Régi ismerősökként üdvözöltük egymást, hiszen gyerekként több vízitúrán is volt alkalmam velük tartani. És hogy ne csak a száraz tényekre hagyatkozzunk, a héten zajló evezőstábor délutáni programján is részt vehettünk, ahol a fiatalok mellett a versenycsapat tagjai is vízre szálltak. Szerencsére nekünk is jutott hely a motorosban, így közelről is betekintést nyerhettünk, miként zajlik a mindennapi élet nemcsak a telepen, hanem a vízen is, több mint 25 éve a Rómaifürdő SE színeiben.
Mielőtt még rátérnénk az egyesület működésére, beszéljünk egy picit a kezdetekről! Hogyan került evezőlapát a kézbe?
R.J: Kunszentmiklóson születtem, vidéki srácként szinte minden időnket a szabadban töltöttük. Jöttek persze a gyerekkori csínytevések, amik magukkal hozták a víz szeretetét is. Úszni ugyan még nem tudtunk, de a 33-as medencét már keresztbe, víz alatt átúsztuk. Ugyanígy a kunszentmiklósi csatornába ugráltunk, láttuk az idősebbeket, hogy hogyan csinálják. A csatorna aljáról felrúgtuk magunkat a víz fölé, és így mindig el tudtunk kapni valamit. Amikor nagyapám megtudta, bottal kergetett haza. Aztán később Budapestre költöztünk, Kispesten, Soroksáron és Csepelen töltöttem fiatal éveim.
Mondták, hogy itt rossz helyen járunk, a Csepeli strand végénél van a kajaktelep, ott jelentkezzünk. Téli konditermi edzések során persze az osztálytársak szépen lemorzsolódtak, én maradtam. Az evezőstelep története azért vicces, mert a mexikói olimpián később ezüstérmes négy pár evezős csepeli srácoknak az olimpiai és világbajnoki sikereim után többször viccesen felhánytorgattam, hogy engem ti anno elzavartatok a telepről, nem kellettem nektek. (nevet)
Az edzőknek egyből feltűnt, hogy hoppá, itt egy tehetséges fiatal, egy leendő világbajnok?
Azért ez ennél hosszabb a történet. Kezdetben korosztályos versenyeken vettünk részt, jöttek a kisebb-nagyobb eredmények. Korcsoportunkban egy csepeli sráccal a legjobbak között voltunk. Később az ifi keretben összeültettek a szolnoki Deme Józsival, akivel megnyertük az Ifjúsági Barátság Versenyt, ami a mai ifi VB-nek felel meg. Innen egyenes út vezetett a felnőtt válogatottba. Szóval az 1971-es év remekül kezdődött, gyakorlatilag minden nemzetközi versenyen a dobogó tetején álltunk, így egyértelmű volt, hogy minket küldjenek a belgrádi felnőtt világbajnokságra, ahol szoros versenyben végül a negyedik helyet szereztük meg.
De az elkövetkező években is szépen lapátoltunk: a két győzelem mellett négy ezüstöt és három bronzérmet sikerült VB-ken szereznünk.
Mondhatjuk, hogy Deme Józseffel elválaszthatatlan párost alkottak ebben a tíz évben?
R.J.: Volt egy rövid kihagyás, amikor szakítottunk a párommal. (nevet) Feleségem szokta mondani, hogy az előző párom.
F.Á.: Amikor az esküvőnk előtt mentünk bejelentkezni, a jegyző kérdezte, hogy kinek ki lesz a tanúja. János meg úgy felelt, hogy a volt párom. Erre persze a jegyző lefagyott. Rendben van, felvilágosult korban élünk, de azért mégiscsak!
R.J.: Persze amikor mondtam neki, hogy a Deme Józsefről van szó, leesett neki, mert ismert. De Józsinak egyesben is remek eredményei voltak, velem ellentétben. Én magyar szinten ötödik, hatodik helyezésekig jutottam. Nekem a csapathajó jobban feküdt, összesen 15 magyar bajnoki címet szereztünk, de Józsi egy rövid ideig szólóban is próbálkozott.
Az 1980-as moszkvai olimpián még pontszerző helyen sikerült végezni kajak négyes ezer méteren, de aztán eljött a váltás ideje. Könnyű volt megtalálni az utat a felnőtt válogatottság befejeztével?
R.J.: Nem igazán. Nehezen találtam meg újra önmagam. Az építész technikum után elvégeztem a TF-en a testnevelő tanári meg a kajak szakedzői képzést. Volt bennem ez elején egy olyan vágy, hogy bebizonyítom, jó edző tudok lenni. De a szakmai munka mellett ez annyi plusz kellemetlenséggel járt, pénzért, felszerelésért könyörögni a vezetőségnél, amit nem nekem találtak ki. Nem beszélve arról, hogy a sikeres edzői karrier legalább olyan lemondással jár, mint egy profi sportpályafutás felépítése. Én ezt akkor már nem akartam.
