, a hexameteren keresztül, az ősi hetesen át a limerickig biztos kézzel vezeti az olvasót. Mintha valamilyen értékfelmutatás is megbújna a klasszikus formák mögött.

Az egy alapvető dolog, hogy nekem az vers, amelyik megformált módon szólal meg. Számomra az egymás alá írt különböző hosszúságú sorok még nem jelentenek verset. A szabad versnek is ugyanolyan szigorú törvényei vannak, mint az időmértékes vagy az ütemhangsúlyos versnek. A gondolatritmusnak legalább olyan fegyelmezettnek és feszesnek kell lennie. A megformált versekben hiszek. Nagyon tetszenek az időmértéket utánzó versek, nagyon szeretem az angol jambust is, próbálom magyarrá tenni. Minden nyelvnek más a verskultúrája, én ezt eléggé igyekeztem megtanulni, bár nem iskolaszerűen, hanem a magam kárán. (Tanítottam verstant egyébként gimnáziumban fakultáció keretében, persze ez is Óbudán volt.) Nem tudósként, de hozzáértőként próbálom kezelni a kötött versformákat. Nagy szerencse az, hogy a közvetlen baráti körömbe tartoznak olyan verstanosok is, akik ezt igazán magas fokon tudják. Mint például a legjobb magyar verstan szerzői, a Szepes Erika–Szerdahelyi István szerzőpáros, mindkettőjüket barátomnak mondhatom. Erikát nagyon sokra tartom a római és görög formák miatt, Istvánt pedig az ütemhangsúlyos, magyaros formák miatt, mind a ketten fantasztikus tudású emberek. Rigó Bélától pedig a versjátékokat tanultam, nem akárki ő sem. Nagyon sokan nem tudják, hogy a zseniális rímhányó Romhányi – akit univerzális tehetségként ismerünk – veje és munkatársa volt Rigó Béla, ott állt mellette, és első közönségként segített abban, hogy végső formát kapjanak a Romhányi-versek.

Fantasztikusan jó iskola az, ha az embernek olyan barátai vannak, akik ugyanolyan komolyan veszik a formát, a pontos verseket, mint ő maga.

Ehhez persze jön az üzenet is, amiről külön lehetne egy hosszú beszélgetést folytatni, hiszen a mai recepcióesztétika felmondja azt az évezredes szövetséget, ami az üzenet és a forma között van. Kiüresíti a formát, és tartalmatlanná teszi a verset. Énnekem ezekhez nemigen van közöm. Magam annak a jó magyar folyamatnak vagyok a híve, amelyik Balassitól kezdődik, vagy már az Ómagyar Mária-siralomtól, Csokonain, Petőfin, Adyn, József Attilán, Nagy Lászlón, Juhász Ferencen keresztül ér el hozzánk.

A felsoroltakon kívül Arany Jánostól Radnótin keresztül Weöres Sándoron át Pilinszky Jánosig idézi meg köteteiben a költőket tartalmilag és formailag is. Kik voltak költészetére a legnagyobb hatással?

Nagyon nagy hatással van rám gyerekkoromtól kezdve József Attila, kamaszkoromtól pedig Csoóri Sándor, Nagy László, Ladányi Mihály, Juhász Ferenc, Orbán Ottó, Kormos István. És még két óriás, akikkel személyes kapcsolatom nem volt ugyan, bár találkoztam velük: Pilinszky János és Weöres Sándor. Vannak olyan pillanataim, amikor Kormost kell olvasni. Számomra is nagyon érdekes, hogy amikor elegem van mindenből, akkor hazamegyek, előveszem a Szegény Yorick kötetet, és egy darabig nagyon jól megvagyok vele. Erőt ad, pedig ezek nem hurráoptimista versek, de a tartást közvetítik.

A Gázgyári Művelődési Központ ugyan megszűnt, de ön azóta is folytatja népművelői tevékenységét Óbudán.

Ezt nem lehet kiirtani az emberből. Voltak olyan folyamatok, amelyeket még gázgyári koromban megkezdtem, és mivel nyilvánvalóan igény volt rá a kerületben, folytattam a tevékenységet, de kívülről is megkerestek kollégák, meg tudnád-e csinálni?

Egy élő folyóiratot, egy beszélgetést, egy tévésorozatot, egy tanfolyamot, egyebet, igen, ezeket meg tudom csinálni. Ezeket elvállaltam, aztán úgy alakult, hogy ebből rendszer is lett.

Először a Békásmegyeri Közösségi Házban működött az élő folyóirat, amibe bele tudtam csempészni régi álmomat, amit most is csinálok Csillaghegyen, hogy nemcsak a szó, a gondolat, hanem a képzőművészet is jelen legyen. Békásmegyeren az volt a baj, hogy csak egynapos kiállításokat lehetett rendezni, s ez technikailag eléggé megviseli a művészeket is meg a berendezőket is. Egyik nap fölrakjuk a kiállítást, másik nap lebontjuk, megnézi harminc vagy száz ember, aki kíváncsi rá. Csillaghegyen nagyobb teret kaptam erre, ott két hétig vannak kinn az irodalmi esthez kapcsolódó képek. A mai napig is mindig kapok felkéréseket, amelyeknek örömmel teszek eleget.

Gyimesi László
Keszthelyen született 1948-ban, 1966 óta él Óbudán. A középiskolát Nagykanizsán végezte vegyésztechnikusként, később filozófiát, esztétikát, népművelést, pedagógiát, majd andragógiát tanult, végül kulturális menedzseri oklevelet szerzett. Több mint húsz évig vezette a Gázművek óbudai művelődési intézményét. 1964 óta publikál szépirodalmi és egyéb műveket, 21 önálló kötete jelent meg, számtalan folyóiratban, antológiában szerepelt. Tagja a Magyar Írószövetségnek, a Nagy Lajos Irodalmi és Művészeti Társaságnak. Munkásságáért több kitüntetésben részesült, a Nagy Lajos-díj, a Gábor Andor-díj mellett legbüszkébben az Óbuda Kultúrájáért Díjat és a Pro Óbuda Díjat szokta említeni. Sokszoros kitüntetettje az aquincumi költőversenyeknek, a Quasimodo költői versenyeknek. Nős, két felnőtt fia, két unokája van.