Tóth Erzsébet írja: „Egyenrangú, bátor nő volt, nem akármilyen férfiak mellett: Nagy László, Kondor Béla, Csoóri Sándor, Juhász Ferenc, Ágh István és a nagy előd, Kassák Lajos alkották többnyire társaságát.
Szép volt a csibészhercegnő a költőkirály mellett, kiegészítették egymást. Szécsi Margit nyersebb, vagányabb verseket írt, mint Nagy László, ő a külvárosból jött, munkás ősökkel. […] Bár József Attila, Kondor (a költő!) és főleg Kassák hatása tagadhatatlan, életműve második részében már tisztán szól az összetéveszthetetlen Szécsi Margit-hang.” (Vagány csillagon)

Buda Ferenc olvasata is hasonló fényt derít Szécsi alakjára:
„Életének s a nemrég múltba hanyatló lázfoltos XX. század második felében kiteljesedő költészetének elsődleges színtere a külváros, amelyet kívüle s előtte egyedül József Attila emelt ilyen magaslatokba. […] Minden tekintetben méltó párja ez a költészet a vele holtig társ Nagy Lászlóénak.” (Szécsi Margit laudációja)

S egy harmadik költőtárs verses hódolata ugyancsak a vad ünnepek létezési övezetében ismer rá Szécsi Margit nagyságára:

„De ha te szóltál,
visszatért minden tűzvész, gyöngédség,
minden álom,
vissza a házba.

[…]

De te csak mosolyogsz,
mint a szavaktól eltiltott árva.”
(Csoóri Sándor: Szobor és jácint. Szécsi Margit emlékezetére)

Szécsi verseinek beszélője mítoszi sugalmakból, hiedelmes képzetekből származtatja önazonosságát. A pátoszos versnyelvi magatartás – ez a gyönyörű-barbár szakralitás – akárha nagyszabású végletekre szerződött volna, mintegy „vérben, füstben, nehéz aranyban.” (Ó, szomorúság földjei) állandósítva kilétét. Néhány emlékezetesen parázs példa, szinte találomra: 

„Minden vérerem ideköt.
Szórakozik velem szilaj
emlékezet: energia
a daru síró láncaival.” (Kikötő)

„Csodálatossá formált az élet,
az én nagyuram. […] …és az én lelkem a Mindenség lelke,
és az én tagjaim mint a tiétek.” (Páva a tűzfalon)

„Úgy néztem magamra mindig,
ahogy csodára nézni illik,
csodára, az ember fiára,
kezeire, nyírott hajára.” (Úgy néztem)

„Valami énekel bennem
zokogva és tanítva.” (Bicskám és szívem kinyitva)

„Se oroszlán, se olajág,
se cifra mező
címeremben Uram, Uram,
se pénz, se erő,
de én hálok a világgal,
nem énvelem ő.” (Címer)

„Írok: leírom a tajtékos oltárt,
írok a nőről, aki a vizen járt,
írok magamnak, aki vagyok, annak,
írok magamnak, fekete hajamnak.” (Tengerre nézve)

„Akár a szellem-koponyák
égvén rideg, foszforos lázban
lakatlan óriáscsigák
vándorolnak a vízmosásban” (Akár a szellem-koponyák).

„Szerelemben élteti túl az ember magát” (Levél) – olvassuk a megváltó szentenciát, s a „jőjj szeretni mindörökre” (Tánc) csalogató szenvedélye és a „szerelmese csóknak és bornak” (Most ülök, várok) kacér önarcképe is eszünkbe jut. A „lápon villó kikötő” (Most ülök, várok) gyönyörű túlvilágos képzete csillogja körül az

„Én, Szécsi Margit,
szerelmese csóknak és bornak” (uo.)

bemutatkozó invencióját. A szerelmes én–te viszony identitást teremtő-megtartó hatalmáról vissza-visszatérően közölnek mennyei hírt verssorok:

„Jaj nem én – te hogy vagy?
én nem is vagyok,
jégvirágos kocsmaajtó
rózsája vagyok.
[…] Tüzes száj a szesz,
számra rátapad,
elfojtja az érted-fogant
imádságokat.” (Fohász)

„Csak az élt, aki szeretett.
Csak az létezett, akit láttak,
kit a Szerelem Csillaga
magáravállalt.” (Szent Búborék)

Szakrális erény itt az öndefiníció harcos ártatlansága is:

„rajtunk még a szabadság szépsége” (Az elveszett Éden)

„Keserű igazságomért
kellett a fényben hálnom.” (Várom)

„Születtem: arany sapka volt
a fejemen.
Gondoltam: előtted leveszem.” (Születtem)

„Hurcolom hajdani fejem,
mint a gyaur főt a török,
ifjú főt, európait.” (Fegyverrel)

Ars poetica és hommage folyton át- s átjár egymásba:

„Csak az ének az enyém” (Éjfél, Pest)

„kellesz hangnak a némák
körmenetéhez” (Vonzás. Nagy Lászlónak).

