A történelmi magyar királyság soknemzetiségű ország volt, így németek már a török megszállás előtt is éltek a magyar korona alatt. Lélekszámuk a török kiűzése után, a 17. században kezdett nőni, akkor, amikor Mária Terézia betelepítési politikájának köszönhetően tömegével érkeztek a török háborúk következtében elnéptelenedett területekre, így Óbudára is.
Bár a városba a törökök kiűzése után szinte azonnal visszatelepedett néhány református magyar család, 1738-39-ben pestis tizedelte meg a lakosságot, így a Zichyek, Óbuda földesurai is érdekeltté váltak abban, hogy a német földről az ottani nehézségek miatt menekülők letelepedhessenek a városban.
A közkeletűen „sváboknak” nevezett magyarországi németek, így az óbudai braunhaxlerek története tulajdonképpen itt kezdődik.
Hajóval jöttek
Az első német telepesek, összesen tizenhét fő 1698-ban, főleg Baden-Württemberg, Ulm, Hessen felől érkeztek. Számtalan okuk akadt rá, hogy elhagyják szülővárosaikat, többek között a harmincéves háború és az infláció is vonzóvá tette számukra a Magyarországra költözést.
Noha a Magyarországra települőkről a köztudatban az él, hogy mind svábok voltak – azaz Schwabenből, Württembergből érkeztek – valójában frankok, tiroliak, alsó-ausztriaiak és stájerek is akadtak köztük, hívja fel rá a figyelmet Viszket Zoltán egy tanulmányában.
Bár a korabeli nyilvántartásokból sok minden nem derül ki, azt tudjuk, hogy az első tizenhét német betelepülő már szerepel az 1701-es adóösszeírásban. Sőt, az óbudai Péter–Pál-templom anyakönyveiben a nevük is megőrződött: Joannes Wittmann szőlőművesen kívül a Webereket, a Grafokat és a Schlossereket is ekkor említi először óbudai forrás. (Az eredeti nevek az évszázadok során aztán nem egyszer torzulnak, változnak a bejegyzésekben, van olyan családnév, amelynek akár négy változata is ismert.)
Ennek köszönhető, hogy az utcanevek évszázadokig németek voltak, a magyar elnevezés nem egyszer fordítással keletkezett. A Lerchen Gasséból Pacsirta(mező) utca, a Kronen Gasséból (Kis)korona utca, a Frühling Gasséból Tavasz utca lett. Máshol átkeresztelték: a Kerék utca korábban például Drei Herzen Gasse (Három szív utca) néven szerepelt a térképeken.
Hergelaufene és tősgyökeres
Sokáig tartotta magát az a nézet, hogy az igazi óbudaiak a Filatorigát és a Nagyszombat utca közt laknak, aki nem, az csak afféle “hergelaufene”, azaz jött-ment.
Egészen a tizenkilencedik századig egy-egy sváb család használt egy telket és házat. Az istálló, a gabonatároló és az ól a lakóház mellett állt, az illemhely az udvaron volt. Ez a modell sokáig megmaradt, ám a filoxéra után, amikor a sváb lakosság nagy része a szőlőművelésről kényszerűen áttért a vendéglős-szakmára, kialakítva ezzel Óbuda „vendéglátós” arculatát, más részük pedig gyárakban talált munkát, az egykori házhelyek közül sokat beépítettek, 8-10 egyszoba-konyhás lakhelyet kialakítva egy-egy telken, a gazdagabbak pedig bérházakat húztak fel a Bécsi út és a Pacsirtamező utca közti területen, megváltoztatva ezzel az addig inkább mezővárosias település arculatát.
Hogy mikortól nevezik az itt élő svábokat braunhaxlereknek, azaz barnalábúaknak, azt nem tudni – ráadásul az sem világos, mi a név eredete: egyes magyarázatok szerint a szőlőtaposás közben a napon lesült lábszáruk, más magyarázat szerint a barna lábszárvédő miatt kapták ezt a nevet.
