Mottó:
“Megtudtam, hogy titkokat rejteget
A mi Dunánk, ez a vén róka,”
Ady Endre: A Duna vallomása
A Duna számunkra elsősorban hömpölygő folyamot, árnyas folyópartot és a nyári forróságban a hűsölést jelenti. Ám, ha betekintünk a vízfelszín alá, megtapasztalhatjuk, hogy a folyó ökoszisztéma-szolgáltatásaival ennél lényegesen fontosabb dolgokat is ad nekünk.
A különleges nevű csáposkutak
Egyértelmű és kézenfekvő, mégsem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy egyik alapvető szükségletünket, a tiszta ivóvizet Budapesten a Dunának köszönhetjük. A Szentendrei-szigeten és Káposztásmegyeren egymás mellett sorakozó – nem éppen csinos – betonkockák azok a csáposkutak, melyek – a régebbi telepítésű cső-, illetve aknakutakkal együtt – a fővárosba és az agglomerációba jutó ivóvíz hetven százalékát adják.
Egy csáposkút közepes vízhozama 300-500 köbméter/óra. Nevét onnan kapta, hogy a függőleges csőből oldalirányba 30-40 méter hosszú csövek, ún. csápok nyúlnak ki. Ezek felületén kis nyílások vannak, itt szivárog be a talajvíz a csőbe. Ahol a kavicsréteg vastagsága megengedi, két sorban is elhelyezkedhetnek a csápok: a nagy kutaknak 8-10, a kicsiknek 2-3 csápja van.
Az évezredek során lerakódott kavicsos, homokos üledéken keresztül átszivárogva a víz fizikai, kémiai és biológiai tisztításon megy keresztül, ezután érkezik ezekbe a parti szűrésű kutakba. A kavicsok felszínén megtelepedő élőlények, moszatok, mikroorganizmusok természetes szűrőként szolgálnak, így az áthaladó vizet nem kell tisztítani, fertőtlenítés (klórozás) után közvetlenül fogyasztható.
A folyó a tiszta ivóvízért semmit nem kér cserébe, csak annyit, hogy ne szennyezzük a folyóvizet, a partszakaszok talaját, és ne bolygassuk a vízbázis természetes szűrőrétegét, a kavicságyat.
Hova lett a hordalék?
Ki nem játszott már kacsakövezést vagy gyűjtött kavicsot a Duna partján? Vannak az életünkben olyan időszakok, amikor mindenhonnan kavicsok bújnak elő: a legszebb, a legszínesebb, a leggömbölyűbb, a leglaposabb, a leg-leg-leg… Tele kaviccsal a nadrágzseb, a kabátzseb, a kapucni. De vajon honnan jönnek a parti kavicsok? Mitől olyan sokfélék?
A Duna-medence nagyobb folyói a hegységekben erednek. Ha a fajták megoszlásának módszerével megvizsgáljuk a mederágyban lévő kavicsokat, kiderül, hogy honnan és milyen arányban kerül az adott területre egy bizonyos kőzetfajta. A Duna vízgyűjtő területeinek kőzetvilága geológiai felépítését tekintve is igen sokszínű.
A meder alján igazi háború dúl, és csak a legkeményebbek élik túl. A kövek állandóan görögnek ide-oda. Egyikük-másikuk puhább, belőlük homok lesz, és csak az igazán kemények egy része végzi a zsebünkben vagy a Római-parton.
A Duna sokunk lakhatásához is hozzájárult, hiszen a 70-es években épült nagy házgyári lakótelepek alapanyagául szolgáló sódert a folyóból nyerték. Ezért azonban nagy árat fizettünk. Szávoszt-Vass Dániel Dunai Szigetek című blogja tudományos igénnyel és rendkívül információgazdagon foglalkozik a Dunával. A mederkotrással kapcsolatos egyik írása szerint 1965 és1990 között 64 millió köbméter kavicsot termeltek ki a Duna magyarországi szakaszán.
A szabályozott, rakpartok közé szorított folyónak ezzel szemben már csak egyetlen tényezőre van befolyása: medrének mélységét tudja alakítani, zátonyokat épít és bont el. A mederkotrással ettől az utolsó szabadságától fosztjuk meg a folyót.
