Mit jelent neked Óbuda?
Életem első öt évét, a kisgyermekkoromat, az erdőt, a kiscelli dombot, s azt a kastélyt, amit mi még Schmidt-kastélynak hívtunk. Ott tanultam meg, hogy a világban az erdő hatalmas, és van benne egy kis kosz, ami a város. De ezek az arányok! Ez volt a legelső, s mind a mai napig meghatározó élményem. Elég erős rövidlátással, szemtengelyferdüléssel születtem, bár eleinte erről senki nem tudott. Így aztán, amikor kikerültem az erdőbe, az nekem igazán végeláthatatlan volt. Kisgyermekként a tizenkét kilogrammot elértem elég hamar, utána viszont hat éves koromig nem nagyon akartam megnőni. Ebből aztán előnyöm is származott: papám a nyakába ültetett, és útra keltünk.
Az épület végül is hasonlóan nézett ki, mint manapság, a teteje viszont nem volt meg, csak az égnek meredő, nyers falak. A hatalmas, csúcsíves ablakokat azóta befalazták, és valamilyen furcsa, artisztikus vakolattal fedték, pedig akkoriban ezek a csúcsíves ablakok még üresen tátongtak. Én, aki méter alatti voltam, odaálltam, s a fal tövéből néztem fölfelé. Rövidlátásom következtében el is veszett a vége, s nagyon féltem. Nagyon féltem azoktól a borzongató, ősi falaktól, nem tudtam elképzelni, hogy mi lehetett ez az épület, amely fenséges volt, amelyből még így, romjaiban, roncsaiban is erő sugárzott, meg valamiféle megbántottság. És mindig oda akartam menni, mindig azt kértem, hogy menjünk a Schmidt-kastélyhoz, és mindig nagyon féltem tőle. Aztán jó húsz év elteltével, amikor újra láttam, már restauráltan, meglepődtem. Az nagyon is rendben van, hogy nem csinálták meg tökéletesre. Sokat megtartottak abból, hogy milyen volt ez a templom romként; fenséges, félelmetes romként.
Mire emlékszel még ebből az időből a lakóhelyed környékéről?
A Föld utcában volt a Fekete medve nevű kocsma, amit imádtam. Sima betérő volt, teljesen tradicionális kiskocsma dizájn, alumínium könyöklőpulttal, csapolt sörrel. Jól emlékszem az utcára kinyúló, két fekete medvét ábrázoló cégérre. Egy idő után neoncsövek is kerültek rá, de az nem volt komoly. Pici voltam, amolyan tök alsó, négy-öt éves forma kisfiú, vagy Utast kaptam, vagy Bambit. Ez két, bevallottan kátrányszármazék üdítőital volt, csatos üvegben; sokkal finomabb, mint a ma kapható üdítőitalok bármelyike. Betiltották, mert azt mondták, hogy mérgező. Az Utas nagyon sárga volt, a Bambi nagyon piros, és mindkettő rendkívül szénsavas.
Senki nem volt botrányosan részeg, amennyire én emlékszem. Nyilván idealizálok valamennyit, de nagyon jó hely volt a Fekete medve, és az volt hozzánk a legközelebb. A mostani Zápor utcai lakótelep déli szélén, annak is a déli oldalán állott, amit, ha minden igaz, még ma is Föld utcának neveznek, hiszen létezik még ilyen, hogy Föld utca… A kocsma mellett állt egy nagyon régi kétszintes ház. Ahogyan benéztem a kapualjba, láttam, hogy egy folyosó vezet befelé, és a folyosó kőpadlóján elég nagy, fekete számokkal ki volt rakva egy évszám: 1909. Különös rövidülésben láttam én ezt a számot, valahogy úgy, ahogyan a Csillagok háborúja elején jönnek egymás után az írott sorok. Furcsa, hogy olyan koromból emlékszem ezekre a jelekre, a formájukra, amikor még nem ismertem a jelentésüket. Nagyjából négyéves lehettem, amikor írni-olvasni megtanultam, és korábbi az emlék, hogy ezt a négy karaktert én látom, és valamiért félek tőlük. Azóta is megmaradt ez a furcsa, borzongó, hitchcocki érzés, ma sem tudom, miért. Vajon mit jelenthet ez az 1909, túl azon, hogy gondolom, akkor építették a házat?
