Az ember nagyjából olyannak képzeli a tökéletes életet, mint amilyen az övé volt – amelyben minden megadatik: kibontakoztatható tehetség, sikeres karrier, a szakmai környezet elismerése, szerető társ, otthon, család, szoros baráti kapcsolatok, utazás a műfajok között, utazás a világban. Domahidy László életútját áttekintve megállapíthatjuk: olyan művész volt, akinek minden oka megvolt a boldogságra.
Fiával, az ifjabbik Domahidy László operaénekessel és Karczag Mártonnal, az Opera Emléktárának vezetőjével beszélgettem az egykori énekesről, aki páratlanul sok basszus karakterszerepben domborított a hazai operajátszás aranykorában – az ötvenes-hatvanas-hetvenes évek egyik legfoglalkoztatottabb előadója volt. „A múlt őrzése rettentően nehéz feladat. Hiszen mi az, amit megőrizhetünk? Egy énekes vagy egy táncművész életműve nem olyan, mint egy festőé, ami kézzelfogható és későbbi korokban akár újra is értelmezhető. Ez a műfaj múlandó – egy színpadi művész elsősorban az aznap esti közönségének játszik. A poénok, mondatok, gesztusok akkor hatnak igazán” – mondja Karczag Márton.
A krémek krémje még életében örökös tag lesz, a kevésbé szerencsések pedig – mint Domahidy László – későn kapják meg ezt a rangos kitüntetést. Neki a fia vehette át az örökös tag-címét, születésének centenáriumán. „Olyan gazdag életút volt az övé, hogy az évfordulóra készült tízrészes televíziós sorozatban adásonként negyvenöt percet tudtunk beszélgetni róla” – mondja az ifjabb Domahidy, most pedig arra vállalkozunk, hogy az Óbudai Anziksz olvasói számára megpróbáljuk felvillantani, mi mindent adott ő a hazai zenei életnek, amellett, hogy megidézzük személyiségét.
A legendás énekes Debrecenben töltötte a diákéveit, és ezt a hosszú időszakot a sport és az éneklés iránti rajongás határozta meg. Birkózott, evezett, szertornázott, emellett azonban előfordult, hogy felállt a matematikaórán és közölte, hogy most pedig elindul énekórára. Öntörvényű fiatalember volt, bár inkább céltudatos, amit akkoriban nem feltétlen néztek jó szemmel a tanárok.
A háború, mint akkoriban minden férfinak, neki is megakasztotta a karrierjét, megjárta Oroszországot katonaként és hadifogolyként is. A viszontagságok elmúltával aztán új lendületet vett, és a budapesti Operához szerződött, ahol csodálatos társulat várta Tóth Aladár igazgatása alatt.
Domahidy László a színpadon eltöltött évei alatt énekelt főszerepeket is, méghozzá emlékezetesen, erőssége mégis abban állt, hogy tökéletes karakterformáló basszus volt. Ebben a szerepkörben abban az időben ki lehetett teljesedni, hiszen, ha az ember megkapott egy figurát, azt húsz-harminc évig énekelhette, csiszolhatta, belebújhatott és élhette – míg manapság alig párszor van alkalma egy-egy szerepet eljátszani egy énekesnek, fejtegeti Karcag Márton. „Domahidy élte ezeket a figurákat, még az olyan kicsi szerepekben is, mint például a tiszt, aki a Borisz Godunovban bemegy a kocsmába és igazoltat – meséli. – Egy villanásnyi jelenet, amit meg lehet úgy is oldani, hogy a közönség ne vegye észre, de úgy is, hogy érezze: aki oda bemegy, annak múltja van, élete van, részeg, sánta, veri a feleségét… Egy négyperces szituációba is be lehet csempészni egy figurát, és neki ehhez különleges érzéke volt.” Mindig megtalálta azt a pillanatot, azt a színt vagy gesztust, amellyel megfoghatja a közönséget, és megéreznek, megértenek valamit a zenén túl.
