Hogyan került az édesapja Beregszászról indulva a strand, akkori pontos nevén Csillaghegyi Árpádfürdő főkertészi pozíciójába?
Már gyerekként is érdekelte a kertészkedés, de persze nem a zöldség- és gyümölcstermesztésre gondolok, hanem a kertek kialakítására, gondozására. Miután elvégezte a szükséges iskolát, országjárásba kezdett, hogy minél több tapasztalatot szerezzen a különböző parkok és kertek megismerésével. Így jutott el báró Kende Zsigmond Szatmár vármegyei birtokára is, ahol olyan jó benyomást tett a báróra, hogy az beajánlotta Horthyéknak, majd Horthyné valóban meg is hívta a kenderesi birtokukra. A munkájával nagyon elégedettek lehettek, mert őt javasolták az Elkán és a Gerő családnak a dédelgetett csillaghegyi projektjük megvalósításához. Rokoni szálak is összekötötték őket, de alapvetően a társulásukkal létrejött Elkán és Gerő Gyár révén álltak kapcsolatban, és a gyár a ’30-as évekre Budapest legjelentősebb szőrmegyártójává és kereskedőjévé nőtte ki magát, a felső tízezernek készítették a bundákat. Ők vásárolták meg a már rómaiak idején is ismert és hasznosított Árpád-forrás területét, ahol 1919-ben megnyitották az ország első magánkézben lévő strandját Csillaghegyi Árpádfürdő néven. A fürdőt környezetével együtt szerették volna a főváros legfelkapottabb, legelegánsabb, európai viszonylatban is ritkaságszámba menő fürdőlétesítményévé fejleszteni, ahová Budapest elitje nyaralni, szórakozni járhat, és ahol olyan kulturális életet élhet, amely kellő tartalommal tölthető meg. 1928-ban, huszonhárom éves korában arra kérték fel édesapámat, hogy költözzön Csillaghegyre és építsen egy ilyen elképzeléseknek megfelelő fürdőparkot.
Az anyagi hátteret nyilván biztosították…
Gyakorlatilag szabad kezet kapott a tulajdonosoktól, és a pénz bizonyos keretek között tényleg nem jelenthetett akadályt, mert a cél a felső tízezer lenyűgözése volt. Olyan luxusfogadásokat rendeztek a strand területén, amelyeken rendszeresen megjelentek a kor ünnepelt sztárjai, mint Páger Antal, Csortos Gyula vagy Karádi Katalin. Utóbbival kapcsolatban mindig mesélte, mekkora élményt jelentett számára, hogy az egyik fogadáson ő adhatta át neki a virágcsokrot. Az akkoriban fényűzőnek számító körülményekhez persze ki kellett építeni a megfelelő infrastruktúrát. A fürdő- és úszómedencék mellett működött szálloda lakosztályokkal – itt lakott az Elkán és Gerő család, illetve egy külön szobában édesapám is –, terasz, napozó, söröző, és az ország első hullámmedencéje is itt létesült 1925-ben. Elkánék ráadásul bátorították gazdag vendégeiket, hogy egész nyári ingyenes strandbelépésért „cserébe” építsenek maguknak villát, amolyan nyári lakot a fürdő területén, amelyekből nyolc-tíz el is készült. Apukám feladata a park sajátos kialakítása és egyediséggel való megtöltése mellett a közel húsz kertész irányítása volt. Különlegesebbnél különlegesebb szobrokat hozattak a világ legkülönbözőbb helyeiről, például Mexikóból, a szőrmealapanyag-szállítmányokhoz kapcsolva, majd helyezték el megfelelő helyen és módon a parkban, de ugyanez igaz a növényzetre is, azaz ritka, Magyarországon alig ismert fajtákat szereztek be és ültettek el, előtte különálló, kis pálmaházban nevelgetve őket. A teraszosan kialakított, sétányokkal szegélyezett napozóterületek mentén ültetett fenyőfák is tudatos tervezés, utánajárás eredményei.
Nyilván mindig akadt, amit lehetett szebbé-jobbá tenni, de a megálmodott park a ’30-as évek második felében gyakorlatilag elkészült. Az eltelt idő alatt Elkánék annyira megkedvelték édesapámat, hogy úgy tekintettek rá, mint a fiukra, és ő is úgy tisztelte Elkánt és Gerőt is, mintha az apja lett volna.
