A nemzet, nemzeti identitás kérdése régóta foglalkoztatja a kutatókat. Magyarországon a hatvanas évektől zajlott egy máig meghatározó diskurzus a nemzetről, s olyan kiemelkedő művek születtek, mint Szűcs Jenő írásai, amelyek nemcsak a magyar nemzeti identitás gyökereihez vezettek vissza, de elméleti kereteket nyújtottak a továbblépéshez is. A Szűcs Jenő által felállított tipológia – vagyis a különböző történeti korszakokban létező, egymás mellett élő vagy korszakonként változó nemzeti identitások világos leírása – alapvetően határozta meg a későbbi nemzetről szóló diskurzust. A nyolcvanas évek végén – nem függetlenül a világ minden táján feléledő nacionalizmustól – a történészek ismét a nemzet eredetének kérdései felé fordultak, s számos meghatározó munka született szerte a világon (Ernest Gellner, Anthony D. Smith, Benedict Anderson stb.), amelyeket a hazai történetírás is felhasznált, s ami új lendületet adott a történeti, irodalomtörténeti és végső soron a művészettörténeti kutatásnak is.
A hatvanas években megjelenő múzeumkritikai hullám eredményeként megváltozott a múzeum helye, szerepe. A múzeumkritika kétségbe vonta a múzeum abszolút értékrendjét, a kánon változtathatatlanságát, rámutatott a múzeum hatalmi reprezentációban betöltött szerepére és kritikai, önkritikai átértékelésre ösztönözte az intézményeket. Az ekkor elindult folyamatot a nyolcvanas évek végén az ún. „új muzeológia” tetézte be, melynek alapvetése, hogy a múzeum nem csupán egyoldalúan információkat és megkérdőjelezhetetlen ismereteket átadó hely, hanem diszkurzív tér, vagyis a társadalmi kérdések megvitatásának színtere. Ekkortól kerültek olyan témák az érdeklődés fókuszába, mint a társadalmi nem, az identitás vagy a nemzet. A nemzetet – a történeti kutatásokkal lépést tartva – immár nem mint megkérdőjelezhetetlen, ősidőktől létező entitást vizsgálták, hanem mint korszakonként változó eszmét.
A nemzeti identitás okkal került napirendre a képzőművészeti múzeumokban is, hiszen a nemzetépítés folyamatában a XVIII. századtól jelentős szerepet játszott a képzőművészet. A nemzetről való mai fogalmaink jelentős része a XIX. században született meg, s ha képet kell hozzá társítanunk, azonnal a nemzeti romantika iskolai tankönyvekből ismert illusztrációi jelennek meg szemeink előtt, ám ritkán gondolunk arra, hogy egy más történeti korszakban más céllal születtek ezek az alkotások, s mást jelentettek a kortársaknak, mint a kései utókornak. A múzeumi kritikai szemlélet egyik fontos vonása, hogy rámutat arra: bizonyos máig élő képzeteink nem abszolút érvényűek, hanem történeti konstrukciók, s a múzeum feladata, hogy segítsen megismertetni a tényeket, megérteni ezeket a folyamatokat, ezzel gondolkodásra, önálló kérdésfeltevésre tanítsa a látogatókat.
A nemzetről való gondolkodás múzeumi megjelenítése különösen fontos a jelent illetően, hiszen a nemzeti identitás az egyén és a közösség életében egyaránt jelentős szerepet játszik ma is.
A művek összegyűjtését követően a régió több városában (Prága, Kassa, Pécs, Drezda, Krakkó, Pozsony) mutatkozott be a projekt, mindig változó koncepcióval és művekkel. Az alkotók műveikben a nemzeti érzület belsővé tételére, „privatizálásának” folyamatára reflektáltak, vagyis azzal foglalkoztak, hogyan épül be a nacionalizmus az emberek mindennapi életébe. A projekt záró, budapesti kiállításának kurátora, András Edit Benedict Anderson politológus-történész nagyhatású, Elképzelt közösségek című írásából indult ki, s innen származik a kiállítás címe is. Anderson számára a nacionalizmus fogalom értéksemleges, azt a nemzettel kapcsolatos eszmét érti alatta, amelyet egy közösség hoz létre anélkül, hogy annak tagjai ismernék egymást, mégis határozottan érzéssel telített, s erőteljes mozgósító hatása van. A kortárs művészek alkotásaikban e „képzelt közösség” jelentését értelmezik, szembenéznek saját kötődéseikkel, közösségük múltjával és jelenével.
A hidegháború utáni világ abban a hiszemben élt, hogy a globalizáció korában a nemzetállamok rendszere eltűnőben van, s a nemzet többé már nem meghatározó tényező. A valóságban azonban a nemzetközösségek mit sem vesztettek jelentőségükből, és a nacionalizmus eszmerendszere a második világháború óta sosem volt oly erőteljesen jelen politikai, társadalmi környezetünkben és különösen mindennapjainkban, mint ma. A „privát nacionalizmus” meghökkentő szóösszetétele ez utóbbira hívja fel a figyelmet:
A kiállítás elsősorban a nemzeti képzelet tárgyára, tartalmára kíváncsi, s abból indul ki, hogy a politikai mozgalmak közül a nacionalizmus kötődik legerősebben a vizualitáshoz: képeken, jeleken, szimbólumokon, mítoszokon keresztül mutatkozik meg, és jelen van a kollektív vágyakban, álmokban, fantáziákban is. A kiállítás első részében, a Budapest Galériában bemutatott műveken a nemzet-fogalom kialakulásának lépéseivel, a nemzeti képzelet megnyilvánulásaival foglalkozó művek kapnak helyet, míg a Kiscelli Múzeum Templomtere és Oratóriuma a nemzetre vonatkozó alternatív képzeteket bemutató alkotásokat fogadja be. A kiállító művészek aktív és kritikus állampolgárként részt vesznek a „képzelt közösségek” jelentésének értelmezésében. A nemzeten belül és kívül, a domináns kultúra határán képzelt teret hoznak létre, ahol (át) értelmezési és kritikai lehetőségeket, alternatívát kínálnak.
Kiállításunkkal és a kiállításhoz kapcsolódó programjainkkal párbeszédet kívánunk kezdeményezni nemzeti identitásról, az idegen és saját, a befogadás és kirekesztés kérdéseiről, traumákról, társadalmi aktivizmusról. Mert a múzeum a párbeszéd színtere, ahol olvasunk, látunk, vitatkozunk, gondolkodunk.