A városban az 1700-as évekre már 30-40 német család élt, egészen a 19. század közepéig az anyakönyvekből is egyértelműen kikövetkeztethető a származásuk, lévén őrizték német neveiket és a német földön tisztelt szentek emlékét – az óbudai svábok közt például számtalan Martinus és Barbara akadt.
Gemini és trimini
A 17-19. században egy-egy helyi német családban átlagosan 6-7 gyerek született, közülük 3-4 érhette meg a felnőttkort. A helytörténeti kutatások szerint Óbudán a német családokban feltűnően magas volt az ikerszülések száma, nem volt ritka még a hármasiker sem. Előbbit az anyakönyvekben „gemini”, utóbbit „trimini” megjegyzéssel jelölték. Érdekes, hogy 1840-től megjelenik a magyar „kettős” kifejezés az ikrekre vonatkoztatva. A remek születési statisztikák ellenére az ikrek – főleg a hármasikrek – szinte soha nem élték túl a csecsemő korukat a kis születési súly és az orvostudomány fejletlensége miatt, így a felnőtt braunhaxler lakosságban elenyésző volt a számuk.
Ennek ellenére tudunk olyan családról, ahol egy ikerpár mindkét tagja megélte a felnőttkort: Weber Pál és György 1893-ban születtek és fel is nőttek annak rendje és módja szerint. Sorsukra később visszatérünk – mivel regénybe illik.
Annyi bizonyos, hogy 1880-ban a lakosság 65,4 százaléka volt sváb, mintegy 15 ezer fő. De mivel foglalkoztak ezek a Weberek, Schlosserek és a többiek?
Ahogy említettük, Óbuda egészen a 19-20. század fordulóján bekövetkezett filoxérajárványig szőlőtermő vidék volt, így a német területről érkező telepesek nagy része is szőlőműveléssel, borászkodással, borkiméréssel foglalkozott új hazájában, letéve ezzel a későbbi „magyar Grinzing” és a Krúdy-városként aposztrofált kockás abroszos, kadarkás, vendéglős Óbuda alapjait. Amely státus egyébiránt aztán épp a filoxéra miatt erősödött meg, igaz, a nagy szőlővész után a sváb kocsmárosok nem a saját, hanem az Alföld borait mérték ki vendéglőikben, a legtöbb helyen heti egyszer-kétszer, vagy akár mindennap meleg étellel is várva a betérőket.
A korabeli leírások szerint az útvonal a Kórház utcai piactól indult és a Solymári utca – Föld utca – Bécsi út – Újlaki templom – Lajos utca útvonalon haladt. A borszentelés napja december 27-e volt, ekkor a családfők egy-egy üveg bort vittek a misére, majd a nedűvel megszentelték a hordókat.
Sváb és katolikus
Amint az a körmenet és a borszentelés szokásából is látható, a helyi német lakosság kizárólag katolikus volt – olyannyira, hogy járta régen egy mondás is, amely szerint „egy igazi óbudai sváb és katolikus”.
Hogy mennyire értettek ezzel egyet a Zichy-birtokra a török kiűzése után azonnal visszaköltöző és már korábban is itt élő református magyarok, az jó kérdés – annál is inkább, mivel egy idő után még templomukat is át kellett adni a Habsburg-udvar és a földesúr által is támogatott sváb katolikusoknak.
Innentől Óbuda vallási arculatát három, igen markáns felekezet határozta meg: a Péter-Pál-templomot a katolikus svábok használták, emellett hamarosan elkészült a református magyarok új temploma, a beköltöző nagy számú zsidóság miatt pedig zsinagóga is épült Óbudán. Ma is mindhárom megvan.