Mindannyiunkra tartozók a transzcendenciát érintő konfessziók:

„a legnagyobb realitás
az öröklődő látomás” (Az 1935-ös üveghattyú)

„az öröklétben úgy hiszek,
mintha nem volnék földi.” (Ember éneke)

Jellemző mód túlnani dimenziókba kéredzkedik itt a nyelv mindahány mozdulata:

„Csönddé-feltámadott világ:
feltörünk a mennyei résen,
delelünk még éjfélben is
ha eljő fölemelkedésem.
S nem lesz fogyatkozás a fényben.” (Engesztelő)

„Felfoghatatlan – de megfogható
Hogy lovaink fehérek mint a hó
S egész éjjel noha ganajlanak
Reggel szügyig gyémántban állanak
Hogy a lét mocska még lebírható
Ló és lovász fehérek mint a hó” (Felfoghatatlan)

Feltűnő a kalózmotívum beszédes lázongása több helyütt – gyermekkori mitológiákat és kalandor metafizikát közölve hévvel-lélekkel:

„Egy pulóver elindul
megérint fekete ujja
Szél fújja szívem fújja
kalóz voltam hallelúja” (a Szent Búborék című kötet mottóverse)

„Jámbor vagyok, mert lehetek,
mert ihatok, mert ehetek,
mert baljós égi jelemet
leütöttem a porba.
Ha az a csillag megered,
újból világgá mehetek,
megveri zúgó fejemet
a fekete vitorla.” (Kalóz-dal)

„Rongyszállító-kocsik málhái,
öröklét kudarcai, vásznak,
gyerekkor kalóz zászlai,
eresz alatt dagadó vásznak,
alattatok a jövőbe úgy úszunk,
hogy elmúlunk, elfogy a ház,
s kiköti röptünket az alázat.” (Vásznak)

„Verd meg Uram az Igével-dekorált Pusztulás Vásznát,
az óriás kalóz-vitorlát szaggasd meg Uram.” (Piros kabátban)

S úgyszólván feledhetetlen a rímek történelmet is, Bibliát is ismerő, karcos eleganciája:

„Így úsztak a Cézár elé
hatalmukat új habra róni
a lágy Földközi-tengeren
Kleopátra aranyhajói.” (Fácánok)

„Ismered-e a napos partot
a felborult szikla-harangot
a csontok-bontok szakadékát
hová Ádám szöktette Évát” (Haladék)

„Ki közeleg a világos szélben?
Kitől fényes a világi lejtő?
Ki irányul az én életemre,
érc-tengelyen lombosult delejtű!
S bizony JÖVEND, noha ácsorogva.
Minden levél: villámló borotva! […]
Rázokogsz az elrohandó húsra,
ifjúságunk, tövises ezüstfa.” (Tövises)

Az alanyi státusz fölnagyítása mai vers érzékünknek szokatlan poétikai gesztus. A hatvanas–hetvenes évek látomásos népiessége, vallomásos-képviseleti lírája (Illyés Gyula, Nagy László, Juhász Ferenc) ma nem eleven hagyomány. (Szécsi és Nagy lírája is talán csak Sebő Ferenc kongeniális megzenésítéseiben.) Szécsi Margit – „a világ női vagánya” (A kivirágzott kéz) – ma, úgy sejthetjük, kevesek fontos költője; akinek szellemi vonatkozási pontjai (Kassák Lajos, Kondor Béla, Nagy László) ugyancsak rejtező tradíciók szószólói. Mindennek okait legteljesebben Tolcsvai Nagy Gábor kitűnő Nagy László-monográfiája (1998) lajstromozta. Kitérve a samanisztikus tudatmód, a kétpólusú világlátás, a tragikus létérzet, a monologikus és reflektálatlan versbeszéd s a hovatovább Isten nélküli transzcendencia hatástörténeti dilemmáira. Ám értelmezői távlatot nyerhetünk, ha igazítunk optikánkon, s úgy tekintünk a Szécsi-œuvre-re is: nem az életrajzi én van itt felnövesztve, hanem (1) a nyelv alanya (jószerével a nyelv maga tehát); (2) a modern ember mint olyan (aki újdonatúj archetípussá válva kap arcot, hangot a versekben); (3) az isteni én (a mindenben s mindenkiben ott rejtező Önvaló). (A 2-es ponthoz korszerű adalék lehet, ha megfontoljuk: a nőiség lírai önreflexiói Szécsinél a feminista vagy gender szempontú olvasatok számára is jelentéses élménnyel szolgálhatnának!) Ezzel nyelvi-poétikai, szociális-kompassiós és gondolati-spirituális síkon is közelebb kerülhetünk a Nagy László – Szécsi Margit-féle verstudat távlataihoz. Így válik alkalmasint nemcsak érthetővé, de megélhetővé is ez az ünnepi identitás…