A hajózási útvonalak fenntartása miatt végzett kotrásokat még pótolni tudta a múlt század utolsó harmada előtt a Duna hordaléka, de az ipari mennyiségben kitermelt sódert már semmi nem tudja visszahordani a folyóba. A Duna felső szakaszán épült vízerőművek miatt a görgetett hordalék már egyáltalán nem jut el Budapest magasságába, a lebegtetett hordalék aránya pedig drasztikusan csökkent.
Miért probléma ez? A Duna medrének mélyülése miatt a partfal egyre meredekebbé válik, emiatt pedig egyre jobban erodálódik. Ennek leglátványosabb bizonyítékai a kimosódott gyökerű fák és a leszakadt partfalak. Ezzel párhuzamosan a mellékágak fokozatosan eliszaposodnak, pár évtized alatt ártéri erdő lesz az egykori folyómederből. Ez a főági meder mélyülésével párhuzamosan lejátszódó folyamat többnyire visszafordíthatatlan ökológiai károkat okoz.
A hordalék a folyó olyan szakaszain rakódik le, ahol mesterséges akadály van, például vízművek feletti tározókban. Mivel a lebegtetett hordalék útja hamarabb véget ér, ezért a folyó alsó szakaszaihoz és a tengerekhez nem jut el, így a deltatorkolatokat is erózió fenyegeti. A hordaléklerakódás következtében az erőművek energiatermelése csökkenhet, míg a folyó alsóbb részein a túl csekély lerakódás nem tudja pótolni a part kimosódott részeit.
A Danube Sediment (Dunai Hordalék) pályázat fő dokumentumai a tagországoktól összegyűjtött mérési adatok elemzésével és a lehetséges beavatkozások áttekintésével foglalkoznak.
Tiszta vizet a Dunába!
Valamikor Budapest teljes területe a Duna ártere volt, ám a szabályozás után megmaradt vizes élőhelyeinket, lápjainkat nagyrészt lecsapoltuk és feltöltöttük, saját szabályozott világunkhoz igazítottuk. A III. kerületben még vannak – a hasznosítás állandó veszélyének kitett – természetes élőhelyek (pl: Mocsáros, Gőtés-tó), azonban a területre jellemző eredeti, lápos, folyókiöntéses vízi világból nem sok maradt. A folyószabályozások miatt az egykori ártéri ökoszisztémák 97 százalékát elvesztettük. Az 1996. évi LIII. törvény 16. § (5) bekezdésében foglalt követelménye szerint a vízfolyások, tavak természetes és természetközeli állapotú partjait meg kell őrizni. Sajnos ennek a gyakorlatban kevés foganatja van, sok helyen továbbra is beépülnek a vizes élőhelyek, a területvesztés és a szennyezések következtében pedig megduplázódott a fajkihalások üteme az édesvízi ökoszisztémákban. A dunai élővilág regenerációjára jó példa, hogy az elmúlt években újra megfigyelhető a védett fehér kérész tömeges rajzása, más néven a dunavirágzás, amire a vízszennyezések miatt közel negyven éve nem volt példa.
Az Észak-pesti Szennyvíztisztító 2011-es átadása óta a Dunába ezen a szakaszon már nem ömlik tisztítatlan szennyvíz. Az élővilág fokozatosan magához tért, eltűnt fajok jelentek meg újra a környéken. Víztisztaság szempontjából két fontos teendő lenne még a kerületben: meg kellene szüntetni a nagy esőzéskor átbukó szennyvízbeömlést a békásmegyeri lakótelep déli végénél, és fel kellene számolni a Gázgyár szennyezett iszapját, melyből folyamatosan szivárog a méreganyag a Dunába. Ugyan kevésbé fajsúlyos probléma, de azért érdemes lenne megvizsgálni azt is, hogy a folyó mellett maradtak-e még kisebb illegális szennyvízbefolyók.
Ez azonban nem azt jelenti, hogy a folyó keskenyebb lesz, vagy kevésbé lesz mély, sokkal inkább a szélsőségek lesznek jellemzőek. Gyakrabban láthatjuk majd az alacsony vízállásnál előbukkanó Ínség-sziklát a Gellért-hegy lábánál, de az árvizek tekintetében sem lehetünk nyugodtak.