Azt még nem mondtad, hogyan került a családod Óbudára.
Édesanyáméknak volt egy nagyon nagy lakásuk. Akkoriban olyan idők jártak, hogy miután tizenkilenc évesen egyedül maradt, nem volt jogosult ezt a hatalmas lakást bitorolni a munkásosztály elől. Ezért aztán amikor férjhez ment, kárpótlásul kaptak egy garzont az óbudai kísérleti lakótelepen. Háromszintes kis kockaházak voltak ott, amelyeknek az volt a nevezetessége, hogy nem volt bennük két egyforma elrendezésű lakás – kipróbáltak mindent. A mi garzonunk, úgy emlékszem, 30 m2-nél is kisebb volt.
Nem tudom szebben mondani, mint hogy a könnyei potyogtak a röhögéstől, hogy ő fizikailag beszorult egy konyhába, és nem bír onnan kihatolni. Na, ekkora méretek jellemezték a lakást, úgyhogy az állam részéről nem volt éppen korrekt csere. Ide születtem 1963-ban, a Váradi utca 26-ba.
Mennyire volt más Óbuda hangulata akkoriban?
A mai 1-es villamos végállomása már amolyan világvége, senkiföldje volt. A San Marco utcában vadgesztenyét lehetett szedni, az utca fölött összeborultak a fák. Azt hiszem, ma is van még ott valamennyi abból a gesztenyésből. A hegyoldal beépítetlen volt, dzsungeles, sokkal lejjebb jött az erdő, a fölmenő utcák földutak voltak – fizikailag, nem utcatábla szerint –, sehol semmi kő vagy burkolat. A Podolini utca annyira meredek volt, hogy a vége mintha visszahajlott volna, keskeny nyúlcsapássá fajult, és a bozótosba veszett teljesen. Persze azon kellett mindig fölmenni, mert az volt az izgalmas, hogy az ember visszacsúszik-e, vagy nem, és kapaszkodni kellett a gyökerekbe, egyszóval egész Óbuda sokkal vadabb volt még.
Éppen abban az időben voltál kisgyermek Óbudán, amikor a Krúdytól ismert ódon világ fokozatosan átadta helyét valami nagyon másnak.
Hogy milyen lehetett egy Krúdy-szintű embernek itt léteznie a maga korában, sajnos csak az olvasmányaim alapján tudom elképzelni, nekem ahhoz a világhoz már nem lehetett személyes csatlakozásom. Az a kísérleti lakótelep, ahol laktunk, és amely aztán egyre terebélyesedett, az akkori munkásosztály tömegeinek adott otthont. A mamám Kispestre, a papám pedig a Józsefvárosba járt dolgozni minden nap BKV-val, ami Óbudáról másfél-kétórás út volt. És ezt tette ott mindenki. Óbuda régi bohém, polgári légköre akkoriban már kezdett lepusztulni. Azok a rétegek, amelyek korábban lakták – mind a jómódú polgárság, mind a nyomortelepek lakossága – egy időre eltűntek. Azért mondom, hogy egy időre, mert sajnos a nyomortelepeket lassan megint meg lehet tölteni, azokat újratermeltük. A polgárságnak azt a részét, amelyik a kultúrával kapcsolatosan igényes és tevékeny, nem sikerült újratermelni. Ezen rétegek megszűnésével törvényszerű volt, hogy a település struktúrája gyökeresen átalakul, mert a mindenkori ott lakó emberek a képükre fogják formálni. Ahogy a régi lakótelepeken, így az óbudai, Zápor utcai lakótelepen is vannak most már olyan belső szokások, amelyek később ugyanúgy lehetnek majd folklór-témák.