A korszak valamennyi énekesével dolgozott, de ha legendás együttállást említ a szakma, akkor A sevillai borbély emlékezetes kettőzött szereposztását sorolják: Melis György vagy Bende Zsolt, László Margit vagy Ágai Karola főszereplésével. „1956 után Magyarországra újra lehullott a vasfüggöny, így aztán azok a csodálatos énekesek, akik abban az időben az Operában dolgoztak, tulajdonképpen beszorultak oda. Jól voltak persze tartva, mindenki a képességeinek megfelelő szerepeket kapott” – emeli ki a szakember.
A művészek legtöbbje országon belül kapta meg a lehetőséget, Domahidy László azonban páratlan megbízás kapott 1956-ban: Kína–Korea–Vietnám–Indonézia–Malajzia– Mongólia–Szovjetunió turnét bízott rá a kulturális vezetés, Járóka Sándor és zenekara kíséretében (és kíséretével) Kodály–Bartók–Liszt–Brahms-műsort vittek a Távol-Keletre.
A hazai kortárs szerzők is nagyon szerettek vele dolgozni. Farkas Ferenc a Csínom Palkóban neki írta a Tyukodi pajtást, ami tele van prózával, de Szokolay Sándor is kifejezetten vele képzelte el a Vérnász apa szerepét. Domahidy 1963-ban még Debrecen és Budapest között ingázott. A Vérnász próbafolyamatának elején, ha hazaért, ráhajította a kottát az asztalra és zsörtölődött: „Jaj, ez a Szokolay! Mennyi hang, mennyi feladat…” Aztán, ahogy telt az idő és közeledett a bemutató, váltig állította, ha ebből nem lesz világsiker, akkor semmiből.
„Amikor Ránki György a Pomádé király új ruhája című gyerekoperát megírta, Székely Mihály volt »a basszus« – meséli az ifjabbik Domahidy László. – Ámde Székely nem szerette az efféle ziccerszerepeket, nem érezte bennük jól magát, ő Fülöp király volt, Sarastro volt és Kékszakállú, a játékosság távol állt tőle. Apukám még fiatal volt, a játéka tele színnel, úgyhogy mint második szereposztás, sokkal több előadást kapott a vezetéstől, mint Székely, aki ezt egyáltalán nem vette zokon. Kottából is két változat volt, más bejegyzésekkel, aztán végül a Domahidy névvel forrt össze ez az opera.”
1962-ben, a szerző 80. születésnapja alkalmából felújították a Háry Jánost, és az Operaház megkérdezte Kodályt, van-e valami kívánsága az előadással kapcsolatban. Azt mondta, ha lehet, annyit kér, hogy Házy Erzsébet legyen Örzse, Radnai György énekelje Háry János szerepét és Domahidy László játssza Marci bácsit. „Apukám persze eljátszotta, hogy kelletlen, jaj, már megint azt akarja az öreg…” – meséli a fia. Akkoriban minden előadást magyarul játszottak egyébként, az olasz és német szerzők műveit is.
A Filharmónia mint országos hangversenyszervező cég, és a könnyed műfajban tevékenykedő Országos Rendező Iroda (ORI) is folyamatosan foglalkoztatta, mert minden műfajban járatos és hiteles volt. Nagyon szerette a népdalt, de korántsem a könnyen megoldható feladatok szintjén kezelte, ha népdallal állt ki a közönség elé. Az volt a hitvallása, hogy az ősi műfajt tisztelni kell, és hiába van az énekesnek pallérozott hangja, nem adhatja elő operai igénnyel – ez egy másik stílus, amelynek a kereteivel tisztában kell lenni. A magyarnótával kapcsolatban ugyanez volt az elve.