Kuttyogtatás a füzek alatt
A megmaradt természetes folyóparti részek sokkal értékesebb, fajgazdagabb élőhelyek, mint a rendezett, kiépített szakaszok. Az áradó folyó a partján élő növényzetet is birtokba veszi, élteti. Az eredeti növénytársulás jellemzően fehér füzes (Salix alba) vagy fűzliget, fekete nyár (Populus nigra) és fehér nyár (Populus alba). Az őshonos vízparti növénytársulások folyamatosan küzdenek az invazív fajok agresszív terjeszkedése ellen. Sajnos jelentős számban fordulnak elő özönfák és haszonnövények – zöldjuhar (Acer negundo), gyalogakác (Amorpha fruticosa) és dió (Juglans regia) –, valamint dísznövények is. A Duna-menti fás, cserjés terület elsősorban mint „szegélygazdag” táj fontos. A Hajógyári-sziget partján lévő tizenöt hektáros ártéri puhafás ligeterdő természetvédelmi területté nyilvánítását a WWF Magyarország 2020. szeptemberében kezdeményezte. Jelenlegi ismereteik szerint a ligeterdő 92 védett és 7 fokozottan védett növény-, és állatfajnak nyújt búvó-, táplálkozó-, és szaporodóhelyet. Előfordulnak itt ritka ízeltlábúak, denevérfajok, vidrák, hódok és számos madárfaj. A Római-parton lévő idős fáknak és az alsó szinten található cserjéknek köszönhetően itt is egyre gazdagabb az élővilág, bár növényállományát korábban nem gondozták, sőt, hibás városvezetési és vállalkozói szemlélettel folyamatosan gyengítették.
A gyökérátvágás, szennyezés, sérülés, villanyvezetékek miatti csonkolás mindennapossá vált. A zöldterület ifjítása már megkezdődött a FÁK a Rómain civil csapatunk kezdeményezésére, erdőmérnökök irányításával. Eddig 120 őshonos fa és 450 cserje ültetésével segítettük elő a partszakasz megújulását.
Szendőfi Balázs halkutató (interjúnk vele a dunai halakról jelen lapszámban olvasható – a szerk.) több mint 60 halfajt említ Budapesten. A Duna jellemző halai a dévér- és karikakeszeg, bodorka, jászkeszeg, szilvaorrú keszeg, márna, paduc, ponty, csuka, sügér, emellett a küszcsapatok közt cápaként cirkáló balin, menyhal, harcsa, süllő, kősüllő, öt invazív géb faj, törpeharcsa és ezüstkárász. Továbbá védett halak is gyakran megfordulnak erre: szivárványos ökle, széles és selymes durbincs, fenékjáró és halványfoltú küllő, vágócsík, leánykoncér, illetve fokozottan védett fajok is felbukkanhatnak, mint homoki küllő, kárpáti márna, magyar és német bucó.
A gébek inváziója az 1990-es években indult, és napjainkra néhány fajuk a folyó leggyakoribb halává vált: a köves partszéleket mára gébek milliói uralják. Sikerüket gondos ivadéknevelési módszerüknek köszönhetik. Ikráikat egy kő aljára tapasztják, majd a hím a kikelésig éberen őrzi őket. A harcsák stratégiája is hasonló: a hím már tavasszal, a vizek felmelegedése idején megkezdi az ívóaljzat, a leendő fészek tisztítását. Ez lehet áradáskor víz alá került növényzet, fűzfa gyökere alatti gödör akár a Szentendrei-sziget környékén is. Május 2-tól június 15-ig horgászati tilalom van érvényben a 100 cm alatti harcsákra, mert ekkor van ívási idejük. Testsúlykilogrammonként 20-30 ezer darab ikrát raknak le. A hím hetekig a fészek mellett marad, még táplálkozás céljából sem hagyja el, igyekszik minden ellenséget távol tartani, míg a kis harcsák önállósodnak.
Rekordja egy tízkilós harcsa, amit a Sajtház környékén fogott ki 2017-ben, fél óra fárasztás után. Azt is megtudtuk tőle, mit jelent a cuppantás és a harcsa kuttyogtatás. Cuppant a hal, amikor bekapja a zsákmányát, és kuttyogtatnak a horgászok, amikor a csónakjukhoz csalogatják a harcsát egy kuttyogtatófával. Istvánnak köszönhetően megértettük, miért hívják a horgászokat, halászokat a “folyó őreinek”. Rengeteg időt töltenek a Duna-parton, figyelik a folyót. Ismerik az összes törést és mélyedést, minden változást azonnal érzékelnek. Egy esetleges partrendezés végzetes lehet a római-parti horgászatra nézve is. Ezt Szendőfi Balázs halkutató is megerősítette “a város északi részén gyors folyású a Duna, így ha eltávolítunk minden nagyobb követ, csatornát, törmeléket, a kishalak nem találnak pihenő- és búvóhelyet”. Ennek tudatában el kell gondolkodnunk azon, hogy milyen mértékben kell visszabontani és elszállítani az évtizedek alatt felhalmozott emberi tevékenységből származó, felesleges, ám azóta halmegtartó hellyé vált műtárgyakat (sólyákat, csatornákat). Vagy hagyjuk, hogy a természet visszafoglalja azt, ami az övé?