S ahogy a fák kezdenek már az ötödik emeletig érni, lassan belátja az ember, hogy úgyis visszaveszik majd, ami az övék… Tehát kezd látszani, hogy milyenek a valós erőviszonyok, és az emberek is kezdenek egy kicsit valósabban viselkedni.
Tönkretették Óbudát?
Annyira tág a jelenség, amibe ezt bele lehet illeszteni, hogy lehetetlen épp Óbudán hiányolni a tervszerű urbanizációt, az állagmegóvást, vagy a helyes értékszemléletet. Nem Óbudát tették tönkre, hanem zajlott és zajlik mind a mai napig egy összországos mozgalom, amelynek van egy keleti, meg van egy nyugati mintája. Itthon a rendszerváltásig el voltunk zárva a nyugati típusú fogyasztói modelltől. Megvolt a magunk modellje, és annak jegyében épültek föl a szovjet típusú lakótelepek. Ezek tervezésekor szigorú szempont volt, hogy ne legyen gyülekezésre alkalmas helyiség, ne lehessen beszélgetésre alkalmas padot elhelyezni a folyosón, ne legyen a lakásban éléskamra, ha van, akkor minimális méretekkel kell rendelkeznie. Az egy főre jutó négyzetméterek száma szintén limitálva volt, úgy, hogy lehetőleg alvóvárosok alakuljanak ki. Nekünk az volt a modellünk, hogy élmunkás, élgyár, élharcos, élszínház, éltemető, élminden – alig él. Ezzel párhuzamosan Amerikában más módon, de ugyanúgy tönkretették a saját dolgaikat. És aztán összeeresztettük a kettőt, legalábbis ma Magyarországon azt lehet látni, hogy amit elpusztíthatott a szovjet típusú társadalomszervezési modell, meg nem városépítészeti, hanem -rombolási modell, azt elpusztította, és amit még nem, azt szétveri most a másik. De ez most már lezajlik. Azért vagyok óvatos azzal, hogy tönkretették-e Óbudát, mert nem tudom, hogy mennyire lett volna ez kikerülhető. Hogy mennyiben lett volna az jobb, hogyha csinálunk egy rezervátumot, mint például Párizsban a Montmartre, egy olyan kimondott echte negyedet. Eredetiben megőrizni Óbudát, csak rezervátum-jelleggel lehetett volna, ez tény. Nem tönkretették, hanem átformálták. Jó, hogy vannak dokumentációk, jó, hogy el tudunk róla beszélgetni.
A zenével történő ismerkedésed mennyire kötődik ezekhez a korai, óbudai évekhez?
Bár vicces, hogy életem első öt éve volt csak, amit itt töltöttem, és ez talán nem sok, de azt mondják, hogy az első öt-hat év alatt alakul ki szinte minden. Akkor formálódik az ember valamilyenné, és onnantól lehet ezt sminkelni, de a lényeg már nem fog változni. Kérdésedről eszembe jut a térzene, ami egy nagyon jó dolog volt Óbudán! Dédnagymamám vitt le mindig, ugyanis minden héten lehetett látni valami rendes fúvószenekart tamburmajorral, hatalmas tubával. Ott, nálunk, az utcában, a játszótéren leültek, és felcsendült a muzsika. Dédnagymamám nagyon víg kedélyű néni volt, mindig nevetett a térzenészeken; én meg le voltam nyűgözve, hogy micsoda dolog ez. Soha, sehol nem is hallottam később.
Később zenészként voltak-e emlékezetes fellépéseitek Óbudán?
