A kiállítás központi tárgya egy szőnyeg, persze, nem akármilyen szőnyeg.
A Magyar Tudományos Akadémia, a nemzeti gondolat és mozgalom intézményi megtestesítője körül több, nők által kezdeményezett gyűjtés valósult meg az idők során. Ezek közül az egyik első a virágos szőnyeg elkészítése volt 1865 és 1867 között. Az akadémiai székházat 1865-ben adták át, ám mire az épület felépült, a pénz elfogyott, így a belső terek dísztelenek maradtak. Ennek híre eljutott az Aradon tartózkodó Bohus Jánosné Szögyény Antóniához (1803-1890) is, aki közösségi felhívást adott fel több lapban egy, a díszterembe szánt szőnyeg létrehozására. A szőnyeg 1867-re készült el, és került az akadémia épületébe, hogy először használati tárggyá, majd rezsimeken és korokon átívelő, az intézményi autoritást megjelenítő dísztárggyá váljon. A hímzésben résztvevő női csoportok, ez a több mint százhatvan nő a társadalom szinte összes rétegét reprezentálta társadalmi osztály, felekezeti hovatartozás, életkor és családi állapot tekintetében. A belépési küszöböt a varrni tudás, illetve egy 75 x 75 cm-es megmunkálandó egység megvásárlása jelentette.
Az, hogy a férfiak „alá”, a díszterem padozatára készült, csak részben hordozta az Akadémia otthonossá tételének igényét. Sokkal mélyebb jelentéssel bírt: a nemzeti alapokon nyugvó intézmény reprezentatív központi terében való megjelenéssel a nők a tudományos és társadalmi nyilvánosság tereibe is beléptek, illetve a nemzeti közösséghez való tartozás igényét és vágyát is kifejezték. A női összejövetelek a varráson keresztül közösséget teremtettek, hálózatokat hoztak létre és erőt hordoztak. Mivel a résztvevők legtöbbje az 1848/49-ben megvívott szabadságharc özvegye vagy árvája volt, szerveződésük alapja politikai értelemben az önkényuralommal szembeni ellenálláshoz és a függetlenségi gondolathoz kanyarodott vissza.
A kiállítás törekszik a szőnyeg történetének megismerésére és megismertetésére, illetve jelentésrétegeinek feltérképezésére, összefűzve azokat más XIX. századi és kortárs, magyar és nemzetközi művekkel. A kortárs textilmunkák nemcsak a politikai állásfoglalás különböző formáit jelenítik meg, de a művészeti kollektívák gyakorlatait is magukba sűrítik.
A szőnyeg történetén és az azt körülvevő műalkotásokon keresztül alternatív művészettörténetek bontakoznak ki – különös tekintettel azokra a soha el nem ismert vagy rég elfeledett 19. századi kézimunkákra, amelyeket a magyar díszítő- vagy iparművészet részének is tekinthetünk. A galéria terei olyan tudás és tudományos munka számára nyílnak meg, amelyek eddig rejtve maradtak, jóllehet jelentős kultúrpolitikai súlyt hordoznak. Látnunk kell azonban, hogy a szőnyeg méltó és teljességében való bemutatása lehetetlen – nem csupán a szőnyeg kettévágottsága miatt –, hiszen a kultúra terei szimbolikus és gyakorlati értelemben is szűkké válnak.
