Keresés
rovatok
duna | 2021 nyár
Fotó: Dohi Gabriella
Péntek Orsolya
A folyón át
A katona a folyót nézte. A nappal szemben állt, a fodrok úgy futottak a vízen, mintha megannyi ezüst csikóhal kergetőzne, vagy tritonkölykök nyargalnának a gyermekeknek való kis hullámokon.

Olykor fel-felnézett. Az égen meg-megcsillanó felhősáv fodrozódott a rásütő napban a folyó egész hosszában. 

Jó pár éve állt az őrtornyokban, végigállta már a limest, ismerte a folyó és a folyón túli erdők minden rezdülését. Megmondta a fák lombkoronáinak susogásából, hogy eső jön, szél, vagy állatok járnak arra.  

Pár lépés minden irányba. Ugyanaz a látvány mindennap. A folyó, az ég, az erdő. Nyáron és ősszel ezen a szakaszon vadak jártak inni a folyóra. A szarvas gímje ugyanúgy figyelte őt, ahogy ő a határt, minden alkalommal kitartóan bámult fel a toronyba, és ő ugyanolyan kitartóan bámult le rá. Egy idő után nem tudta, fél-e még tőle az állat, vagy egyszerűen csak köszönti. Amikor tréfából meghajtotta a fejét, az állat is meghajtotta magát.  

A szarvas a barbárok földjén élt, mint ahogy onnan csörtettek bele a vízbe a vaddisznók is, néha pedig medve jött bocsokkal. 

Meglőhette volna valamelyiket. De mi van, ha a szarvas valamelyik isten állata, vagy ő maga egy isten. Elég, ha Silvanusnak, a custosnak okoz kárt. Igaz, nagyobb baj lenne, ha Diana gímjét terítené le. Dianától jobb félni. A szírek Isisnek mondják, a keresztények meg azt mondják, Isis az ő istenük anyja, és ez csak az egyik neve. Ők Mirjamnak hívják. 

Sokáig minden olyan egyszerű volt. Vagy huszonöt nyáron és huszonöt télen át. 

Aztán az őrtoronyba került. Közel volt már a veteránkorhoz. Lassan kezdett megváltozni minden. Talán akkor, amikor először elbámészkodott a folyó felett, mint most, és köszönt egy szarvasnak. Máskor álmosság jött rá délután, volt, hogy pár percre leült, hátrahajtotta a fejét a kőfalra, és behunyta a szemét. Olyankor színes csíkok jelentek meg a szemhéja mögött, máskor mintha visszhangosan hallotta volna a piac zsibongását, a fürdőben a kiabálást és azt, hogy valaki golyókkal edz, beleremegett az egész épület, ahányszor ledobta a nehéz vasakat. Szagokat is érzett, túlérett datolyáét, a garum erős szagát, száradni tett halak bűzét vagy épp friss lepényét. Az álom és az ébrenlét határán járt, összekeveredett benne huszonöt nyár és huszonöt tél, vagy talán még több, mind a negyven, amit eddig megélt, nem volt életkora és neve, hol kisgyermek volt még, akit az anyja a csípőjén cipel a piaci árusok közt, miközben a maga portékáját, a fejére tett kosárban ringatózó tojást árulja, hol fiatal katona, aki előre ront. 

Eleinte nem látta az ellenfelei arcát, nem hallotta a hangjukat, nem érezte a szagukat. Nem tudta, mit csinál. A teste harcolt, ő pedig maga mögött állva, a földtől kissé elemelkedve nézte a tusát. Nem félt. A római katona nem fél. 

Először akkor látott arcot, amikor egy szőke, szép barbárral küzdött. Istennek nézte volna akárki. Magas volt, erős, a haja le volt ugyan szorítva valami pánt alá, de ahogy egymásnak mentek, kibomlott, és röpködött utána, mintha asszony lenne. Elkapta azt a hajat, hogy magához húzza a nyakát, de a barbár is megfogta a saját hajtincsét, és átvágta, ő meg ott maradt a szőke hajjal a kezében. Nevetni támadt kedve a barbár találékonyságán. Beléhasított, hogy ha az ő táborukban lenne, népszerű lehetne köztük.  

