Az Ebéd pontban délben című installációban a nagyszülőknél eltöltött gyermekkori évek környezetét adod vissza. A kiállítás kísérőszövegében így fogalmaztál: „Az installáció nagyszüleim lakásának szimbolikus rétegeihez, személyes emlékeimhez kötődik. A mű egyfajta saját magamnak is készített lenyomat a térről, mely két szoba és berendezési tárgyainak egy az egyes frottázsolt lenyomata”. Kibontanád, hogy mit is jelent ez?
Anyai nagymamám, aki most kilencvenhárom éves, Szegeden egyedül maradt abban a belvárosi lakásban, ahol az életüket együtt töltötték a nagypapámmal. Valamint sokszor ebédeltem ott én is gyerekkoromban. A hagyatéki gondozás valahogy rám maradt, mert sem anyukám, sem a testvérem nem érzett erőt ahhoz, hogy a nagypapám személyes tárgyaival és a nagyszüleim közös életét hordozó emlékekkel foglalkozzon. Nagyapám halála után több hétre odaköltöztem nagymamámhoz, és pakoltam a tárgyakat, ami a személyes gyászfeldolgozásomat is segítette. Rengeteg tárgyat, fotót elhoztam. A nagymamám mindent akkurátusan elrakott és katalogizált, élelmezési naplókat készített a hatvanastól a kilencvenes évekig. Felújítási papírokat találtam a hatvanas évekből, hogy mennyiért festették ki a lakást és vettek berendezési tárgyakat. Mind a ketten a Szegedi Tudományegyetemen kutatóként és oktatóként dolgoztak, nagymamám kémikusként, nagypapám elméleti fizikusként, pontosságuk ebből is eredeztethető. Szembesültem azzal, hogy milyen nehéz a családi hagyatékot feldolgozni. Kettős érzéssel jár, mert nem akartam veszni hagyni a dolgokat.
Egyáltalán, miért fontos ez? Önigazolási jelleggel olvasom át a leveleket? Van netalántán valamilyen mélyben rejlő családi titok, amire rábukkanok? Félelmet kezdtem érezni, hogy mi lesz, amikor már nem lesz nagymamám, ráadásul ez egy önkormányzati lakás, vissza kell majd adni. Azon gondolkoztam, hogy mégis mi az a mód, ami lehetőséget ad a lakás tereinek, emlékrétegeinek megőrzésére és a feldolgozásra. Arra jutottam, a folyamat részeként az egész lakást befrottázsolom.
Segíts, kérlek az olvasónak, hogyan képzelje el a „frottázsolást”? Mennyire bevett technika?
Mindenkinek ismerős lehet ez a technika az óvodából vagy az általános iskolából. Fogunk egy papírt, rátesszük egy pénzérmére és egy ceruzával átsatírozzuk, és akkor látszik a papíron a forma. Legegyszerűbben lenyomatot képezni, egy az egyben mintát venni egy tárgyról így lehet. A végeredményen rajta maradnak a saját gesztusaim, nincs két egyforma leképezés. Példaként Koós Gábor munkáit említeném, ő ezt a technikát tudatosan építi be alkotói módszereibe. Gábor a Képzőművészeti Egyetemen végzett képgrafika szakon. Fölfestékezi a tárgyakat majd direktnyomatokat vesz róluk, liftet, erdőrészletet, szerszámokat nyomtat le és épít vissza sok munkájában. Én sokféle anyaggal és metódussal dolgozom. Számomra fontos, hogy az alkalmazott technika összhangban legyen a koncepcióval. Frottázsolást alkalmaztam a Kossuth-szoborcsoport Petőfi-idézetes eredeti- és másolat kőtábláinál, és 2018-ban szintén, a római ösztöndíjas időszakom alatt a Basilica di Santa Maria in Aracoeli padlójának köveiről készítettem így lenyomatot. Nem véletlen, hogy Róma előhívja ezt az emberből, hiszen a római kori műemlékek feliratai kopnak, ez egy lehetőség arra, hogy a pillanatnyi állapotot rögzítsük, letapogassuk szinte manuálisan. (Ez adta Dobó Bianka 2023-as Col tempo – az idővel című kiállításának alapját – V.K.) Párhuzamként értelmezhető, hogy nagymamám lassan huszonöt éve nem lát, tapogatva közlekedik a lakásban, így az, amit a frottázsolás technikájával vissza tudok adni a nagyszüleim lakásának belső tereiből, visszatükrözi azt, amit ő valójában megtapasztal. Vagyis egy elengedési folyamat játszódott le bennem, így tudom elrakni magamnak ezt a környezetet.
Hogyan lehet egy lakás körvonalait ténylegesen átsatírozni egy másik felületre?