Bicskei Éva művészettörténész a Lelkes hölgyek című tanulmányában (In Női közösségi mecenatúra az Akadémián a kiegyezés előtt. A Magyar Tudományos Akadémia mecénásai, szerk. KLEMENT Judit. MTA HUN-REN. Budapest. 2024. 87-120.) így foglalja össze azt, hogyan függnek össze a 19.században a nemzeti mozgalmak és az adományozási és művészeti gyűjtések, és milyen szerepet játszottak ebben nők:
„A közép-kelet-európai népek nemzetté válását kulturális nacionalizmus jellemezte a 19. század során. Igaz ez a modern magyar nemzetállam megalakulása felé vezető hosszú útra is, amelynek egyik első állomása – szimbolikusan – egy tudós társaság megalapítása és fenntartása volt. Hasonló, de már sokak és jóval kisebb, alkalmanként tett adományaiból megvalósuló – és ebben az értelemben „közösségi”, illetve „részvételi” – (kulturális és szociális) vállalkozások sora fémjelezte a reformkor és az abszolutizmus időszakának honi történelmét. Ezek a hol lazább, hol formálisan is intézményesülő szerveződések nemcsak a kitűzött vállalásokat teljesítették, hanem csoportidentitásokat alakítottak ki, a nemzeti közösséghez való tartozás érzetét teremtették meg a politikai nézeteik, társadalmi státuszuk, családi állapotuk vagy életkoruk tekintetében korántsem homogén támogatók közt.
A reformkort követően különösen elterjedt ez a fajta társadalmi aktivitás. Ráadásul míg az 1830–1840-es évekbeli gyűjtések szűkebb körűek voltak, és leginkább férfiakat mozgattak meg, addig az 1850-es évek második felében ez átalakult. Egyrészt megjelentek a nagy, egész országra kiterjedő gyűjtések, azaz közösségi adakozások, amelyek egyben a nemzeti mozgalmat is életben tartották a bukott forradalom és szabadságharc után. Másrészt az adakozók közt egyre nagyobb számban tűntek fel nők, sőt, esetenként ők váltak kulturális célú gyűjtések kezdeményezőivé. Ezek közül az abszolutizmus kori közösségi adakozások közül kiemelkedett a Magyar Tudományos Akadémia alaptőkéjére és leendő székházára való – nem hivatalosan 1857 őszén, hivatalosan 1859 végén megindult –, országossá terebélyesedő gyűjtés, amely újjáélesztette a nemzeti mozgalmat és az osztrák abszolutizmussal szembeni ellenállást. Ebből a gyűjtésből – amelyhez egyébként kezdettől fogva csatlakoztak nők is – nőttek ki és különültek el a korszak első női közösségi mecenatúrái. A három legjelentősebb kezdeményezés: Orlai Petrich Soma Kazinczy és Kisfaludy találkozása című, kultúrhistóriai képére való gyűjtés 1859 elején; az ezzel párhuzamosan indult Hölgyek Díja (akadémiai női díj, valamint Magyar Hölgyek Díja/Alapítványa) elnevezésű fundációra irányuló adakozás; valamint az Akadémia újonnan átadott székházának kietlen nagytermébe szánt, nagy méretű díszszőnyegnek az 1865 és 1867 közötti elkészítése.”
A női közösségi mecenatúrák kezdetben szigorú kritériumok alapján hozták létre az adakozói köreiket, azonban ezek a kritériumok idővel demokratizálódtak és inkluzívvá váltak. Ez látható a szőnyeg elkészítésének esetében is.
Az elismerés hiánya, azaz a tény, hogy a nők munkájával a tudós férfiak nem büszkélkedtek, s a szőnyeget nem állították ki, a nőket arra sarkallta, hogy saját nevüket publikálják. A főszervező Bohusné Szögyény Antónia az egy éves évfordulóra egy „piros kiskönyvet” küldött az akadémiai közgyűlésnek, amelyben tizenkilenc préselt és áttört csipkeszegélyű oldalon megemlít százötvenkilenc közreműködőt névvel, társadalmi státusszal.
A következőkben három példán keresztül mutatjuk be a kiállítás kortárs nemzetközi kontextusát.
Lana Desastre
A 2013-ban, Mexikóvárosban alakult Lana Desastre kötőkollektíva tagjai: Annuska Angulo Rivero, Asalia Salazar Villa, Claudia Díaz León, Esther Castro és Miriam Mabel Martinez. A 2000-es évektől a latin-amerikai városokban és közösségekben járványszerű méreteket öltő nőgyilkosságok és a családon belüli erőszak azoknak a különböző, a női test és természet ellen irányuló strukturális erőszak(ok)nak az eredménye, amit Rita Segato, argentin feminista antropológus a „kegyetlenség pedagógiájának” nevez. Ebben a kontextusban, ezekre a folyamatokra válaszul született a Lana Desastre kollektíva és még megannyi közösségi és szolidáris kötő-akció Latin-Amerika szerte. A (női) testet és a (női test által elfoglalt, megteremtett, kihasított) helyszínt döntő fontosságúvá tevő kötő-gyakorlatok számára a kézzel készített szövet védelmet, kapcsolódást és gondoskodást jelent.
