Kilenc éves koromig a nyaralás számomra az volt, hogy kimentünk Anyukámmal és Nagymamámmal a Római-partra, és a sóderen egy pokrócra leheveredve élveztük a napsütést, a víz csobogását és a Hófehérkéből az összes törpe megjelenését hajó formájában. Most már talán elmondhatom, hogy itt, a Dunában tanultam meg úszni, a fastégekről meg fejest ugrani.
Gyerekként az óbudai panelházak báját is sikerült felfedeznem, a San Marco utcai művelődési ház bunkerszerű építményét kifejezetten izgalmasnak találtam (találom a mai napig), mindig lenyűgöztek a régi Óbudát idéző földszintes, vagy maximum egy emeletes házak, amik között sétálva az ember egy falu nyugalmát lelheti meg.
Sokan kérdezik mostanság tőlem, hogyan érzem magam külföldön? Merthogy Jelenleg Németországban, Augsburgban dolgozom. A válaszom természetesen mindig az, hogy kitűnően, ember jobban nem lehet. Persze igazán őszintén, mélyrehatóbban akkor tudunk beszélni valakivel, ha van időnk, ami mostanság ritka kincs. Ilyen alkalmakkor szeretettel tudok mesélni arról, hogy mennyire csodálatos kincseink vannak, és milyen jó dolog itthon lenni. Divat lett külföldön élni, dolgozni, kissé hazátlanul bolyongani a világban. És természetesen mindenhol otthon lenni. Valakinél ez működik, valakinél kevésbé. Alkati kérdés talán. Külföldön élő zenész ismerőseim között, akik „irigylésre méltó” körülmények között élnek, sokszor érzem a bizonytalansággal vegyített otthontalanságot. Tamási Áron szerint az élet értelme, hogy otthon legyünk valahol a világban. Ez számomra kicsit tág és megfoghatatlan volt, hiszen hiányzik a legfontosabb információ: mitől érezzük azt, hogy valahol otthon vagyunk?
Egy nagyon kedves barátom, Zsigó Katalin, aki hosszú éveken át élt külföldön – és akivel 2015-ben megosztottam félelmemet a kiköltözéssel kapcsolatban – adta meg a számomra megnyugtató választ. Ott vagy otthon, ahol a családod van. Most, több mint három év távlatából azt hiszem, igaza is volt, hiszen mindnyájan kint vagyunk, ahogy a Mézga Gézában éneklik: „Papa-Mama-Gyerekek”, ott éljük a mindennapjainkat, boldogok vagyunk, élvezzük a falu nyugalmát, ahol lakunk… Együtt vagyunk. És ez elmondhatatlanul jó.
Nagypapám, sváb származású lévén, nem igazán találta helyét itthon, jobban mondva inkább őt nem találták „helyénvalónak”, és egyszer adódott a lehetőség, hogy végleg elmehessen a család Nyugat-Németországba. Ismétlem: nyugat… Édesanyám ragaszkodásán és honvágyán bukott meg az utazás. Többek között ezért is hálás leszek Neki életem végéig. Mert nagyon jó dolog elmenni valahová, és élményeket szerezni, de a legjobb hazajönni.