Akkor elsodorták őket egymástól. Kereste a kavarodásban, nem is feltétlenül, hogy megölje, hanem hogy megnézze még egyszer az arcát. Azoknak az arcára sem emlékezett, akiket megölt, és azokéra sem, akik őt sebesítették meg. Tele volt forradásokkal, az oldalán hosszú hegek vonultak végig a vállától a csípőjéig. Nem sokan számítottak balkezes ellenfélre, talán ezért élt még, és talán ezért nem tudták megölni egymást a szőke barbárral sem, akit aztán nem látott többé, sem a holtak közt, sem másik csatában. 

Noha nem látta többé, mégis az lett az egyetlen arc, amit nem felejtett el. Igen különbözött a maga sötét, egyszerű arcától, amit a folyóban látott, ha fölé hajolt.  

Nem tudta felidézni azok arcát sem, akikkel az évek során együtt harcolt. Sem azokét, akik most a birodalom más szegleteiben állnak egy őrtoronyban, sem azokét, akik meghaltak mellette, vagy ott maradtak a csatamezőn. Ha emlékezett volna rájuk, talán már ott lenne velük ő is, a halottak világában. 

A legelején került össze azzal az öreg katonával, akinek a fél szeme meg a fél orra is hiányzott. Az mondta neki, hogy harcoljon halottként, akkor nem hívják magukkal, akik elesnek. Azt hiszik majd, hozzájuk tartozik már most. 

– Van, aki már halott. És van, aki holnap lesz az. Egyszerűbb, ha ma túl vagy rajta, és akkor még élhetsz. Ki tudja, talán öregségedig. Röhögött. A fogainak a fele is hiányzott.

Aztán elkomolyodott.

– Rómáért halsz meg, ha meghalsz. Azért, hogy megvédd Rómát a barbároktól. Ezt ne felejtsd el.

A megmaradt fél szeme rá szegeződött, és ő nem merte azt válaszolni, hogy élni szeretne még. Az isten, az isten. A császár, az császár. A katona meg katona. Semmi más. Azt, hogy tekintse magát halottnak, mégis megfogadta. 

Aztán ehhez a folyóhoz vezényelték őket. Itt semmi sem hasonlított sem Africára, sem Galliára, sem Itáliára. 

Amíg halott volt, színesebb városokban járt. Forróbb vérűek voltak a lányok a kuplerájokban, édesebb a méz és ízesebbek az ételek. Részegítőbb a bor és egyáltalán: rajta kívül minden, de minden élt, annyira élt, hogy arra, ő is éljen, ott már nem volt szükség. 

Itt hűvösebb volt, és mintha állt volna az idő és állt volna az idővel az élet. A lányok sápadtak voltak és a testük mint a hűvös márvány. A szőkeségük a barbár katonáéra emlékeztette, de ha marokra fogta a hajukat, undorral elfordultak tőle. Szlávoknak mondták őket. Az ételek ízetlenek voltak, a bor viszont ízes, mégis hűvös, mintha kisebb és gyöngébb nap érlelte volna a szőlőt. 

– Pone Navata és Aquincum kívül esik Bacchus szokásos útjain  – mondta neki az egyik kocsmáros, amikor elébe tette az ételt. Nem tudta eldönteni, hogy tréfál, vagy mentegetőzik a silány koszt miatt.  

A helyiek Silvanusnak áldoztak, a szírek és a gazdagok Mithrásznak vagy Isisnek. 

Amikor először megállt az őrtoronyban, és elbámult a folyón túlra, hosszú évek óta először volt teljesen egyedül. 

Amíg mások közt volt, könnyebb volt magával is. Nem gondolt magára. Legfeljebb az éhségére, a lányok utáni vágyára a hosszabb hadjáratok után, vagy arra, hogy ihatnékja van. Csupa szükség volt csatától csatáig, aztán csupa néma menetelés, tűrés és kitartás, máskor katona, aki öl. Mindig látták. 

De most ő az, aki lát. Egyedül áll egy folyó kanyarulata felett és az ég alatt, és zuhog rá negyven tél és negyven nyár megannyi pillanata, arcok nélküli mondatok, mondatok nélküli arcok, az első tizedelés, amit túlélt, a kilencedik volt a sorban, a mellette álló testének tompa puffanása, és hogy senki meg sem rezzent, míg összeesett. Az anyja ráncos, fogatlan arca, ahogy int neki, amikor bevonult. Nem látta aztán. Az első három év, amíg a betűkkel küszködött. Írni és olvasni kínnal és keservvel tanult meg, úszni viszont azonnal. Delfinnek csúfolták a többiek. 