A közös textilkészítés nemcsak teret és időt ad arra, hogy a résztvevők személyes történeteket meséljenek el magukról, hanem egyúttal megteremti a lehetőségét annak, hogy önmagukat csoportként gondolják el, ezáltal egymással is törődjenek, szolidárisak legyenek, és így váljanak politikussá.
A kézi szövés, hímzés és kötés már akkor is kollektív tevékenységnek minősült, amikor az ember azt otthona magányában végezte, különösen a világ azon közösségeiben, ahol a fonalak előállítását is helyben, elsősorban nők végezték együtt. De a minták és technikák átörökítésének gyakorlatai, vagy a ruha-darabok szimbolikája és az azokhoz kapcsolódó jelentések a textilkészítés demokratikusságát és
az együttműködés fontosságát hangsúlyozzák, hiszen a készítés – tudatosan vagy nem, akarva- akaratlan – egy hosszú hagyományba ágyazódik, amit szakképzettségtől függetlenül is el lehet sajátítani.
Ráadásul Latin-Amerikában a textil az ősi kultúrák örökségének része: az inka csomóírástól a hátszíjas szövőszékig a különböző textiltechnikák a latin-amerikai gyarmatosítással szembeni ellenállás történetének részei, és ez a történelem része annak, ahogy ma a textilhez viszonyulunk.
Marina Naprushkina: Madarak a néppel
A „Madarak a néppel” egy szlogen, amit a belorusz „Hazai Madarak Védelme” nevű környezetvédelmi szervezet használt a 2020–2021-es, Aljakszandr Lukasenka által vezetett belarusz kormány elleni tüntetések idején, azért, hogy támogatásáról és szolidaritásáról biztosítsa a tüntetőket. A szlogen a „Rendőrség az emberekkel” mondatra utal, amelyet a 2000-es évektől kezdve a belarusz tüntetések alatt skandáltak annak érdekében, hogy a rendfenntartó erőket a demonstrálók oldalára állítsák. A „Madarak a néppel” szlogen egybeolvadt a Lukasenka-féle autoriter rezsimmel szembeni ellenállással. A belarusz Igazságügyi Minisztérium 2022. február 9-én oszlatta fel a „Hazai Madarak Védelme” szervezetet a szlogen használata miatt, a hivatalos indoklásban azonban csak annyi volt olvasható, hogy működése „súlyosan megsérti a közrendet.” A jelmondat nem csupán a belarusz társadalmi szolidaritási és ellenállási mozgalom történetét beszéli el – beleértve a rendszer által előszeretettel alkalmazott, embert és annak környezetét egyaránt célzó, elnyomó és erőszakos, intézményesített és diskurzív gyakorlatokat –, hanem megemlékezik arról a közel ezer civil szervezetről is, amelyet a rezsim záratott be vagy számolt fel kényszerrel az elmúlt évtizedekben. Marina Naprushkina textiljei a maljavanka ( jelentése: festett szőnyegek) hagyományba ágyazódnak, amely (nők által végzett, láthatatlan és fizetetlen) kézimunka a XIX. század végétől a XX. század közepéig volt népszerű a belarusz falvakban. A minták aprólékos részleteit házilag készített lenvászonra (170 x 210 cm) vitték fel, amelyet két részből varrtak össze, majd feketére festettek. A díszítés csak ezután került rá: a szegélyt bonyolult virág- és természeti motívumok alkották, központi része viszont mindig egy történeti jelenetnek volt szentelve. Ez volt a politikai képzelet kifejezésének egyik módja a vidéki, gyakran analfabéta belarusz lakosság körében.