*

Verses életművével párhuzamosan erőteljes, költői próza teljesedik ki Szécsinél – melyben líraiság és gondolatiság egymást föltételezi. A Tenger véled! című posztumusz prózagyűjtemény (Holnap Kiadó, Budapest, 2008) szellemtani szempontból is tanulságos híradás egy esztétikai gondolkodás természetéről. A cím a költő jellegzetesen komoly szójátéka: a végrendelet anagrammája. Népies-archaikus ethosz és látomásos indulatok egyfelől, (neo)avantgárd formanyelv, illetőleg a tudományok tiszteletére építő, felvilágosult európaiság másfelől. A Szécsi Margit-i eszmélet körülvonja tekintetét a horizonton, hogy befelé találjon utakat. Ez lírai életművéből kisejthető, prózai reflexióiból megtudható. Különböző írásaiban Kondorról s Nagy Lászlóról szólván is „a mindenség magyarul” szinopszist fogalmazza meg Szécsi. Kicsiny erőfeszítésünkbe sem kerül visszaírni rá e szép határozós szerkezetet.

*

Harminc esztendő már elégséges távlatot biztosít ahhoz, hogy rálássunk egy életműre. De kortárs literatúránk eltekint Szécsi Margittól. Nem henye rosszhiszeműségből: a mágiás világkép, a népköltészeti ihletettség, a neoavantgárd tónusok mind olyan jellemzők, melyek Szécsi nyelvművészetét alapjaiban határozták meg, de az időszerű irodalmi korszellemnek nem releváns részei. Ma más kor beszél más nyelvet; az újabb költőnemzedékek jellemzően nem Juhász Ferenchez, Nagy Lászlóhoz, Szécsi Margithoz vagy Csoóri Sándorhoz fordulnak inspirációért. S a feledhetetlen elfeledettek névsorát hosszan rajzolhatnánk tovább. Ráadásul a kánoni emlékezet kapacitása is véges: képtelenség volna minden jelentős alkotó minden jelentős művét folytonosan tanulmányok, szemináriumok vagy konferenciák tárgyaként elevenen tartani, vagy egyszerűen csak kiadni, elolvasni, megbeszélni.

És, mi tűrés-tagadás, érdemi adalék lehet mindehhez a magánéleti háttér. Ismerünk példát irodalomtörténetünkből arra, hogy a házastársi összetartozás a méltányos kritikai figyelmet akadályozta. Kosztolányi mellett Harmos (Görög) Ilona prózája, Babits társaságában Török Sophie versei nem kaptak elég levegőt; Weöres Sándor ikonikus nagysága még ma is árnyékba borítja Károlyi Amy nem kevésbé jelentős költészetét. Ritkább eset a saját jogon fölmagasló Nemes Nagy Ágnesé (Lengyel Balázs oldalán) vagy Szabó Magdáé (Szobotka Tibor társaként). Öröm, hogy ma az egyensúlyos viszonyok látszanak jellemzőbbnek, gondoljunk például Balla Zsófia és Báthori Csaba vagy Szabó T. Anna és Dragomán György szövetségére. Szécsi Margit munkásságát, attól tartok, még mindig sokan hajlamosak kizárólagosan a férje, Nagy László versei felől megközelíteni. 

*

Magam sem voltam mindig rendszeres és elkötelezett Szécsi-olvasó: az ember ízlése nem idomul rögtön és egyszerre minden nagysághoz. A népies alaktantól, a vallomásos beszédmódtól, a neoavantgárd formatechnikától és a szürrealista képiségtől bizonyára elszoktattak a kortárs poétikák. Ma már azonban jólesik időről időre visszatérnem Szécsi Margithoz, rácsodálkozva „a pestszentlőrinci csibész dalkirálynő” karcos vagányságára, álomi gyöngédségére, látomásos leleményeire. Láttam-látom, hogy e teljességekkel kacérkodó poézist mely részleteiben csábítja el a könnyedebb megoldások kockázata – de egészében lenyűgözőnek találom a Szécsi Margit-i szellemi hagyatékot. Kincsnek, mely türelmesen vár fölfedezőire.