Ennek ellenére – a korabeli leírások alapján – a 19-20. században elsősorban a katolikus svábok ünnepei határozták meg Óbudát:
Szintén az óbudai sváb katolikus hagyományhoz kötődik a Kiscelli-dombi Mária-zarándoklatok szokása. (A sváb ünnepekről előző lapszámunkban olvashattak: Horváth Péter: Hagyomány és ünnep a régi Óbudán, Óbudai Anziksz 2023/tél.)
Az évtizedek alatt Óbuda német lakossága lassan, de biztosan nőtt. A legtöbb családban sok gyerek született, noha magas volt a gyermekhalandóság is. A későbbi adatokkal, amelyek szerint Óbudán sok a tébécés, összevág, hogy a halál oka a legtöbbször tüdőbaj volt.
Említettük, hogy a sváb családokban aránytalanul sok ikerterhesség következett be. Gálosfai Jenőné helytörténeti monográfiájában beszámol a Weber családról, ahol húsz év alatt tizenöt gyerek született, köztük az említett ikerpár. Az anya, Thaler Mária 1852-ben jött világra, sok gyermeke közül nyolc érte meg a felnőttkort, köztük az ikrek. Egyikük az első világháborúban esett el a fronton, a másik, mivel mozgásszervi problémája miatt nem lehetett katona már az első világégésben sem, megélte a második világháborút, sőt túl is élte. Az ostrom végnapjaiban véletlen találat érte, így mindkét fiú a háború áldozata lett, igaz, pár évtized különbséggel, és két különböző háborúé…
Lázadás, kolera, árvizek
Az óbudai sváb közösséget a történelem során számtalan trauma érte. A két világháborút túlélőket a negyvenes években telepítették ki, a hazájukat elsősorban a békásmegyeri közösség tagjai vesztették el, amire még visszatérünk.
Azonban korábban is akadtak konfliktusok és tragédiák. Először az adók emelkedése ellen lázadt fel a lakosság 1772-ben, amikor az úgynevezett Óbudai zenebona során Ferbert Ferenc uradalmi tanácsossal kerültek összetűzésbe a helyi német lakosok. A lázadás vezetőjét megbüntették. (Erről lásd külön cikkünket: Horváth Péter: Lázadás Zichy Péter földesúr ellen.)
A tizenkilencedik században amúgy sem jártak jó idők az akkor már javarészt sváb-zsidó Óbudára, nem sokkal korábban, 1831-ben kolerajárvány söpört végig a városon. Bár július 12-én lezárták a várost, már késő volt, augusztusban naponta 100-200 ember betegedett meg és nem egyszer 10-12 óra alatt bele is halt a fertőzésbe.
Az 1838-asnál kevésbé ismert az 1876-os árvíz története, amelyre a korábbi tapasztalatok tükrében már felkészült a lakosság. A pékek előre dolgoztak, a lakók megerősítették a házakat, ivóvizet tartalékoltak, így viszonylag kis károkkal megúszták a Duna áradását.
Az árvízhez kapcsolódik a fent már említett sváb krumplibúcsú legendája: a helyi történet szerint a hegyvidéken élő németek libazsírral és krumplival kínálták a hozzájuk menekülőket, évente erre a gesztusra emlékeznek télen.
Békásmegyer és a kitelepítés
Egy idő után a közeli Békásmegyer, vagy német nevén Krottendorf is benépesült. Az itt lévő középkori település a 17. században semmisült meg. 1727-ben „kietlen helyként” említik, amely a Zichyek birtokában van.
A területre 1740 körül költöztek be újra, mégpedig sváb telepesek. A történet rekonstruálását azonban megnehezíti, hogy a várostörténet kezdetéről szóló iratok egy tűzvészben megsemmisültek. Annyi bizonyos, hogy a tizenkilencedik század közepéről származó adat szerint a 834 fős lakosság száz százaléka vallotta magát németnek, ám a magyarosodás hamarosan elindult, és 1930-ban már csak 26,9 százalék volt az arányuk Békásmegyeren.