Naprushkina textiljei középpontjában olyan építmények állnak, amelyek a fegyelmező hatalom különféle megvalósulási formáit jelenítik meg – legyen az iskola, óvoda, javítóintézet vagy börtön – és amelyek célja, hogy atomizált, az erőszakot toleráló, engedelmes és ellenőrizhető embereket hozzanak létre. A textilek hátoldalán különféle belarusz népdalokból olvasható egy-egy sor, az itt láthatón például a Kalikhanka (Altató) című belarusz altatódalból:„minden mese, minden játék”. A dalt az 1980-as évek elejétől a televízióban sugározták, majd a 2020 nyarán zajló forradalom idején a tiltakozások egyik szimbolikus dalává vált, és gyakran énekelték az utcai demonstrációk során.
Caleb Duarte: Zapantera Negra
A zapatisták és a Fekete Párducok találkozása
installáció, fotó és videó dokumentáció 2009
Az installáció művészi kifestése: Kiskovács Eszter
A mexikói forradalmat (1910) követően a déli Chiapas szövetségi államban élő Ch’ol, Tseltal, Tsotsil, Tojolabal, Mam és Zoque őslakos indián közösségek kimaradtak a földosztásból. Az ebből fakadó feszültségek és indulatok búvópatakként kísérték végig az őslakosok és a többségi társadalom együttélését egészen az 1990-es évekig.
A mexikói forradalom egyik vezéralakja, Emiliano Zapata emléke még élénken élt az őslakosok emlékezetében, így lett az 1983. november 17-én hivatalosan is megalakuló Zapatista Nemzeti Felszabadítási Hadsereg (Ejército Zapatista de Liberación Nacional, EZLN) névadójává. A zapatista felkelés 1994. január 1-jén tört ki, saját ellenőrzésük alá vonva területeiket és a közvetlen demokrácia eszközeivel újraszervezve közösségeiket, a mai napig küzdve az újraelosztásért, a társadalmi igazságosságért és a kulturális elismerésért.
2009 őszén több mint száz, lakóhelyéről elűzött őslakos foglalta el az Egyesült Nemzetek Szervezetének irodáját a mexikói Chiapas államban található San Cristóbal de las Casas városban. Abban a reményben vették birtokba az irodát, hogy ezzel sikerül felhívni a humanitárius szervezetek figyelmét saját, nyomorult helyzetükre. Néhány hónap elteltével az ENSZ egyszerűen úgy döntött, hogy új épületbe költözik. Pár hónappal később két, a művészeti intézményrendszerből kiábrándult, azzal radikálisan szembenálló művész, Mia Eva Rollow és Caleb Duarte beköltözött az elhagyatott épületbe és létrehoztak egy olyan kísérleti művészeti teret (En Donde Era la ONU – „Ahol az ENSZ volt”, EDELO), ahová művészeket, aktivistákat, kulturális dolgozókat, feltalálókat, kertészeket, tudósokat, zsonglőröket, oktatókat stb. hívtak, hogy közösen gondolkodjanak olyan művészeti gyakorlatokról, amelyek képesek lehetnek társadalmi változás előidézésére.
A Zapantera Negra a 2012 és 2016 között lezajlott négy találkozó vizuális archívuma. Ezeken az eseményeken a Fekete Párducok és a zapatisták találkoztak, de jelen volt Emory Douglas is, aki női hímzőkollektívákkal, földművesekkel, festőkkel, valamint helyi művészekkel, aktivistákkal és zenészekkel dolgozott együtt. Az így született hely- és közösség-specifikus munkákat a közösség ereje és az alkotás, illetve tiltakozás szükséglete táplálta. Tartalmuk, szimbólumaik, kulturális referenciáik a politikai és társadalmi tapasztalatok több irányúságáról (pl. egymástól való kölcsönzés, vagy az elbeszélés lehetősége a másik tapasztalatán keresztül) tesznek tanúbizonyságot. A Zapantera Negra a két csoport emlékezetének összeolvasásával és a kölcsönhatások megjelenítésével a szolidaritás, nem pedig a versengés helyeit akarja kijelölni.