Ezt a szinte idilli állapotot tette tönkre a második világháború?
Mivel az Elkán és a Gerő család is zsidó származású, egyik család tagjai sem kerülhették el a deportálást. Amikor el kellett menniük, a teljes vagyonukat, a festményeiket, a porcelánjaikat, a nagy értékű bélyeggyűjteményüket mind apukámra bízták, aki elrejtette azokat. Gerő Árpád nem tért vissza, de a fia igen, akinek mindent visszaadott. Gerő István ezután nem sokkal Ausztráliába emigrált, amit tudott, kimenekített, kint bélyegszaküzletet nyitott, és hálából édesapám 1992-ben bekövetkezett haláláig minden évben 100 dollárt küldött neki karácsonyra. Elkán Gyula tudtommal szintén nem jött vissza, ám a felesége túlélte, őt apám még a háború után is kezet csókolva, nagyságos asszonyomként üdvözölte, amikor ez már nem számított rendszerkompatibilisnek, de apukámat nem érdekelte. Hálás volt nekik, a gazdáinak tekintette őket, és megvolt közöttük a kölcsönös tisztelet, amit a legfontosabb erénynek tartott, míg a legnagyobb gazságnak a hálátlanságot. Elkánéknak mindenük odaveszett, hiszen elvették a gyárukat és 1951-ben a strandjukat is államosították. Az unokaöcs, dr. Elkán György a Heim Pál Kórház ismert főorvosa lett, 2011-es halála előtt nem sokkal találkozhattam vele. A történethez hozzátartozik, hogy végül apukám sem úszta meg olyan könnyen a háborút, mert 1944-ben behívták, a keleti fronton kellett lovaskocsival lőszert szállítania a harcoló csapatoknak, és a Krím-félszigetre került szovjet fogolytáborba, ahol nem kaptak enni.
A munkája közben evett nyers répa, karalábé és egyéb zöldségek miatt nem halt éhen, meg azért, mert készített belőlük levest. Vitt az egységük grófi származású, tábornoki rangú parancsnokának is, akiről kiderült, hogy szintén csillaghegyi. Együtt jöttek haza a hadifogságból, később a barátja lett. Sajnos a 600-800 fős egységből jó, ha százan visszatértek a fogságból. Az olasz foglyok azért élték túl nagyobb százalékban, mert a tengerből tudtak maguknak szerezni rákot, kagylót, vagy más olyan élőlényt, ami a magyarok számára akkoriban teljesen ismeretlennek számított.
A megváltozott viszonyok közepette is maradhatott édesapja a strand főkertésze?
Olyannyira, hogy megkapta mellé a Római meg a Pünkösdfürdői Strandot is, és bár idővel ki kellett költöznie a szállodából, a fürdőigazgatóság cserébe odaadta neki a szolgálati házat. Ide születtem 1955-ben, miután összejöttek édesanyámmal. Édesapám ekkor már ötvenéves volt, és tudni kell róla, hogy nagy nőcsábász volt, anyukám előtt már kétszer nősült. Mindig nagyon adott magára, egész életében inget, zakót, nyakkendőt hordott. Úgy ismerkedett össze anyukámmal is, hogy miután neki meghalt az előző férje, Csillaghegyre költözött, és hirdetést adott fel mosást, vasalást vállalva, apukámnak pedig kellett valaki, aki a ruháit rendben tartja. Később, a nyári időszakban édesanyám lett a strand telefonközpontosa és hangosbemondója egy személyben. Édesapám az új politikai berendezkedésbe idővel beletörődött, de az addig megszokott, strandot támogató, gondos tulajdonosi bázis kivonulását nagyon nehezen viselte. Értem ez alatt, hogy a Csillaghegyi Strand a következő évtizedekben fokozatosan lepusztult, a dolgok jelentős részét, amit ő hozott létre, elhordták. Ha egy pártfunkcionáriusnak megtetszett valami, azt teherautóval elvitték. Rengeteg gyönyörű szobor– például a márványból készült birka vagy a jegesmedve – tűnt el, vagy került át más fürdőbe, még rosszabb esetben a strand területének hegy felöli részén beborították egy szobortemetőbe, ahogyan a szépséges, kőből készült virágosládák is ott törtek ripityára.