A lakosság főleg gyümölcstermesztésből és iparos munkákból élt, a nők nem egyszer vállaltak munkát a csillaghegyi és az újpesti textilgyárakban.
Ahogy említettük, az óbudai és a békásmegyeri svábok történetének legszomorúbb fejezete a második világháború után következett be.
1945 decemberében kormányrendelet született a németek kitelepítéséről. Ez azokra vonatkozott, akik az 1941-es népszámláláson németnek vallották magukat. Nagy Imre belügyminiszterként hozott 1946-os rendelete ugyan mentesített egyeseket, ám Óbuda, főleg Békásmegyer német lakosságát ezekben az években elűzték hazájából. A kitelepítettek mindössze egy húszkilós csomagot vihettek magukkal. Az első csoportot 1946. február 28-án, a második csoportot március 5-én indították útnak. Békásmegyerről 575 családot, 2440 főt telepítették ki Németországba.
Kocsmák mentén
Óbuda a tizenkilencedik-huszadik században a leginkább sváb kisvendéglőiről volt ismert, ez az a bizonyos „Krúdy-város”, amely a mai napig nosztalgikusan él a köztudatban. Az egykori sváb vendéglők története jól feldolgozott. Számtalan olyan vendéglős-kocsmáros dinasztiáról tudunk, amely sokáig meghatározta Óbuda arculatát. A Thalerek a mai Hídfő utcában üzemeltettek vendéglőt. A Gittinger-kocsma unikum volt abból a szempontból, hogy nő vezette, özvegy Gittinger Károlyné, aki egyben az itt működő spór-egylet (a törzsvendégek által létrehozott takarék-egylet) vezetője is volt. A Weberekről már szó esett, ők a Hídfő utca 16. szám alatt üzemeltettek vendéglőt. A ház ma is megvan. Tipikus óbudai épület, középen kocsibehajtóval. A lakóépület balra, a kocsma jobbra nyílt, a vendégkört főleg a hajógyári munkások alkották. 1952-ben államosították. Egy másik Weber, Weber József a Szentendrei úton, a Rómaifürdő és Csúcshegy közt nyitott vendéglőt, míg Weber Ferenc kifőzdéje a Kórház utca 42-ben, az 1920-ban épült piac mellett volt – érdekesség, hogy felesége a javarészt a piacon árusító bolgárkertészekből álló közönségre való tekintettel megtanult bolgár ételeket készíteni, míg a tulajdonosról feljegyezték, hogy „tudott szlávul”. Nagy vendéglős család volt a Schlosser, 1883–1952-ig huszonhárom Schlossernek volt vendéglője Óbudán. A „híres” Schlosser a Bécsi úton működött az 1951-es államosításig, majd 1991-ben visszakapta az üzlethelyiséget a család. A kocsmárosok közt ismert volt még Heilige (Szent) Flesser, akinek a (régi) Szentendrei út 52-ben volt vendéglője. Szenteskedő hírében állt, így a vendégek gyakran provokáltak trágársággal járó verekedést, veszekedést. Ilyenkor a kocsmáros – anélkül, hogy fizettek volna – kidobta őket.
Felhasznált irodalom
Óbuda története. Főszerk. Népessy Noémi. Budapest, 2020.
Gálosfai Jenőné: Német földről gyalogszerrel, tutajjal/Zu Wasser und zu Lande – aus Deutschland. Budapest III. kerület Óbuda-Békásmegyer helytörténeti füzetek, VIII. évf. 1. szám. Budapest, 2003
Gálosfai Jenőné: Kockás abrosz, jó kadarka. Budapest III. kerület Óbuda-Békásmegyer helytörténeti füzetek, XII. évfolyam 1. szám. Budapest, 2007
Szülőfalunk, Békásmegyer. Szerk. Wittinger László. Budapest, 1997.
Hidvégi Handl Iván: Svábok és zsidók Óbudán a 20. század első felében. Kairosz kiadó, Budapest, 2014.