Az Aranyhegyi-patak torkolatatát a jelenlegi betonteknő részleges visszabontásával halparadicsommá lehetne alakítani. Az ily módon revitalizált terület megfelelő dunai vízállás esetén a növényzetre ívó – másnéven fitofil – halfajoknak (csuka, dunai vadponty, dévérkeszeg stb.) az ívási időszakban ideális környezetet biztosítana. A kerület több természetes partszakaszán is vannak fontos ivadékbölcsők a parti fák gyökérzete között és a sekély sóderzátonyokon.
A védett kockás sikló tömegesen él és szaporodik a Római-part területén, tojásrakóhelyeik a háborítatlanabb, laposabb partok kövei, uszadékfái között vannak.
Dr. Merkl Ottó Óbuda-Békásmegyer táji-természeti értékeiben ezt írja a madarakról: “A Duna völgye az európai madarak vonulásának egyik fő útvonala, az Óbudai-szigeten a téli időszakban a maradászok rendszeresen megfigyeléseket végeznek. Munkájuk eredményeként igen sok olyan madár (récék, búvárok, sirályok) előfordulását sikerült regisztrálni, amelyek nyáron a messzi északon (Észak-Skandináviában, esetleg a sarkkörön is túl) költenek. Télen azonban lehúzódnak a kontinens délebbi vidékeire… Ilyenkor a sziget körül úszkálnak, vagy a part kövein pihennek.”,
Szürke gém, kárókatona, fülemüle és jégmadár is megfigyelhető a területen.
A hódok száma a sikeres visszatelepítéseknek és a természetes szaporulatnak köszönhetően exponenciálisan nő, az utóbbi két évben a regisztrált magyarországi egyedek száma hatezerről tízezerre emelkedett! Az ország területéről szinte teljesen eltűnt farkas mellett a hódok egyetlen természetes ellensége a hozzájuk hasonlóan egyre gyakoribb aranysakál. A két faj egymást szabályozó tényező lehetne, ha hagyjuk, hogy a természet működése betöltse kiegyensúlyozó szerepét. A hód legfeljebb 10-40 méterre távolodik el a víztől, tehát ha elég széles sávban meghagynánk az ártéri erdőket, akkor azok fáit rágcsálná, és nem okozna kárt az ültetett fafajokban.
A folyó rejtett kincsei itt vannak tőlünk karnyújtásnyira, sokszor láthatatlanul. Amikor a Duna partján sétálunk, érdemes egy pillanatra megállni, elképzelni és átgondolni mindezt. Tudatosítsuk magunkban, micsoda érték van a birtokunkban, melyet védeni, óvni mindannyiunk kötelessége és felelőssége.
Források:
https://ng.24.hu/kultura/2007/10/05/hogyan_jut_a_dunabol_a_furdokadba_a_viz/
https://dunaiszigetek.blogspot.com/2019/09/nezzuk-miert-fontos-hordalek-dunaban.html
http://www.jno.hu/hu/duna101020/rakoczi_laszlo.pdf
https://dunaiszigetek.blogspot.com/2020/11/64-millio-kobmeter.html
https://dunaiszigetek.blogspot.com/2017/08/22-millio-kobmeter.html
Szendőfi Balázs – Budapest halai című filmje: https://www.youtube.com/watch?v=FR3IJFsOGiM
Óbuda-Békásmegyer táji-természeti értékei, 2013 Csemez Attila szerkesztette
WWF – természetvédelmi területté való nyilvánítást kezdeményezett a Hajógyárin wwf.hu/hireink/vizeselohelyek/miert-nem-szeretne-a-wwf-magyarorszag-ha-kiepulne-a-hajogyari-sziget-arvizvedelme/