Vettem szobafalnyi vászondarabokat, egyenként felragasztottam ezeket nagymamám lakásának egy-egy szoba falának tetejére, majd végigsatíroztam a falat és a bútorokat egy nagy grafittömbbel, így megkaptam a bútorok és a tárgyak formáját. Többször kellett egyszerűsíteni, például a könyvszekrény tárgyai a legtöbb esetben láthatatlanok maradnak. Azzal, hogy kiállítottam a vásznakat, jöttem rá, hogy sterilnek hatnak annak ellenére, hogy vannak rajtuk térbeli elmozdulások. A kész installációt a Kótai Tamás által vezetett szihalmi Szabadkéz Galériában, Egerhez közel állítottam ki 2024 novemberében. A közel 150 m2-es térben végül két helyiséget, a nagyszobát és a hallt jelenítettem meg, a lakásnak azt a két helyiségét, ahol a legtöbb időt töltöttük gyerekkoromban. Az installálás során alkalmazkodnom kellett a tájház fa födéméhez és gerendáihoz, valamint a tagolt térhez is. A kiállítás részeként egy asztalt szimbolizáló installációt lógattam le fentről, amely ezáltal lebegett a térben, székeket helyeztem el és lisztet szórtam a földre, ez az ebédlőasztalt és környezetét szimbolizálta, a közös ebédek emlékezetét idéztem meg így. A cím, az Ebéd pontban délben nagypapám szigorú, szabálykövető magatartására utal, minden pontosan zajlott, ő diktálta a családban az eseményeket.
Mennyire érzed sikeresnek ezt az installációt? Úgy fogalmaztál, hogy ez egy folyamat része.
Az talán fontosabb volt, hogy dokumentáljam a részeredményeket és levonjam a szükséges tanulságokat. Ez egy ösztönös alkotási módszer volt, időnek kell eltelnie, hogy leülepedjen, mi történt az ötlet és a megvalósítás között. Hajlamos vagyok túlcenzúrázni magamat, mindig fennáll annak a veszélye, hogy a saját felülbírálási késztetésemmel ellehetetlenítem a munkavégzésemet.
Eredetileg egy több részes kiállítássorozatot terveztem, amelynek első állomása egy, a nagymamám lakásában megvalósított kapcsolódási kísérlet a lakókörnyezetbe ágyazott tárgymódosításokkal, alkotói reflexiókkal, valamint egy kiscsoportos irodalomterápiás foglalkozással. Mit jelent, hogy valaki, akinek nincs kötődése a térhez, odamegy és találkozik a nagymamámmal, a lakással? Foglalkoztat a történetmeséléssel konstruált múlt és a személyes azonosság problematikája. Hogyan hatnak a tárgyak saját környezetükben? Mi történik akkor, ha apró beavatkozások történnek ebbe az eddig érintetlen környezetbe? Mi a célja a beavatkozásnak? Egy-egy beavatkozás milyen jelentésmódosulást okoz a tárgyban? Milyen értelmezési lehetőségeket adhat egy magánlakás személyes tereiben létrejövő tárlat? Milyen fogódzókat kaphat egy kívülálló ebben a környezetben? Ezt az ötletet nem vetettem el, úgy érzem, több időt és előkészületet igényel a megvalósítás.
A munkáidat áttekintve az látszik, hogy a köztéri szobrászattal mélységeiben sokat foglalkoztál. A családi emlékek ehhez képest nagyon érzékeny, intim témát érintenek. Hogyan alakult ez a kettősség?
Ez a kettő párhuzamos, nem tudom szétválasztani. Jelenleg mindkettő foglalkoztat. A Godot-ban szobortalapzatokat ábrázoló munkákat állítottam ki. A 2021-es Kecskeméti Acélszobrászati és Képzőművészeti Szimpóziumon készült acélmunkákat egészítettem ki egy festménysorozattal. A grafikát és a festészetet ötvöztem, megfestettem a hátteret, a fadúcokat rányomtattam a vászonra, majd hozzádolgoztam, ezekből állnak össze a sorozat képei. Egy korábbi grafikai sorozatom is a már ledöntött és még nem felállított szobrokról, az átmeneti állapotról szól. A közterek és az épített környezet iránti érdeklődésem a diploma után kezdődött. Szüleim építészek, apukámnak sokáig volt tervezési engedélye, házakat is tervezett, a tudattalanomban ez mindig ott van. Szegedi vagyok, Pestre költöztem, kezdetben kontrasztosnak éltem meg a vidék–Budapest élményt, akkor a nem-helyek iránt érdeklődtem, majd 2010 után, amikor megindultak a köztér-átalakítások és emlékműállítások, ebbe az irányba terelődött az érdeklődésem, a politikai emlékezet is foglalkoztatni kezdett. Majd hat éve először az apai nagymamám, aztán az anyai nagypapám halt meg, a rengeteg tárgyi örökségen keresztül a személyes emlékezet is érdekelni kezdett, azonban sokáig nem tudtam hogyan nyúljak hozzá az anyaghoz. 2023-ban a Vallomások helyett emlékezések? című, a Képzőművészeti Egyetemen Aulájában megrendezett csoportos kiállításon állítottam ki először olyan munkát, amely a személyes tárgyi emlékezettel foglalkozik. Jelenleg egy magamba tekintő korszakomat élem. Így persze, hogy nagy a kontraszt, de ezek a kísérletezések azért egymásra is hatnak, a családi, a közelre fókuszált figyelem miatt más dolgokat is észreveszek a társadalmi vonatkozásokat is érintő projektjeimben.
