Keresés
rovatok
blog | 2020 blog
Fotó:
Halmai Róbert
A csodaszarvas
BLOGBEJEGYZÉSEK A MAGYAR NÉP TÖRTÉNELMÉBŐL
Vannak, akik mindig minden mesét bevesznek. Akármiről sztoriznak a többiek a tűz mellett, ők elhiszik. Hunornak és nekem viszont mondhatnak bármit az ősök, csak nevetünk rajta. Az Óperenciás tenger. Az üveghegyek. Az a bizonyos kurtafarkú. A táltosló, ahogy gyorsabban vágtat, mint a szél. Az égig érő fa. A sárkány perzselő lehellete, a három, az öt, a hét feje. A király legkisebb lánya, és a szegény ember egyetlen fia. A hétszünyü koponyányimonyók. Mintha nekik minden csak mese lenne, mintha minden fekete vagy fehér lenne, jó vagy gonosz, mintha az égig érne a föld, mintha minden erdő sűrű és sötét lenne, minden tenger végtelen.

Röhögnöm kell, ha arra gondolok, hogy néprajzkutatók eredetmítosznak fogják hívni a hülye kis történeteiket. A dob a táltosparipa, a sátorrúd az égigérő fa – na persze! Pedig csak annyi, hogy volt egy-egy jó esténk a tűz körül. Páran a kumisztól ájultak be, mi általában galócát toltunk. Nevettünk a történeteiken, kiscserkészek voltak hozzánk képest. Mert a gombától aztán meglódul a fantázia! Ha ilyent rágsz, olyan látomásaid lesznek, visszasírod. Táncra perdül és áriát énekel a szarvasbőr, megvadult lóként körbe-körbe vágtat a lóca, démonként vicsorog az üst, hegedülni kezd az íj. Röhögtünk megállás nélkül. Vagy éppen magunk alá csináltunk a félelemtől. Ijesztő tud lenni, amikor az anyánk tintapacaként folyik szét a szemünk előtt.

Ez a tuti, nem a gyerekmesék!

Nem csoda, hogy Hunor és én egy ideje nagyon untuk már otthon a sok rizsát.

– Menjünk világgá! – súgta hétfő este csillogó szemekkel. Azt hittem, csak viccel, de komolyan gondolta. Nem csak a gomba beszélt belőle.

Másnap reggel tehát világgá mentünk.

Ezen azóta is röhögünk, még most is, hogy már semmi nevetni való nincs rajta. Csak úgy elindultunk, mielőtt a többiek magukhoz tértek volna, bele a világba, mondjuk amerre a nap megy le. Aztán ez lett a vége. Valahol ugyanis baromira eltévesztettük az irányt. A gyepütől nyugatra mégis sűrű és végtelen az erdő.  Nem csoda, hogy az összes törzs keletre vágyik. Hunor mondta, hogy erre kell menni. Ha lenne google maps, vagy legalább egy egyszerű turistatérképünk, könnyebb lenne. Már aznap veszettül eltévedtünk.

Itt heverünk második napja ezen a tisztáson, a napot is alig látjuk, nem tudjuk, merre az arra.  A vizünk is, a kétszersültünk is elfogyott, rántott húsról álmodni sem merünk. Csak ezt a kék bogyót rágcsáljuk, amit pisálás közben találtam egy bokron. Hunor szerint áfonya. Szerintem nem az. Sok van belőle, bár mint halottnak a csók. Folyton korog a gyomrunk tőle. Ezért egyre többet szedünk.

És akkor egyszercsak megjelenik a túloldalon egy szarvas. Egy hatalmas szarvas, hatalmas, nemes aganccsal.

– Nézd, hímszarvas! – bök oldalba Hunor.

Nem akarom elriasztani az állatot, ezért csak sziszegve vetem oda Hunornak – Gímszarvas, te hülye!

Az elfordítja fejét, minket néz. Először jobbra, aztán balra, hogy jobban lásson. Eskü, stíröl bennünket. Megrázza fülét. Kérődzik. Mintha mondani akarna valamit. Fülelek, Hunor is fülel.

– Te is hallod? – kérdezi.

Bólintok.

Felpattanok, ő is felpattan. A szarvas hátat fordít nekünk, és az erdőbe megy. Előtte még visszanéz. Mintha hívna, hogy kövessük.

Hát mi követtük. Így jutottunk ide. Követtük árkon-bokron át.

De ebben az erdőben nemcsak árok meg bokor van. Lábunk köré fonódnak az indák, körmükkel tépik menténket, utánunk nyúlnak a fák, kavicsokkal dobálnak a mókusok. Mérgezett tüskékkel lövöldöznek ránk a szederbokrok, suttognak, kiabálnak, átkozódnak a cinkék, köpködnek ránk a szajkók.

A szarvas néha megáll, hátranéz. Olyankor mi is megtorpanunk, moccanni sem merünk. Mi lesz, ha mondani akar valamit, és mi nem értjük, mi lesz, ha ő az egyetlen reményünk, hogy kijussunk innen egy olyan földre, ahol kalász lengedez, a szőlőkön nektár csepeg? Megcsillan az agancsán a napfény, mintha aranyból lenne, mintha korona csillogna rajta. Egy király ő, uralkodik felettünk, vezet minket.

Aztán tovább az erdőbe, követi a tempónkat, elöl üget ő, szaladunk utána mi.

A sűrűben koboldok ugrálnak elénk, csuklyás alakok követnek, kénszagú a cserjés. Rettegéssé erősödik bennünk a félelem. Szaladunk ahogy csak bírjuk, jobb, ha hátra se nézünk, Hunor előre rohan, menekül valami elől, amit csak ő lát, én nem. Elbotlik, mintha elgáncsolná valaki, legurul egy meredélyen. Utána sietek, felsegítem, és egyszercsak mintha nyelveken beszélnék, szavak jutnak eszembe, nem tudom, mit jelentenek, jelentenek-e valamit. Mordor, belzebub, taigetosz, inferno, gyehenna, mondom neki, miközben nyirkos kezemet fogja.

Köd ereszkedik ránk, hideg, kék köd, körülöttünk zörög az avar, lények sziszegnek, paták dobognak, tenyerek csattannak, lánc csörög, porcok ropognak. Kapkodjuk a fejünket, egymáshoz bújunk, érzem Hunor acetonos lehelltetét.

– A koponyányimonyók! – suttogja nekem remegve.

Csak ekkor esik le.

– A kék bogyók – mondom én mielőtt összeesünk, és elsötétül minden.

 

– Így kerültünk ide – mesélem a pödrött bajszú pasasnak. Zúg a fejem, görcsben a gyomrom, kiszáradt a szám. Inni ad egy kulacsból.

Soha többé, fogadom meg magamban. A szarvast keresem, de csak egy pár szamarat látok egy rozoga kocsi elé fogva a férfi mögött. Hunor mellettem még mindig ájultan fekszik a fűben. Vakít a nap, melegíti a bőröm, érzem, ahogy felpezsdül a vér az ereimben.

– És hol vagyunk? – kérdezem pislogva a férfit.

– Aratni kell hamarosan – mered a búzatáblára. – Aztán jöhet a szüret – teszi hozzá.

Madarak csicseregnek, szellő simogat, gyanúsan giccses minden.

– Isten hozta Vásárosnaményban! – mondja, majd felsegít.