Vagy említhetném a Napimádó szobrát (a kezeit széttárva a Nap felé forduló, fürdőruhás nőalakot) is az akkori 43 méteres medence végében, ami az azt tápláló szökőkút tetején állt, és amit 1970 körül a medence téliesítésével összefüggésben elbontottak. A szép villákat ledózerolták, miközben a ’70-es években itt nyaraltatott NDK-ás, csehszlovák, orosz, bolgár fiataloknak épített igénytelen, furnérlemezes motelekkel nem volt probléma. Ekkor létesült a hegyoldalban, az Ürömi út mentén egy nem szabványméretű, füves focipálya is, ahol hazai és külföldi csapatok edzőtáboroztak, akik a Strand Szállóban szálltak meg.
Mekkora élményt jelentett a kis Lalinak ebben a strandkörnyezetben felcseperedni?
Sokszor csak ámultam és bámultam, annyi ismert ember megfordult akkoriban, vagyis a ’60-as években Csillaghegyen csupán azért, hogy strandolhasson egy jót. A színészek közül Bessenyei Ferencre, Darvas Ivánra, Tolnay Klárira, a sportolók közül olimpiai bajnokok egész sorára emlékszem: az úszó Székely Évára, az öttusázó dr. Kovácsi Aladárra (a nagybátyámra), a birkózó Kozma „Picire”, a vívó Schmitt Pálra, az öttusázó dr. Török Ferenc – dr. Török Ottó testvérpárra, valamint az ugyancsak öttusázó dr. Móna Istvánra. Székely Éva és dr. Török Ottó lettek később a mentoraim. A kor egyik, ha nem a legfelkapottabb strandjának számított a csillaghegyi, pedig hol volt még a vízforgatós, feszített víztükrű medence, szűrőgéppel? A látogatók kaptak „helyette” agyonklórozott, pár nap után zavaros fürdővizet, miközben még a meszelt medence alja is tönkrevágta a lábukat. Minket, gyerekeket persze ez nem különösebben zavart, úgy kellett „kirobbantani” bennünket a vízből, záráskor többször előfordult, hogy anyukám a hangosbemondón utolsóként zavart ki a medencéből.
De nemcsak onnan! Személyes példaként elmesélhetem, hogy miután a nővérem férje lett Svájcban a magyar kulturális attasé, összeismerkedtek a berni polgármesterrel, majd meghívták Csillaghegyre, hogy megmutassák neki, apukánk milyen szép fürdőkertet épített. El is jött és teljesen le volt tőle nyűgözve a látottaktól.
Önből végül hogyhogy nem kertész lett, mint az édesapjából? Vagy ilyen intenzív, víz közeli gyerekorral úszó? Miért úszóedző?
Az úszói pálya kérdése viszonylag gyorsan eldőlt, a Császár fürdőbe jártam edzésekre, de Kovácsi Aladár nagybátyám hamar megállapította, hogy belőlem nem lesz sportoló, viszont ha már így alakult, jó edző még lehetek, éreztem is hozzá affinitást. Miután befejeztem az általános iskolát a Dózsában, apukám hatására valóban belekezdtem a kertészeti szakközépiskolába, innen azonban egy év után átmentem a gépipari szakközépbe, amit el is végeztem. Ezt követően Székely Éva néni indíttatására előbb megszereztem a Nemzeti Sportuszoda Úszóiskolájában az úszóoktatói, majd a TF-en (Testnevelési Főiskola) az úszóedzői képesítést. Már húszéves koromtól edzősködtem, csak kellett róla a papír is, így 1984-ben létrehoztuk az ország második munkaközösségét, a Budai Úszóoktató és Testnevelő Munkaközösséget. Ennek keretein belül például napközis táborokat szerveztünk, ahol Éva néni magas kapcsolatai révén ismert emberek gyermekeit oktattuk úszásra a Római Strandon, heten-nyolcan lehettek. Emlékszem, az őket hozó nagy állami autók ott álltak az utcánkban, és apukám kérésére rájuk kellett szólni, álljanak a végébe, hogy ne legyenek annyira feltűnőek. A ’80-as évek végére kinőtte magát a dolog, és megesett, hogy egy héten száznyolcvan gyerekkel foglalkoztunk a tíz edzőkollégával. 