Magadat képzőművészként definiálod?
Grafikusként végeztem a Képzőművészeti Egyetemen, képgrafika szakon. Ott az ötéves képzés alatt a klasszikus sokszorosító grafikai technikákat, rézkarcot, litográfiát és szitanyomást tanultuk meg. Nem szeretek kategorizálni. Van egy grafikusi látásmódom, de a képzőművész jobb megfogalmazás. Több médiummal szeretek dolgozni, ez szabadabb alkotást tesz lehetővé.
Oktatóként dolgozol a Magyar Képzőművészeti Egyetemen, mit jelent, miért fontos ez?
A Grafika Tanszék Képgrafika Specializációján van saját osztályom, ahol a hallgatók mesterosztályokban, osztatlan ötéves mesterképzésben vesznek részt. Manapság vita van arról, hogy a mester megnevezés jó-e egyáltalán, én idejétmúltnak tartom, és nem várom el a hallgatóktól ezt a fajta megszólítást. Számomra fontos a hallgatókkal a jó bizalmi viszony kialakítása. A specializáción vegyes osztályok vannak. A diákok egytől ötödévig járnak oda, harminc diák tartozik hozzám jelen pillanatban. Két év alatt megtanítjuk az összes technikát, ezekre felfűzve kapnak feladatokat, amelyek oktatónként eltérnek. Harmad- és negyedévtől folyamatosan önállósodnak. Ötödévtől saját kutatást végeznek, elkészítik a diplomaművet és a szakdolgozatot. Rendszeresen konzultálok velük, ezt a folyamatot talán a zenei oktatáshoz tudom hasonlítani: nézed, hogy játszik a hallgató a hangszeren, és instrukciókat adsz, kommentálod. Ők önállóan dolgoznak a kiadott feladatokon, és időről időre átbeszéljük az ötleteket, elakadásokat. Ez bizalmi viszony az oktató és a hallgató között. Gyakorlatilag minden hozzászólás rettenetesen mélyre megy, hiszen a diák feltárja az igazi ötletét, ami még bizonytalan.
Most mivel dolgozol, van-e egyéb kifutása a családi emlékezet-kutatásnak?
December közepén nyílt és február 8-ig látogatható a Budapest XI. kerületében található Kelet Kávézó emeletén a Jelige: „BOGÁRKA” című kiállításom a tárgyi családi emlékezetről. Itt főleg fotókat állítok ki és két doboz objektet – a családi emlékeket vegyítem saját alkotói reflexióimmal. Ezekben benne van nagymamám és nagypapám kapcsolata és saját viszonyom és kapcsolódásom nagyapám kutatói és szellemi örökségéhez. A kiállított fotók egy részén a saját szekrényemben felhalmozott tárgyi emlékek kapcsolódnak a személyes tárgyaimmal és könyveimmel. A jelen és múlt igazán így találkozik, főleg most, hogy számtalan tárgyat elhoztam a nagyszüleim hagyatékából. Egy másik fotósorozaton képeket készítettem kupacban álló levelekről, képeslapokról, fotókról úgy, hogy én magam is látható vagyok az emlékanyagok mellett. A fókuszom a feldolgozhatatlanság mértékén van, azon, hogy mi történik akkor, ha már nincs kötődésem a tárgyak egy részéhez, vagy a mennyiség okoz érzelmi kihívást. A tárgyakkal készített selfie-sorozattal biztosan foglalkozni fogok a közeljövőben. Szeretném az év első felében megvalósítani a korábban említett és elhalasztott kiállítási projektet. Célom a nagymamám lakásán a helyhez tartozó tárgyakat és emlékeket feldolgozó kiállítás létrehozása finom beavatkozásokkal, alkotói reflexiókkal, és remélem, hogy ki fogom tudni állítani a vásznakat is, amelyek most a műteremként használt kisszoba padlóján fekszenek és pihennek, várják, mi fog velük történni. A kiállítás fókuszában majd az emlékezet hiánya áll, a hiány mint a lenyomat megjelenítése és behelyezése az emlékező környezetbe. Ennek megvalósítására terveim között szerepel a személyes emlékezet elfeledésre ítélt mozzanatainak megnyitása a kollektív, közösségi emlékezet számára. Természetesen a köztéri emlékezet és az emlékezetpolitika továbbra is központban marad.