Ezt a folyót is átúszta számtalanszor. Be-bemerészkedett az erdőbe is, de nem messzire. Ha tűz vagy medve nyomait látta, letért a csapásról. Egyszer barbár asszony, máskor gyerekek jöttek szembe, azt a piros gyümölcsöt szedték, amit rubus idaeusnak mondanak. Ha érett, édes, de sehol sem terem belőle annyi, hogy az ember jóllakjon vele. A barbár asszony egy vászondarabba szedte a gyümölcsöt, a két kölyke arrébb, a füvön hentergett. Ahogy meglátta, megállt a keze a bokron. Belőle még csöpögött a víz. Aztán az asszony rámosolygott. Szőke volt az is, mint a kuplerájban a lányok és mint a barbár, akinek a hajtincsét még őrizte. Fonatot csinált belőle, a fonatot bőrszíjjal áttekerte, aztán nyakbafüggőt készíttetett belőle egy emberrel Aquincumban, a mesterek utcájában. Az amulettkészítő kacsingatott.

– Szép lány haja. Görög vagy szláv lány, netán germán? – kérdezte, és ő ráhagyta, hogy görög.

Most, hogy a toronyban állt és nézte a fodrozódó, majdnem örökké ugyanolyan, ezüstös hullámokat a vízen, mintha megállt volna az idő és az idővel megállt volna a világ. 

Előrelépett, amikor megértette, hogy ebben az időtlenségben, a piacok, a kifőzdék, a fürdő és a kuplerájok, meg a menetelés nélkül életében először maga maradt, és nem tudja, hogy ő ki.

Az amulettre meredt, majd messzire hajította a függőt. Rémülten nézte, amint a toronytól nagy ívben elrepül, aztán belecsobban a folyóba. 

Most védtelen volt. Életében először félt. Nem a folyó partján lakó barbároktól, akiknek az asszonyai a piros gyümölcsöt szedik. Nem is a tizedeléstől. Magától félt.

Az ismeretlen embertől, akivel egyedül maradt a folyó lusta, a délutáni fényben lassan zölddé váló hullámai fölött. Napfoltok táncoltak a vízen, és apró, szösz-szerű rovarok dongtak a fényben. 

A férfi, aki a barbárokat vezette, nagydarab volt, vöröses szakállú és csöndes. A parti fák közt megbújva figyelte az őrtoronyban a római katonát. 

Még hajnal előtt át kell kelniük, nem itt, hanem valamivel feljebb, ahol szűkebb a folyó.

Elhúzta a torka előtt a kinyitott tenyerét, mintha elvágná a katona torkát. Vigyorgott. 

A katona a toronyban abban a pillanatban a nyakához kapott. Már bánta, hogy eldobta az amulettet. Csupasznak érezte magát nélküle. Valaki másnak, mint aki eddig volt, vagy valakinek, aki még soha nem volt. 

A tömör, vastag falú zöld erdőben a túlparton, ahová annyiszor átúszott, és amelyben szarvasok és asszonyok járnak, most mintha ideges rángások indultak volna a lombok alatt. Fegyverek csillanását látta, csoszogó lábak és a fák közt előrehaladó testek gallytörő zaját sodorta felé a szél, szekérnyikorgást hallott, majd lónyerítést. 

– Hekaté, Hekaté őrületet bocsátott rám – nyögte hangosan, panaszosan, és amikor a folyó partján, feljebb, a maga oldalán feltűnt egy fekete kutya, felkiáltott az iszonyattól.

Nem lehetnek lovak és szekerek a túlparti erdőben. A fák tömött sorai közt ember is alig fér el – gondolta, de hiába: a félelem újra fellobbant benne. 

Legszívesebben lerohant volna a toronyból, be Marcus vendéglőjébe, italt kért volna, itteni, hűvös és ízes bort, és ivott volna, amíg már nem tud magáról. Vagy lányokat rendelt volna, kettőt, hogy kimerüljön, ahogy csak csatában vagy őket lovagolva tud, hogy aztán egy napig tompa és nyugodt legyen az elméje, mint a folyó a nyári fényben. 

– Én – mondta hangosan, aztán súlyos, süket csönd lett.

A barbár a túlparton lassan kúszott előre a folyóparthoz, mint a sikló. 

A katona úgy látta, egész hosszában mozdulatlan a nyári part. Most örült volna annak is, ha a toronyra leszáll egy galamb. 

Akkor látta meg a mozgó árnyat a parton. Előre hajolt. 

Kiáltott. 

– Ki vagy?  

A barbár felemelte a fejét. Nézték egymást mozdulatlanul.