És, hogy újabb műfajhoz érkezzünk: rádiójátékban is otthon volt. A hatvanas években minden hétvégén közvetítette a rádió az óriási népszerűségnek örvendő gyerekműsort, a Csinn-bumm Cirkuszt, amelyben színészóriások működtek közre: Bilicsi Tivadar, Keleti László, Kiss Manyi, és mellettük Domahidy is kapott szerepet, ő volt a dörgő hangú Muszkli Miska. Kiss Manyival közös jeleneteikben mindannyiszor így kezdték a dialógust: „– Szervusz, Lacika! – Szervusz, Manyika!, és ezután kezdődött a megírt jelenet. Amikor már Óbudán élt a Domahidy család, az énekes a Kolosy téri piacon gyakorta találkozott Kiss Manyival, aki a Szépvölgyi út elején lakott. Hogyan is köszönthették volna egymást a standok között másképp…
Gobbi Hildával hasonlóképpen remek páros voltak, avat be fia a következő anekdotába: a János Vitézt többször kitűzték a Szegedi Szabadtéri Színpad és a Margitszigeti Szabadtéri Színpad programjában, és ezekre a nagy helyszínekre mindig Gobbit kérték fel a gonosz mostoha szerepére. A falu csőszével csak egy nyúlfarknyi jelenete van a darabban, de őrületet csináltak együtt ebből a pici párbeszédből. Nemcsak a János Vitéz előadásokra persze, az énekes rendszeresen vitt magával ételt-italt az öltözőbe. Gobbi rendszeresen így nyitott be hozzá: „Domahidy, kolbászszagot érzek!” Hilda, hát gyere, invitálta Domahidy, nem volt kérdés, hogy aztán együtt folytatják a falatozást.
Az volt a jelmondat, hogy „ne dobjuk ki, a Domának jó lesz!” Takács Paula, Házy Erzsébet, Simándy József és Moldován Stefánia gyakorta feljárt hozzájuk avas szalonnázni.
Domahidy László a magánéletben joviális, jókedvű, enni-inni szerető személyiség volt, aki nemcsak magára figyelt, hanem komoly figyelmet fordított arra, hogy jól tartsa a környezetében lévőket is. Az ORI szervezésében rengeteget utazott különféle tájelőadásokra, és minden szereplő azért versengett, hogy azzal a kisbusszal mehessen, amelyikben Domahidy ült. Mert tudták, vele garantált a nevetés és a jó sztorik. Ha valaki először szembesült ezzel az attitűddel, megkérdezte: te nem készülsz az előadásra? Ilyenkor végtelenül egyszerűen visszakérdezett: „Hát mit kell arra készülni? Az majd jön!”
Ugyanakkor nemcsak a szűk környezete volt számára fontos, szakszervezeti vezetői pozíciót is vállalt, csak hogy széleskörű népszerűségét kamatoztathassa az átkos kulturális vezetőinek körében is. Így lett az Opera műszaki dolgozóinak szolgálati lakása… A szakszervezeti gyűlések természetesen Óbudán, az otthonában zajlottak az időszak legnagyobbjainak társaságában.
Domahidyék gazdag társasági életének köszönhetően csakhamar színes operaházi kolónia népesítette be a környéket. Házy Erzsébet volt az első, aki elment megnézni az új házukat, s kisvártatva szomszédok lettek. Nem sok idő múlva Melis György tette fel a kérdést: nincs erre még egy eladó kulipintyó? Volt. Amikor már négy-öt operista élt egy rakáson, Domahidyék izgulni kezdtek, hogy fogják ezt bírni a szomszédok. Sass Sylvia tanított, Korondy György skálázott, Pitti Katalin szerepet tanult, zengett az utca, meg is kérdezték a lakókat, nem zavarja-e őket, de a világon senki nem panaszkodott. Ennek a varázslatos óbudai „opera negyednek” a létrejöttéhez valószínűleg nemcsak a vonzó környék, hanem az ő személyisége is kellett…
Természetes jelenség volt, a közönséggel is imádott kommunikálni, és ezért előszeretettel utazott. „A díjak nem jelentettek számára vágyott presztízst, úgy fogalmazott, hogy neki elég, ha elmegy Bivalybürgözdre énekelni és ott megismerik” – mesélte az ifjabb Domahidy. Az ORTT nívódíját szinkronjaiért kapta 1981-ben – ki gondolta volna, hogy a Maci Laci egyik figurája és a János vitézben az óriás alakja hoz számára elismerést. 2020-tól végül mégis a Magyar Állami Operaház örökös tagjaként gondolhatunk Domahidy Lászlóra. És ez így van jól.