1996-ban szintén Éva néni kezdeményezésére – mennyi tehetséges gyerekünk van – akkoriban ritkaságszámba menően saját sportegyesületet alapítottunk Római SE néven, ahol már a versenyszerű úszást is beemeltük a tevékenységeink közé. A sors úgy hozta, hogy pont az első versenyzőm az a Boulsevicz Beatrix lett, aki 2003-ban 100 méteres pillangóúszásban ifjúsági Európa-bajnokságot nyert, olyan idővel, amivel ő lett az első magyar nő, akinek egy percen belül sikerült leúsznia a 100 méter pillangót. Később, már a felnőttek között, a 2005-ös rövidpályás Eb-n 200 méter pillangón győzött. A junior világ- és Európa-bajnok Komoróczy Lora is a tanítványom volt, most éppen egy amerikai egyetemen tanul. Jelenleg a fiammal közösen három halláskárosult paraúszó versenyzővel foglalkozunk, célunk a novemberi, tokiói siketlimpiára való sikeres felkészítésük. Név szerint Kiss Ádámmal, Varga Mátéval és Tamás Bálinttal, utóbbi 2009-ben még vízilabdázóként szerzett már aranyérmet siketlimpián. A hét első három napján Csillaghegyen oktatok, csütörtök szünnap, míg pénteken a Duna Arénában tartok edzést. Szerencsére hetvenévesen sem kell unatkoznom…
Székely Évával ezek szerint jó viszonyt ápolt?
Éva nénihez kiskoromtól kezdve a haláláig tartó jó kapcsolat fűzött, a családjuk nyáron Csillaghegyen lakott az általuk épített és a testvéréről elnevezett Klára-villában. Édesapám jól ismerte őket, a kis Éva nagyon szerette, felnőve megígérte neki, hogy amikor csak tud, odafigyel rám, és amiben lehet, segít. Idős korában többször panaszolta, hogy már sok mindenkiről elneveztek uszodát, róla azonban még nem. Megfogadtam, addig nem nyugszom, amíg ez a helyzet nem változik. Még a 2000-es évek végén helyi, közösségi összefogással kiharcoltuk, hogy a városvezetés ne értékesítse a strand területének jelentős részét külföldi befektetőknek, majd 2016 nyarán az akkori főpolgármester, Tarlós István segítségével azt is sikerült elérnünk, hogy Csillaghegy végre normális uszodát kapjon. Az építkezés 2017 januárjában kezdődött, 2018 októberében fejeződött be, és 2022 tavaszától Székely Éva Uszodának hívják.
Mire vagy kire a legbüszkébb?
A két fiamra és az unokámra mindenképpen. A kisebbik fiam, Ádám először újságírónak tanult, végül a politikai pálya mellett döntött, jelenleg kerületi önkormányzati képviselő. 2012-ben ő is úszóedzői papírt szerzett, azóta a Magyar Úszó Szövetség elnökségi tagja lett, és közösen is oktatunk. A nagyobbik fiam, Tamás dalszövegíró, legutóbbi, országosan ismertté vált szerzeménye a Dal 2025-ben szerepelt Főnix, de a családunk csillaghegyi lokálpatriotizmusát hűen tükröző Csillaghegy Dal – ennek ötletgazdája én voltam – szövegét ugyancsak ő írta. Az unokám úszik és focizik, kitűnő tanuló. Büszke vagyok arra is, hogy elnökségi tagja vagyok a Budapesti Úszó Szövetségnek, illetve az Óbuda-Békásmegyer Idősek Tanácsának, ahol az idősek mozgásáért, sportolásáért próbálunk tenni programok, versenyek szervezésével. Nem utolsóként pedig édesapámra, akit már életében tiszteletbeli őscsillaghegyinek tekintettek, a strand területén parkot, a HÉV-től nem messze utcát neveztek el róla (utóbbit csak a vezetéknevéről). Pont ott lakott Albert Flórián a halála előtti évtizedben. Végső soron a családunk mindent a Csillaghegyi Strandnak köszönhet, hiszen nélküle mi most nem lennénk itt. Különleges egy hely, és ezt nem csak én gondolom így, mert apukám, Elkánék és sokan mások is így érezték, érzik. Van valami olyan kisugárzása, nyugtató, energetizáló ereje, amit nem lehet szavakba önteni, hanem személyesen kell megtapasztalni. Aki járt már itt, az pontosan tudja, hogy miről beszélek.