Ezt követően visszamentem a Honvédba szervezési osztályvezető helyettesnek. Az meg már nagykabát volt nekem. Attól, mert valaki jó sportoló, nem jelenti azt, hogy jó edző, jó sportvezető vagy jó menedzser tud lenni. Ehhez más habitus, más karakter, jobb szónoki képességek kelletek volna. Néhány év múlva ezt is otthagytam, majd volt egy három éves kitérő a kajak szövetségnél, ahol szakfelügyelőként dolgoztam. Ezt még egy rövid edzősködés követte a KSI-ben, de akkor én ezt már igazából nem akartam.
Hogy került végül Óbudára?
R.J.: A Sportlétesítmények Vállalattól Cserháti László keresett meg, hogy csináljuk közösen a szabadidő központot a Rómain. Vele viszont nem találtuk a közös hangot, de akkor már maradtam a kerületben, és elmentem tanítani általános iskolába. Volt egy nagyon kedves iskolaigazgató, Dupravecz Attila, akivel elindítottuk az Angol és Vízisporttagozatos Általános Iskolát, amit sajnos az önkormányzat végül létszámproblémák miatt megszüntetett. Innen átkerültünk az Aquincumi Általános Iskolába, közben párhuzamosan létrehoztuk az egyesületet, illetve a Kalászi úti iskola kazánházát edzőteremnek alakítottuk át.
Milyen évszámot írunk ekkor?
F.Á.: 1992-t. Ebben az évben ismertük meg egymást. János tanította az osztályomat. Ha szabad így fogalmazni, munkahelyi kapcsolatként indult ez az egész. (nevet) Ebben az időszakban jártam újságíró iskolába is, és a kollegák biztatására pályázatot adtam be.
Mi jelentette a fő csapásirányt az egyesület megalapításakor?
F.Á.: Egyértelműen a Duna. János a Lidóban dolgozott sportközpontvezetőként, így adta magát, hogy itt ez a gyönyörű folyó, itt vannak az emberek – hozzuk őket közelebb egymáshoz, adjunk ennek az egésznek egy szervezett keretet! Egyre nagyobb tömegeket sikerült megmozgatnunk, az új tagok pedig mindig újabb és újabb ötletekkel álltak elő. Folyamatosan bővültünk, terjeszkedtünk, csakhamar túl is nőttük magunkat. Egy időben 13 bejelentett alkalmazottal dolgoztunk. Volt NB 1-es röplabdacsapatunk, de külön versenyszakosztályt képviselt a sí, a karate, az ökölvívás, a tenisz és kajak is. Ezek aztán akkorára nőttek, hogy szépen lassan leváltak az egyesületről, nálunk meg maradt a kajak, illetve a rekreáció, aminek keretein belül nemcsak vízi, hanem gyalogos, kerékpáros és sítúrákat is szervezünk.
A túrák mellett viszont voltak más rendezvények is, amik ide köthetők. Mik voltak ezek?
F.Á.: Elsősorban a fesztiválok. 1993-tól kezdve tíz éven át mi szerveztük a Nemzetközi Duna Fesztivált. Akkoriban még nem volt ennyi rendezvény országosan, de a fővárosban sem. Ma már minden héten több fesztivál van, de a kilencvenes évek elején abszolút hiánypótló volt.
R.J.: De rendeztünk hadihajó bemutatót a Dunán, mazsorett csoportok vonultak fel kilométer hosszan. Karneváli hangulat volt Rómain, a kempingtől tartott a menet egészen a partig. Aztán az utóbbi hat évben már ezt is szerényebb formában rendezzük meg Pünkösdfürdőn, Római-parti Fesztivál néven.
F.Á.: Szóval idővel kisebbek lettünk, de úgy érzem, hogy eredményesebbek. Létrehoztuk a civil érdekvédelmi tagozatot, aminek elsődleges küldetése a csónakházak megmentése, ma meg már a gátért folytatott küzdelem.
Meddig lehet ezt még csinálni hasonló lelkesedéssel?
R.J.: Csináljuk, amíg tudjuk, amíg hagynak dolgozni. A probléma az utánpótlás, hogy nem találunk magunk mellé még valakit, aki vinné a hátán az egyesület, illetve a telep ügyeit. Csaba fiam intézi a személyszállítást, Ádám (Bögös Ádám) a versenycsapatot irányítja, de a mi tevékenységünk ennél jóval összetettebb feladatkört jelent. Ágival már nem vagyunk fiatalok, nem beszélve arról, hogy szezonon kívül, októbertől áprilisig a telep nem tud bevételt termelni, a bérleti díjat viszont akkor is fizetnünk kell. Az egyesület azért maradhatott életben, mert volt alatta több láb, a fitnesz, a személyszállítás, az újság stb.
F.Á.: A munkát a telepen akkor is el kell végezni, amikor éppen nincs belőle pénz. Akkor csináljuk lelkesedésből. De szeretjük, és jó látni, hogy az indulás óta felnőtt velünk egy generáció. Sokan a régiek közül már az unokáikkal jönnek a Tisza-tavi túránkra, esetenként három generáció is képviselteti magát egy-egy programunkon. Felemelő érzés részese lenni ennek, és visszatekinteni az elmúlt 25 évre.