Az After Crying zenekarral 1991 októberében óriási koncertet adtunk az Óbudai Társaskörben. Az egész Társaskör egyébként egy nagyon jó kezdeményezés. Sok hasonlóra lenne szükség, a baj az, hogy csak egy ilyen van. A koncert napján óriási fölhajtás volt, megjött a rádió is. Ez volt az első és utolsó meghívásunk a Korunk zenéje című rendezvénysorozatra. Azzal ugyanis nem számoltak, hogy kortárs zene létére is óriási siker lesz. Jött a törzsközönség, tapsolt és visított, mint a malac, ez pedig távol állott a kortárs zene akkori koncepciójától. Az egyik legerősebb felállása volt annak a csapatnak, szép nap volt, nagyon jó hangulatban telt. A San Marcóban még ezt megelőzően léptünk fel, trióban. A koncertezés olyan, hogy akkor arra a két, két és fél órára időn kívül és téren kívül kerül az ember, ha igazán őszintén csinálja. Pontosan az a szempont, hogy akkor is ugyanúgy kell viselkedni, ha a Marson játszunk, és akkor is, ha a San Marcóban. Be kell bizonyítani, hogy ennek a dolognak helye van az univerzumban. Így azonnali visszacsatolások a hely részéről, még ha az gyermekkorom helyszíne is, nem nagyon vannak. Utólag aztán eszembe juthat, hogy de jó, hogy ez a buli éppen Óbudán sikerült ilyen jól!
A zene mellett szobraid és fotóid is megismerhette a közönség. Képzőművészeti tevékenységeddel kapcsolatosan is érdekel, hatással lehetett-e rá gyermekkorod Óbudája?
Ahogyan az első természeti élményeket, úgy a legelső vizuális élményeket is Óbuda jelenti számomra. Ott döbbentem rá, hogy ha természetes környezetből veszünk tetszőleges 1m3-es teret, az kompozíció, törvényszerűen az, és tökéletes. Nyiladozó tudatával ezt nyilván képtelen egy gyermek fölfogni, engem mégis lenyűgözött. Azóta is, ha csak engedi, próbálom így nézni a világot, hogy kihasítok magamnak egy köbmétert, és mint térkompozíciót szemlélem. És az ember művét, meg cselekedetének nyomát is úgy tekintem, hogy megállja-e a próbát, belefér-e a kompozícióba. És ha igen, akkor jól van, ha nem, akkor meg nagyon nincsen jól.
Ezt nem mindig szokták meggondolni azok, akik házakat és egyéb köztéri létesítményeket építenek. Ilyen téren volt meghatározó és nagyon is jó, hogy ott születtem, mert közel volt az erdő, a természet, a hegyoldal. Egy időben, mikor még egészen pici voltam, elaludni is csak úgy voltam hajlandó, hogy addig ordítottam, amíg le nem cipeltek a játszótérre, ott ugyanis voltak fenyőfák. Ott szívtam magamba mindenestül a természet szeretetét.
Játsszunk el a gondolattal, milyen lesz szerinted Óbuda száz év múlva?
Lesz egy kissé bonyolultabb Árpád hídi lejáró, ha nem is szélesebb, de korszerűbb utakkal. Lesz metró, és furcsa módon lesznek ilyen nagy házak, bár ezeket addigra fölrobbantják, de építenek helyette újakat; s ha lesz rá mód, egy kicsit olyanná alakul majd az egész, mint ahogyan azt mostanában majmolni szoktuk nagyobb nyugati városokról: a folyamat, amely a hídfő, az aluljáró, és a Flórián üzletközpont együttesének kialakításával kezdődött, folytatódni fog. Lesz egy belső világa, lefelé és fölfelé is több szinttel, amit liftek kötnek majd össze, a római romok bele lesznek konstruálva, és nagyon sokáig lehet majd úgy menni, hogy nem jut ki az ember a szabad levegőre. Fogyasztásra és reklámra alapozottan fog fölépülni az egész, de remélhetőleg azért egy-két jó minőségű dolog is lesz már. E tekintetben optimista vagyok, mert jelenleg is több jó irányba történő fejlesztést láthatunk. Van egy tudatos hagyományőrző vonal, az Óbudai Anziksz is nyilvánvalóan része ennek. Nagyon szeretem Óbuda történelmi magját, fotósként is dolgoztam már ott, és Madai Zsoltinak, az After Crying dobosának is a Fő téren volt az esküvője. Ilyen különös, szeszélyes szálaknak köszönhető, hogy a mai napig nem szakadtam el Óbudától.
Jófelé megy, és hiába a beton sokasága, mégsem tudta eluralni Óbudát. Nyakon öntötték 10 ezer köbméter betonnal, de felszínre jött mégis valami, ami régebbi, ami elegánsabb, ami egy kicsit letűnt korok üzenete egyébként, de jó újragondolni. És szeretem azt látni, hogy van erre szándék, ami életerős.
A megnyugvás ösvényein címmel fotókiállításod volt látható a nyáron, és készül egy új After Crying-lemez is. Mit gondolsz napjainkban az alkotóművészet legfontosabb feladatának, és hogyan látod ebben a szereped?
Van egy szőttes, és abban a szőttesben van egy szál: az volnék én. Nem tudom kihúzni belőle, mert sosem voltam és remélem, nem is leszek „magányos alkotó”. Csuda jó volt a kiállításom megnyitója, ahol volt szavalat, muzsika, voltak beszédek, és egy olyan összművészeti este kerekedett, hogy nagyon nem is itthon éreztem magamat, hanem egy régóta vágyott másik galaxisban, ahol mindez természetes. Ne hagyjuk, hogy nyakon öntsenek betonnal, mint Óbudát! Nekünk, alkotó embereknek muszáj hallatni a hangunkat, muszáj felemelni néha a szavunkat, muszáj megmutatni, hogy erre a világra egyszer leírták, hogy a lehetséges világok legjobbika, és ezt meg kell tudni látni. Nehéz. Súlyos gátakat gördítenek elénk, de nekünk az a munkánk, hogy így is eligazítsuk a többieket, akik egy kicsit kíváncsiak még. Az a munkánk, amit Tarkovszkij számomra minden idők legnagyobb filmjének, a Sztalkernek a címszereplője által felmutat. Semmi mást nem tesz, csak vezeti az embereket, de nem úgy, hogy önmagát nagyra tartja, hanem tudva azt, hogy útikalauz tud lenni. Látta már azokat az ösvényeket. Ugyanakkor néha ő is meglepődik, és azt mondja, hogy megállunk, mert hogy itt ez nem volt: pihenő! Ez a sztalkerség egyre fontosabb napjainkban, egyre nagyobb tétje van, mert hiába próbál az emberiség többsége egyre technokratább módon élni, egyre inkább Google-szemüvegen keresztül nézni a világot, összemosódni a virtuális valósággal, mert az ember mégsem így teljes!
Tegyük fel, hogy idejön egy küldöttség a Sirius B-ről, és azt látja, hogy egy házban mindenki bordó székeken ül feleslegesen drága és szép ruhákban, és öt másik egy kivilágított placcon beszél egymáshoz, amit ezek a drága ruhások megfeszített figyelemmel néznek. És a végén olyan nagyon sokáig ütik össze a két kezüket, hogy az valószínűleg fájdalmat okoz. Nem érthető. Nekik nem, mert ők a Sirius B-ről vannak. Nekünk viszont nem érthető a világ enélkül. Úgyhogy ezt kell csinálni. Sajnos nem megy folyamatosan, sajnos nem megy főállásban, de olyan dolog ez, mint a Bükk alján az időszakos források. Ezek hidegvizes gejzírek. Amikor a Bükkben elolvad a hó, beszivárog a mészkőhegységbe. A Bükk lejtője sokáig egy tömör vízzáró réteg, tehát alul már óriási nyomással gyűlik össze az olvadékvíz, olyannyira, hogy tavasszal egy hétig, tíz napig látni lehet ahogy ezek a hidegvizes gejzírek a felszínre törnek, és két-három méterre fellövellnek. Ilyen dolog a művészet meg a kultúracsinálás is: amikor olvadékonyabb időszak van, akkor egyszercsak feltör, egyszercsak ott van, és mindennél erősebb!
